A törpe Alberichnek volt egy varázsköpenye, amellyel a Nibelung-legenda szerint láthatatlanná tudott válni, ő a Nibelung kincsének őrzője. A róla elnevezett gumiszerű bevonat pedig szinte láthatatlanná tette a Kriegsmarine ezzel az anyaggal bevont tengeralattjáróit a szövetségesek számára. Összesen 13 tengeralattjárót vontak be ilyen gumiborítással a németek.

Az I. világháborúban már alkalmazott, de 1940/41-re lényegesen továbbfejlesztett, a víz alatti testek felderítését lehetővé tevő ASDIC (Anti Submarine Detection Investigation Committee) rendkívüli módon megnehezítette a német tengeralattjárók számára a víz alatti támadásokat. A felszínen mozgó U-bootokat pedig 1943-tól az addigra már széles körűen alkalmazott radar jelezte időben a szövetségesek hadihajóinak. Az ASDIC-kal és radarral felszerelt rombolók mellett egyre nagyobb veszélyt jelentett a szövetséges konvojok körül bevetett nagyszámú felderítő repülőgép is.

A felszínen haladó tengeralattjáró, melynek tornyában távcsővel felszerelt tengerészek figyelték a tengert és az égboltot, riasztás esetén 30-40 mp-en belül le tudott merülni. A víz alatt azonban jóval lassabban haladhatott, mivel a hajót elektromotorokkal kellett hajtani, melyek kisebb teljesítményre voltak képesek, mint a dieselmotorok. Így a repülők könnyen követhették, láthatták — a víz minőségétől függően — akár 15 m mélységig. És közben igyekeztek bombákkal elpusztítani azt.

A radar repülőkre telepítését követően a tengeralattjárók helyzete tovább romlott. Ezek a gépek már messzebbről és a mindenkori látási viszonyoktól szinte függetlenül észlelték a hajótest tengerszint fölötti részét, mint ahogy a tengerészek meglátták volna a közeledő repülőgépet.

A helyzet kezelésére — többek között — 1940-töl jó megoldásnak tűnt az eredetileg holland találmány, a légperiszkóp (schnorchel) alkalmazása. A toronyból, vagy közvet- lenül a fedélzetből kiinduló cső lehetővé tette a tengeralattjárók dízelmotorjának víz alatti használatát. A berendezés másik nagy előnye volt, hogy csak egy egészen kis része állt ki a vízből, így jóval kevésbé verte vissza a radarhullámokat, mint a felszínre emelke- dett hajó.

A radarok folyamatos fejlesztése azonban már ezeknek a viszonylag kis fém részeknek észlelését is lehetővé tették. Ezért a németek olyan megoldást kerestek, ami a víz fölé nyúló légperiszkópot a radar számára láthatatlanná teszi. Ezt ígérte a feltalálójáról, Ludwig Weschről elnevezett, rétegelt felületű, 4–8 mm vastagságú, hullámos gumi- bevonat, a „Wesch-Matte" felragasztása.

A bevonat az ASDIC és a lokátor sugarait jóyrészt elnyelte, a visszavert gyenge jelek a keresőben már nem mutattak értékelhető tárgyat. Az így szerzett kedvező tapasztalatok indították el a fejlesztést, amely az ún. Alberich-tengeralattjárók kifejlesztéséhez vezetett.

Ez tulajdonképpen a tengeralattjáró teljes felületének gumiszerű réteggel való bevonását jelentette. Az ilyen jellegű kísérletek 1940 tavaszán kezdődtek el, elsőként az U-11-el. A felragasztott Fafnir nevű bevonat — ez még nem Alberich — két, egyenként 4 mm vastag rétegből állt, és az alsó gumilemezen egymástól szabálytalan távolságban furatok voltak.

U-11, már Fafnír bevonattal.

