Az általánosan és a címben is használt "tengeralattjáró" kifejezés nem pontos, mert az első és második világháborúban bevetett, dízel-elektromos hajtású tengeralattjárók valójában csak búvárhajók voltak. A felszínen dízelmotor hajtotta őket, és ezzel egyidejűleg feltöltötték az akkumulátorokat – a víz alatt aztán az ezekből táplált villanymotorokkal haladtak. A víz alatt így csak korlátozott ideig maradhattak, az akkumulátorok nagyobb sebességet csak rövid ideig, alacsonyabbat is csak korlátozottan tettek lehetővé. Felfedezésük esetén az ellenséges felszíni hajók elől szinte lehetetlen volt elmenekülniük.

A II. világháborúban a németek, nem okulva az elsőben szerzett tapasztalatokból, ismét megpróbálták búvárhajóikkal térdre kényszeríteni Nagy-Britanniát. A német tengeralatt- járók parancsnoka, a tengernagyi beosztásban lévő Karl Dönitz 300 búvárhajót követelt; de a háborút Németország 57 búvárhajóval kezdte – és ezekből csak 26-ot lehetett az Atlanti-óceánon bevetni. Ezért a németek mindent megtettek a tengeralattjárók gyártá- sának fokozására. Dönitz havi 30 új hajót szeretett volna, hogy megvalósíthassa a kitűzött célt: havi 700 ezer tonna ellenséges hajótér elsüllyesztését.

1941 nyarától kezdve hirtelen visszaesett az egy tengeralattjáróra és egy tengeren töltött napra eső elsüllyesztett szövetséges hajóűrtartalom, a németeknek többé nem sikerült elérniük korábbi átlagos eredményeiket. Bár a tengeralattjárók számának növekedése következtében egy ideig még nőtt az elsüllyesztett hajók abszolút száma, az idő Német- ország ellen dolgozott; az újonnan gyártott tengeralattjárók száma képtelen volt lépést tartani a veszteségekkel. A gyártási előirányzat teljesítése nem sikerült; a legjobb, 1943-ban elért eredmény is csak 284 búvárhajó volt, többségükben ekkor már elavult típus.

És az elsüllyesztés? Itt a legnagyobb eredményt, valamivel több, mint 700 ezer tonnát a németek 1942 júliusában érték el, 3 hajójuk elvesztése árán. Ez a 700 ezer tonna azonban nem múlta felül az ellenfél – főleg az USA – által gyártott mennyiséget.

A brit és az amerikai hadvezetés által a német tengeralattjárók ellen kidolgozott ellenin- tézkedések 1943 tavaszán fordulatot hoztak. Több száz, nagy teljesítményű fényszórókkal felszerelt repülőgépet, hatásos radarkészülékeket, csak találat esetén robbanó mélyvízi bombákat vetettek be. Repülőgépekről olyan 10 kg-os, acéltestű, robbanóanyag nélküli rakétákkal lőtték a német tengeralattjárókat, amelyek még 50 m-es vízmélységben is átütötték ezek burkolatát.

1943 májusában a németek ugyan még a tengerfenékre tudtak küldeni 34 szövetséges szállítóhajót, 163 507 tonna vízkiszorítással, de ezért 41 elvesztett búvárhajóval fizettek (ebből 27 az Atlanti-óceánon süllyedt el). Ezért Dönitz, aki Erich Raeder utódaként ekkor már a német haditengerészet főparancsnoka volt – május 24-én leállította a szövetséges hajókaravánok elleni, eddig csoportosan végrehajtott támadásokat. Kisebb sikereket a németek ezután is értek el, de ezeket nem lehet a korábbiakhoz hasonlítani.

A háború végén 153 tengeralattjáró adta meg magát. A kapitulációs feltételeknek meg- felelően a tengeralattjárókat a szövetségesek meghatározott kikötőibe irányították. A brit admiralitás, hogy megbélyegezze a német tengeralattjáróknak a háború során a keres- kedelmi hajók ellen intézett és a nemzetközi egyezményeket súlyosan sértő támadásait, azt követelte, hogy az angol támaszpontokra befutó tengeralattjárókra fekete zászlót vonjanak fel.

Végelszámolás

A Németország 57 tengeralattjáróval kezdte meg 1939-ben a kereskedelmi háborút, el- sősorban az angol flotta ellen. A német tengeralattjárók számos meglepetésszerű sikert ériek el. Ehhez összesen 1153 tengeralattjárót gyártottak, amelyek közül 820 került harci bevetésre. Nagy-Britannia és az USA új hajók építésével pótolták az elsüllyesztett hajóte- ret. A jelentős számú kereskedelmi hajón kívül még a következő tengeralattjáró-elhárító eszközöket gyártottak: 145 kísérőhajót, 1140 kísérőromboló és torpedórombolót, 570 fregattot és korvettet, 1000-nél több tengeralattjáró-vadászhajót (úgynevezett sloop- okat), 1563 különböző fajtájú tengeralattjáró-elhárítóhajót, összesen tehát 4418 hajót, más kötelékek hajóegységeivel együtt 4500-nál is többet.

A harcba vetett 820 tengeralattjáró közül 718 semmisült meg. A kereken 39 ezer főnyi személyzetükből 32 ezer fő pusztult el. A szövetségesek kereskedelmi flottájának csak- nem ugyanekkora volt az embervesztesége. A német tengeralattjárók a szövetségesek és a semleges államok kereken 14, 5 millió bruttóregisztertonna hajóterét süllyesztették el.

A többi hadviselő fél tengeralattjárói sem számban, sem teljesítményben nem érték el a németekét. A szovjetek részben a Balti-, részben a Jeges-tengeren tevékenykedtek, nem- egyszer erősen túlzott eredményeket jelentve. A brit és az amerikai búvárhajók a német tengeralattjárók ellen harcoltak, de jelentős szerepük volt az Észak-Afrikában harcoló német és olasz erők utánpótlásának megbénításában is.

A Csendes-óceán térségében 45 szövetséges tengeralattjáró pusztult el, de a japánok összesen 5 320 094 tonna hajóteret és több mint 200 hadihajót vesztettek. Ez hozzájárult ahhoz, hogy a kivérzett és éhező Japán megadási ajánlatokat tett – még az anyaország területére történt partraszállás és az atombombák bevetése előtt.

(Folyt. köv.)

A szövetségesek és a semlegesek hajótér-veszteségei és okozóik 1939-1945 (bruttóregisztertonna)