Németországban az első világháborús harci tapasztalatokat elemezve megkérdőjelezték a nagyon pontos, nagyon messzire hordó, ám nehéz és lőszerpazarló géppuskák tömeges használatának szükségességét. Ám mégis szükség volt a régi záváros, egyes lövések leadására alkalmas puskák helyett egy nagyobb tűzgyorsaságú fegyver kifejlesztésére.

A II. világháború alatt terjedt el a géppisztoly, amely automatikusan újratölt minden lövés után; a pisztolylőszerrel tüzelő automata fegyver azonban kis lőtávolsága miatt csak közel- harcban volt kiváló. Ezért fejlesztették ki a puskalőszernél kisebb lőportöltetű, ám a pisztoly- lőszernél erősebb töltény továbbítására alkalmas gépkarabélyt. Ez lett a rohampuska, a Sturmgewehr.

A tűzerő növelésének igénye már az első tűzfegyverek megjelenésekor felmerült. A modern hátultöltő fegyverek tűzgyorsaságát eleinte a korábban már alkalmazott több- csöves megoldással próbálták növelni; ilyen volt a Gatling-rendszerű, kézzel forgatott gyorstüzelő fegyver, amelyet már az amerikai polgárháborúban is használtak. A kézzel működtetett sorozatlövő fegyvereknél rájöttek arra, hogy a töltényt a lövéskor keletkező gáznyomás felhasználásával is lehet továbbítani. Ezen a téren a döntő lépést a francia Hiram Maxim tette meg, aki az 1880-as évektől kezdődően több szabadalmat szerzett a lövéskor keletkező hátralökéssel működtetett sorozatlövő fegyverekre.

Orosz géppuskások az 1905-ös orosz-japán háborúban.

A Maxim-géppuskákat háborús körülmények között először az oroszok alkalmazták a japánok ellen 1905-ben. Ezek százával ölték meg a tömegben támadó katonákat, de az itt szerzett tapasztalatokat az I. világháború kezdetén mégis figyelmen kívül hagyták. Csak a súlyos veszteségek után ébredtek rá, hogy a korábbi módon nem lehet már harcolni. Az első géppuskák azonban nagyon nehezek voltak, mozgatásukhoz és működtetésükhöz több ember kellett, egy ember már nem volt elegendő. A hadseregek tehát olyan önmű- ködő fegyvert igényeltek, amellyel a katona egyedül is tud harcolni. Így jöttek létre az ún. öntöltő puskák, amelyek minden lövés után újratöltöttek; és amíg a 25-30 töltényes tár ki nem ürült, csak az elsütő billentyűt kellett újra meg újra meghúzni.

Mivel a gyalogság puskái közelharcban (utcákon, házakban, harcállásokban) nehézkes- nek bizonyultak, kifejlesztették a géppisztolyt, a pisztolylőszerrel működő sorozatlövő fegyvert. Az olaszok a Villar Perosa-t 1915-ben, a németek a Bergmann-géppisztolyt 1918-ban használták először, és tüzük 200 méterig bizonyult hatásosnak.

Bergmann MP18/I (Maschinenpistole 18/I)

Az I. világháborúban eredményesen kipróbált géppisztolyt számos államban gyártották és fejlesztették tovább, mégsem vált igazán elterjedtté. Az USA-ban a húszas években kifejlesztett Thompson-géppisztoly a gengszterek kezében vált híres-hírhedtté, és csak a II. világháború alatt vezették be a fegyveres erőknél. A két világháborút közvetlenül meg- előzően, 1938-ban rendszerbe állították Olaszországban a Beretta M38A géppisztolyát, Németországban az Erma MP38-as modelljét, a Szovjetunióban pedig a PPD (Degtyarev) és a PPS (Spagin) típusokat. Nagy-Britanniában csak 1940-ben kezdték el gyártani a Sten géppisztolyt; ez volt a legigénytelenebb és legolcsóbb géppisztoly a háború éveiben.

Az I. világháború után több puska hosszát is csökkentették; így a 1250 mm hosszú német puska 740 mm-es csövéből 1935-ben 140 mm-t levágtak. Az ejtőernyősöknek azonban még a rövidített puska is túl hosszú volt, ezért 1942-ben egy 500 mm-es csövű automata puskát (Fallschirmjägergewehr FG 42) fejlesztettek ki számukra. Ennek azonban hátránya volt, hogy az erős lőszer miatt túl erősen rúgott hátra, nagy volt a torkolattüze, előnye viszont, hogy egyes és sorozatlövésre egyaránt alkalmasnak bizonyult. Az FG 42 korláto- zott számban készült, így szóba sem jöhetett a gyalogság felfegyverzésére.

Fallschirmjägergewehr FG 42

A német hadvezetés nemcsak a II. világháború előtt, de még a háború első két évében is úgy vélte, hogy gyalogsága a korszerűsített puskákkal és az ugyancsak korszerűsített géppisztolyokkal képes lesz a háború folytatására és megnyerésére. A német hadsereget a Szovjetunió megtámadása után azonban meglepetésként érte, hogy a Vörös Hadsereg automata fegyverekkel, öntöltő puskákkal és géppisztolyokkal felszerelt alakulatai igen nagy tűzerővel rendelkeztek. A német gyalogság egyre nagyobb szükségét érezte, hogy tűzerejének növelésére egy könnyű, teljesen automata fegyverhez jusson — de ilyen né- met fegyver nem létezett. A pisztolylőszert tüzelő géppisztoly teljesítményét nem lehetett növelni, a puskalőszer pedig, mint azt az FG 42 is mutatta, olyan erős hátralökést váltott ki, hogy a fegyvert sorozattűz leadásakor nehezen lehetett a célra tartani. Változtatni te- hát a lőszeren kellett: a pisztolytölténynél erősebb, a puskalőszernél gyengébb, kisebb és főleg könnyebb töltény, illetve ehhez megfelelő fegyver bevezetésével.

