Korlátozott tengeralattjáró háború - Elérkezett az 1939. év tele. Az angolok igyekeztek szembeszállni a németek tengeralattjáróival. Halászgőzösöket és segédhajókat szereltek fel lövegekkel és vízibomba-vetőkkel. Még a korábban, az első világháború folyamán alkalmazott tengeralattjáró-csapdákat is felhasználták: jól álcázott lövegekkel felfegyverzett kereskedelmi gőzösök leselkedtek a németek támadásra készülő tengeralattjáróira.

Lázasan dolgoztak a mindaddig kudarcot vallott Asdic-készülékek tökéletesítésén. A kereskedelmi hajókat utasították, hogy éjszaka teljesen elsötétítve közlekedjenek, és útvonalukat gyakran változtassák. Az angol hajók megpróbálták "legázolni" a felszínre bukkanó német tengeralattjárókat. De ezek a módszerek csupán rögtönzésszámba mentek.

A brit admiralitás ez idő tájt még nem rendelkezett hatékony fegyverrendszerrel a tengeralattjárók elleni harc sikeres folytatására és a tengeri útvonalak eredményes biztosítására. Szeptemberben aknazárakat létesítettek a közép-angliai partok előtt, majd decemberben a zárrendszert kiterjesztették az egész keleti partvidékre, Moray Firthtől egészen a Temze torkolatáig. Így akarták biztosítani a part menti hajózást a tengeralatt- járókkal szemben. Hasonlóképpen zárták le a Dover felé vezető tengeri útvonalat, és építettek aknazárat a Hebridák és a Faröer-szigetek között, hogy megnehezítsék a németek tengeralattjáróinak az Északi- és a Szent György-csatorna előtti térségbe való behatolását. Ezen az útvonalon szállították ugyanis a második világháború idején Anglia behozatalának és kivitelének 67 százalékát.

Októbertől kezdve az angol kereskedelmi hajók hadihajókkal biztosított konvojokban közlekedtek. De mivel Anglia nem rendelkezett nagy hatósugarú rombolókkal, a konvo- jok kíséretét eleinte nem merték nagyobb távolságra küldeni. Az admiralitás csupán azt a célt tűzte maga elé, hogy legalább a brit szigetek közvetlen közelében biztosítson némi védelmet hajóinak a német tengeralattjárók ellen. A német haditengerészet vezetése erre kinyilvánította, hogy Nagy-Britannia körül úgynevezett "veszélyövezeteket" létesít. Ennek megfelelően minden olyan hajó, amely ezeken az övezeteken haladt át, ki volt téve az előzetes figyelmeztetés nélküli támadásnak.

A harcképes német tengeralattjárók számának csökkenése – decemberben mindössze 33 ilyen tengeralattjárójuk volt, és a gyártási programtól is csak legfeljebb 1941-től kezdődő- en várhattak jelentősebb eredményt – valamint az angol tengeralattjáró elleni védelem fokozódása és a késő őszi időjárási viszonyok következtében némileg csökkent az elsüly- lyesztett angol hajók száma.

1940 februárjában a németek 45, összesen 196 565 bruttóregisztertonna hajóteret kitevő angol kereskedelmi hajót süllyesztettek el, többet, mint a háború első hónapjában.

A német tengeralattjárók 1939. szeptember 30. után már francia hajókat is megtámad- tak, jóllehet a háború kezdetén politikai okokból erre még nem szánták el magukat, és ekkortól már a semleges hajókat is megtorpedózták, ha azok a "veszélyövezetekbe" léptek. Sőt, a német hadvezetés ezt követően a személyszállító hajók elleni támadást is engedélyezte. Az Athenia óceánjáró elsüllyesztése (U-30) után a német haditengerészeti parancsnokság ugyanis – az amerikaiak reagálásától tartva – megtiltotta a tengeralatt- járók parancsnokainak, hogy személyszállító hajókat támadjanak meg.

A német hadiflotta majd minden esetben a brit szigetek körüli tengereken hajtott végre hadműveleteket az angol és francia hajók ellen. Kivételt ez alól csupán a német cirkálók atlanti-óceáni bevetései képeztek, bár ezek szerepe a kereskedelmi háborúban csekély volt. Ez egyébként abból is kitűnik, hogy a háború első négy hónapjában – szemben a tengeralattjárók által megsemmisített 421 156 tonnát kitevő 74 hajóval – mindössze 15 ellenséges hajót süllyesztettek el, 61 337 bruttóregisztertonna űrtartalommal.

Nagy-Britannia és a szövetségesek ebben az időszakban összesen mintegy háromnegyed millió tonnányi hajóteret veszítettek. Nagy-Britannia vesztesége teljes hajóállományának négy százalékát tette ki.

A német tengeralattjáró-flotta vezetésének azonban a háború első hónapjaiban komoly problémával kellett szembenéznie, nevezetesen azzal, hogy a torpedók jelentős hányada csődöt mondott. Nem volt ritka eset, hogy megfigyelten célba talált torpedók nem rob- bantak fel. 1939 októberében például az egyik német tengeralattjáró hármas-torpedóval vette tűz alá a HMS Nelson csatahajót. Legalább egy torpedó minden kétséget kizáróan célba talált, de nem robbant fel; a Nelson fedélzetén pedig éppen akkor nem kisebb sze- mélyiség tartózkodott, mint maga Winston Churchill, az akkori tengerészeti miniszter és később miniszterelnök. (A német flottaparancsnokság természetesen tudott a torpedók sorozatos kudarcáról*. A parancsnokok majd minden útjuk után jelentették panaszaikat.)

***

*A német tengeralattjárókat már a háború elején mágneses torpedókkal szerelték fel, amelyek a megtámadott hajó alatt, a hajótest erős mágneses terének hatására robban- tak fel. A G7a torpedó a háború előtti fejlesztések közé tartozott; hatótávolsága elérte az 5000 métert, maximális sebessége pedig a 44 csomót. De mivel sűrített levegővel műkö- dött, nyomot hagyott maga után, elárulva a a torpedót, egyszersmind a tengeralattjárót is. Ugyanakkor ezek a mágneses torpedók gyakran mondtak csütörtököt, s a szövetsé- gesek is feltalálták a megfelelő ellenszert, a hajótest demagnetizálását.

(Folyt. köv.)