1940-ben mintegy 4,4 millió bruttóregisztertonna hajótér süllyedt el, s ugyanebben az évben az angol és az amerikai hajógyárak csupán 1, 2 milliót gyártottak. A német tenger- alattjárók részéről fenyegető veszélyeket tehát egyáltalán nem lehetett lebecsülni, már csak azért sem, mert – mint ezt az angolok is tudták – legkésőbb 1941. elejétől Német- ország havonta jelentős mennyiségű új tengeralattjárót bocsát vízre. Angliának erre a fokozott veszélyre kellett felkészülnie.

Az első világháború tapasztalatai azt mutatták, hogy a jól biztosított és távoli tengeri tér- ségekben összeállított konvojoknak jó esélyük volt arra, hogy jelentősebb veszteségek nélkül haladjanak át a veszélyeztetett övezeteken. 1940 tavasza óta sikerült létrehozni és kipróbálni a konvojok alkalmazásának átfogó rendszerét. Csupán 1940. április 9-tól június 20-ig 4364 hajó közlekedett összesen 149 konvojban a brit szigetek felé vagy felől. Ugyan- ebben az időszakban a szigetország keleti partjainál 129 konvojban 4246 hajó közlekedett mind két irányban. A hatásos konvojrendszer kialakításának legnagyobb akadálya azon- ban az volt, hogy az angolok nem rendelkeztek elegendő kísérőhajóval.

Számos nagy hatósugarú torpedórombolót bocsátottak ugyan vízre, de ezek szolgálatba állításáig még sok időre volt szükség; így 1940. szeptember elején 50 torpedórombolót kaptak az Egyesült Államoktól. Ellenszolgáltatásképpen Nagy-Britannia Új-Fundlandon, a Bermuda- és Bahama-szigeteken, Jamaikán, Santa Lucián, Antiguán, Trinidadon és Brit-Guayanán levő támaszpontjait 99 évre átengedte az USA-nak. Valamennyi kereskedelmi hajót lövegekkel és vízibomba-vetőkkel látták el, és megerősítették partvédelmi légiere- jüket, amelynek repülőgépei rendszeres ellenőrző repüléseket hajtottak végre az Atlanti-óceán keleti térségeiben.

Jelentős lépés volt, hogy 1940. május 10-én a Dániával akkor még perszonálunióban levő Izland szigetén angol csapatok szálltak partra. Innen megbízhatóan ellenőrizni lehetett a konvojok északi, a Dánia-szorosban vezető útvonalát egészen a Grönland déli csücskén levő Farvel-fokig. Skóciától Izlandig hétről hétre erősödött a biztonsági övezet. Repülő- gépeken kívül korlátozott hatósugarú korvetteket és halászhajókból átalakított szükség hadihajókat is alkalmaztak itt. Egy évvel később, amikor a tengeralattjáró-háború már az amerikai partokig terjedt, az angol kormány kénytelen volt engedni az Egyesült Államok nyomásának; 1941. július 7-én amerikai csapatok szálltak partra Izlandon.

Az angol flottának három nagy konvojútvonalat kellett biztosítania. Az Észak-Amerikából érkező valamennyi hajó az USA és Kanada atlanti-óceáni kikötőiben gyülekezett. Különö- sen kedvelt volt az egyesült államokbeli Norfolk és New York, valamint a kanadai Halifax kikötője. Az Afrikából és Dél-Amerikából induló hajókat a Nyugat-Afrika partján fekvő Freetownban állították össze konvojba. A harmadik útvonal Port Saidtól Gibraltárig a Földközi tengeren keresztül, majd – nagy ívben elkerülve a spanyol és portugál partokat – az Atlanti-óceánon át vezetett. Ezen az útvonalon, az Indiai-óceán és Kelet-Afrika felől a Szuezi-csatornán keresztül hajózó konvojok közlekedtek.

Ebben az időben még gondolni sem lehetett arra, hogy valamelyik konvojt egész útvo- nalán át képesek legyenek megbízhatóan védelmezni. Általánosan követett gyakorlat volt, hogy a kísérő hadihajók, miután a konvojt átvezették az Atlanti-óceán veszélyes keleti vizein, leváltak róla, a konvoj pedig vagy feloszlott, vagy pedig kis erejű biztosítás- sal folytatta útját. A kísérőhajók hatósugara nagyobb távolságokra nem volt elegendő.

Az első világháború tapasztalatai azt bizonyították, hogy erős biztosítással a konvoj védelmet nyújt az egyedül támadó tengeralattjárókkal szemben. Így született meg az a terv, hogy a konvojok ellen a tengeralattjárók egész csoportját vessék be, s ilyen módon forgácsolják szét védelmüket. Dönitz, aki maga is szerzett ilyen tapasztalatokat az első világháborúban, felkarolta ezt a tervet, és a tengeralattjárók új taktikájának elvévé tette. A tengeralattjárók konvojok elleni csoportos alkalmazásának módszerét "farkasfalka- taktikának" (Rudeltaktik) nevezték el. Az eljárás lényege az volt, hogy a tengeralattjáró parancsnokoknak folyamatos rádió-összeköttetésben kellett állniuk, hogy rendszeresen közölni tudják egymással elhatározásaikat.

A megindulási körletükben tartózkodó tengeralattjárókat Dönitz hadműveleti helyisé- géből, térkép segítségével, rádión átirányította a konvoj közelébe. Miután az angolok a konvojozás új módszerére tértek át, és a németek új, franciaországi támaszpontjaik bir- tokában a tengeralattjáróik hosszabb ideig tartózkodhattak a hadműveleti térségben, Dönitz hozzáfogott a Rudeltaktik gyakorlati alkalmazásához. Főleg, hogy 1941. augusztus 17-én Hitler kiadta a korlátlan tengeralattjáró-háborúra vonatkozó parancsát.

Ezt követően 1942-ben a "farkasfalkák" (ún. Wolfpack) uralták a tengereket és az óceá- nokat; az Atlanti-óceánért vívott csata sorsa egészen 1943-ig néhányszáz búvárhajótól függött, amelyek sikeresen alkalmazták a „falka-taktikát”, és képesek voltak kíméletlenül szétverni a szövetségesek konvojait.

1943 tavasza azonban komoly fordulatot hozott az Atlanti-csatában; a radartechnika, a konvojtaktika tökéletesítése és szövetségesek hatékony ellenintézkedései egyre eredmé- nyesebb védekezést tettek lehetővé. 1943 májusában a németek ugyan még a tengerfe- nékre tudtak küldeni 34 szövetséges szállítóhajót, 163 507 tonna vízkiszorítással, de ezért már 41 elvesztett búvárhajóval fizettek.

Dönitz – aki Erich Raeder utódaként ekkor már a német haditengerészet főparancsnoka volt – ezért május 24-én végleg leállította a szövetséges konvojok elleni, addig csoporto- san végrehajtott támadásokat. Kisebb sikereket a németek ezután is értek el, de ezeket nem lehet a korábbiakhoz hasonlítani. És bár az ellenség felszíni és légi egységeinek egy- re növekvő hatékonysága új megoldások keresésére sarkallta a német mérnököket (új torpedók, Schnorchel-készülék, XXI. típusú tengeralattjáró, stb.), ezekkel már elkéstek. Nagyon. (1944-45 folyamán a szövetségesek szinte a teljes német tengeralattjáró flottát megsemmisítették.)