MKb 42(H)-val felfegyverzett német katona.

A két világháború között a Mauser fegyvergyárban már szerkesztettek egy ilyen rövid- töltényt, amelyhez a harmincas években több fegyvergyár készített öntöltő puskákat; elfogadásra és így sorozatgyártásra azonban egyik ilyen fegyver sem került. Végül 1942-ben a Suhlban levő Haenel és a Walter fegyvergyárban megkezdték a géppisztolynál hatásosabb új fegyver gyártását — ez lett az MKb 42(H) és MKb 42(W) gépkarabély. Hitler azonban elutasította a további gyártást, azzal hogy a fegyverek hatótávolsága elégtelen; a meglevő kézi tűzfegyverekkel szemben újfajta lőszer szükséges hozzájuk, ráadásul a hosszú tár nehézzé teszi, hogy a lövész tüzelés közben fedezze magát. (Megj.: egyébként mindkét változatnál a tárat 30 töltényre méretezték, tehát ez nem jelenhetett problémát.)

Hitler az MKb 42(H) és MP 43 bemutatóján.

A tilalom ellenére sem hagyták abba a kísérletezést a gépkarabéllyal. 1942 novemberé- ben Hitler végül beleegyezett abba, hogy a fejlesztés alatt álló modelleket összehasonlító lövészeten mutassák be neki; a próbákon az MKb42(H) bizonyult jobbnak. Hitler azonban még mindig tiltotta az új fegyver rendszerbe állítását, mert túl nehéznek tartotta, és nem járult hozzá az újfajta lőszer gyártásához sem. Ennek ellenére — Albert Speer fegyverke- zési miniszter hallgatólagos támogatásával — a gyártás folytatódott. Végül két tényező volt az, ami lehetővé tette a gépkarabély bevezetését.

Az egyik a Waffen-SS volt, amely 1943 júliusában már 4 hadtestből, 11 hadosztályból, 8 dandárból és tucatnyi egyéb alakulatból állt. Az SS-nek saját fegyverhivatala működött, és birodalmi vezetője, Heinrich Himmler mindent elkövetett, hogy Waffen-SS — hason- lóan a Hermann Göring birodalmi marsall vezette Luftwaffe tábori hadosztályaihoz — a legjobb ellátást, felszerelést és fegyverzetet kapja meg.

Kísérleti MP 43/1 változat, 1943 októberében.

A másik, nem kevésbé lényeges tényező a harcoló csapatok évek óta hangoztatott igénye volt egy könnyű, sorozattűz leadására is alkalmas fegyverre. A döntő lökést végül az adta meg, hogy amikor Hitler három hadosztály-parancsnokot kitüntetésük alkalmából kíván- ságaik felől kérdezett, a tábornokok egybehangzóan a gépkarabély bevezetését kérték. Így ha késve is, de megkapták. A végleges változatot 1943. február elején a Wehrmacht előbb MP 43, majd MP 44 néven rendszeresítette. Később a típusjelet Hitler utasítására, a harciasabb StG44-re (Sturmgewehr 44 – rohampuska 44) módosították.

A fegyver teljes hossza 930 mm volt (ebből a cső 419 mm), űrmérete 7,92 mm, tömege pedig a 30 tölténnyel 5,22 kg. A fegyver jórészt lemez-sajtolással készült, ez megkönnyí- tette a tömeges előállítást. A rohampuska volt a német szárazföldi erők első olyan kézi tűzfegyvere, amely egyaránt alkalmas célzott egyes lövés, valamint gépi jellegű szórótűz jó eredménnyel való leadására. A lövészek már egyetlen fegyverrel adhatták le mindkét tűzfajtát: a találatbiztos egyes lövéseket és az automata tömegtüzet.

A Sturmgewehrből 1945. január 1-én 190 000 darab volt állományban (a csapatoknál, illetőleg a raktárakban), miközben ugyanekkor géppuskából 231 000-et tartottak nyilván. Tehát a többmilliós német haderőben a katonáknak csak elenyészően kis, része juthatott a géppisztolynál jobb fegyverhez. (Megj.: a gyártás egészen 1945 májusáig folyt, ezidő alatt 425 979 darabot küldtek a harcoló alakulatoknak.)

 *

A rövidtöltényt nem kizárólag Németországban alkalmazták. Az amerikai hadseregben, ugyancsak a szabványos puska és a géppisztoly közé szánt fegyverként vezettek be 1941-ben egy rövidtöltényes gépkarabélyt. A fegyver lőszerének érdekessége, hogy voltaképpen meghosszabbított pisztolytöltény volt, megtartva a pisztolylőszer tompa végződését. Hatása éppen ezért elmaradt a hegyes végződésű német rövidtöltényé mögött. A német Sturmgewehr nemcsak nevet adott az új fegyvertípusnak, hanem annak formáját is hosszú évtizedekre meghatározta. Bizonyítja ezt a II. világháború után számos országban készült gépkarabély, köztük a Kalasnyikov. Az eddig leghíresebb és legelterjedtebb gépkarabély megalkotása a Mihail Tyimofejevics Kalasnyikov nevéhez fűződik: 1946-ban kifejlesztette azt a gépkarabélyt, amely AK 47 jelzéssel (Avtomat Kalasnyikova) 1947-től került a szovjet hadsereg fegyverzetébe.