Röviddel később a IXC típusú U-67-est is ellátták — de már Alberich — bevonattal; gumi- szerű műanyagból készült lemezeket (csempéket) ragasztottak a tengeralattjáró külső törzsére az IG Farben cég szakemberei. Ehhez a BASF által először 1931-ben gyártott polimert használták. A panelek itt is két egymásra helyezett rétegből álltak, mindegyik kb. 2 mm vastag és egy négyzetméteres volt, rajtuk 2 mm és 4 mm átmérőjű lyukakkal.

1941 júliusában és augusztusában a bevonatot tesztelték a Balti-tengeren, majd a Trond- heim melletti Lofjordban, minek során a mérések azt mutatták, hogy a szövetségesek által alkalmazott 9-17 kHz-es frekvenciatartomány mellett a visszaverődés csak kb. 15-17% volt. A "gumibőr" további előnye volt, hogy az U-boot belsejéből származó zajokat, például a motorzajt is tompította.

Alberich-panelek, eltérő perforálással.

A ragasztás minősége azonban nem felelt meg az elvárásoknak, mert a Kielbe tett felszíni útja során a borítás csaknem 30%-a levált. Az ismételt ragasztás, és a hullámverésnek kü- lönösen kitett részek fém lécekkel való megerősítése ellenére néhány helyen ismét levált a gumiborítás. A mérések azt mutatták, hogy ezeknél a laza részeknél létrejövő örvények nagyon erős visszhangot keltettek, így a hajó Lorientbe indulása előtt az elvált darabokat levágták, majd a kikötőbe érkezés után az egész bevonatot eltávolították. Az egykor hol- land szolgálatban állt UD-4-en folytatott kísérletek során hasonlókat tapsztaltak.

Egyértelművé vált, hogy az alkalmazott ragasztóanyag nem volt megfelelő minőségű, de a ragasztó összetételének többszöri módosítása után az IG Farben szakembereinek sike- rült megoldaniuk a problémát. A végső változatnál a tengeralattjáró egyrétegű, kb. 8 mm vastag gumiréteggel volt burkolva, melyet egymástól szabályos távolságban, a befedni kívánt acéllemez vastagságától függően kisebb és nagyobb, (kb. 6-15 mm-es) furatokkal perforáltak.

Bevonattal kezelt XXIII-as típus schnorchele behúzott állapotban.

1943 nyarán az U-480 — egy akkor elkészült új, VIIC osztályú tengeralattjáró — felületét borították be a végleges Alberich réteggel. Azonban az első, ilyen bevonattal ellátott tengeralattjáró, amely éles bevetésre indult, nem az U-480 volt, hanem a nagyon rövid életű U-470. Első és egyben utolsó bevetését 1943. szeptember 28-án kezdte meg, és mindössze 18 nappal azután, hogy elhagyta a norvégiai Bergent, október 16-án a brit Királyi Légierő B-24 Liberator bombázói a felszínen elsüllyesztették. (Megj.: A hajót sem akusztikus, sem rádiótechnikai eszközökkel nem észlelték, vizuálisan fedezték fel.)

1944 végén az új, XXIII-as típusú hajókat is elkezdték ezzel a bevonattal kezelni, de ezek közül csak egy állt szolgálatba. Összesen 13 tengeralattjárót vontak be ilyen gumiborítás- sal, ezek az U-67, UD-4, U-470, U-480, U-485, U-486, U-1105, U-1106, U-1107, U-1304, U-1306, U-4704 és az U-4708 voltak.

A németek további egységeket is szándékoztak „Alberich" bevonattal ellátni, azonban a munka rendkívül időigényes volt, egy tengeralattjáró „láthatatlanná" tétele mintegy 5-6000 munkaórát igényelt. A háború végén a szövetségesek több ilyen tengeralattjárót zsákmányoltak, ezek kivétel nélkül az amerikaiak és az angolok kezébe kerültek, akik ezt az új technológiát később alkalmazták és tovább is fejlesztették.

(Forrás: Eberhard Rössler: Geschichte des deutschen U-Bootsbaus;
Franz Kurowski: Krieg unter Wasser)