Japán hivatalos hadba lépését a második világháborúban 1941 decemberétől, Pearl Harbor megtámadásától számítjuk. Japán a támadásra már 1941 tavasza óta tudatosan készült, és speciális csapásmérő flottája már november 26-án kifutott az anyaország kikötőiből. Ekkor Japán rendelkezett a világon a legtöbb repülőgép-hordozóval, ill. kísérő repülőgép-hordozóval.

A japán császári főparancsnokság elsők között ismerte fel a repülőgép-hordozók döntő fontosságát a tengeri hadműveletekben. 1931-től a Mandzsúriában folyó háborúban szinte korlátlan légi fölényt vívtak ki a Hosho. Kaga, Ryujo fedélzeti repülőgépei. A haditengerészet pilótáinak ez kiváló felkészülési lehetőséget adott a későbbi nagyobb feladatokra.

1942 nyarától a japán csapatok egyik vereséget a másik után szenvedték el. Elszánt védekezésük ellenére 1944-ben már semmi sem tarthatta vissza az amerikaiakat Japán megtámadásától. És ezt a japánok szentségtörésként élték meg.

A virágzó cseresznyefák, az origami és az ikebana országa — ugyanakkor a harakiri, a nankingi vérengzés és a kamikáze országa is. Hogyan egyeztethetők össze ezek a szélsőségek? Hogyan vehették semmibe az „udvarias" japánok az életet (a sajátjukat és másokét is), és kegyetlenségük miért múlta felül a nyugatiak minden képzeletét? Vagy tévedünk, és a japánok sem voltak kegyetlenebbek a többieknél?

Kiegészítés az első részhez. Korábban szó esett a II. világháború előtt épült amerikai csatahajókról, amelyekkel az Egyesült Államok Haditengerészete végül is nekiindultak a háborúnak — elsősorban a Csendes-óceánon a japán flotta ellen. Érdemes tehát röviden, vázlatosan áttekinteni azt is, hogy a császári japán haditengerészet (Dai-Nippon Teikoku Kaigun) miképp jutott el oda, hogy a legfőbb riválisa legyen az Egyesült Államoknak.

1944. március 19-én, hajnali 4 órai kezdettel a németek egyetlen nap alatt megszállták Magyarországot. Kovács Imre, a világháború utáni Nemzeti Parasztpárt elnökhelyettese, korábban antifasiszta politikus egy anekdotával kezdte a német megszállásról szóló, már az emigrációban írott, de csak 1990-ben kiadott könyvét.

A háború alatt egy diplomata megkérdezte Walter von Brauchitsch tábornagytól, a német hadsereg főparancsnokától:
— Mennyi időre lenne szüksége Magyarország megszállásához?
— Huszonnégy óra.
— És ha ellenállnak?
— Tizenkét óra.
— Hogy-hogy?
— Elmaradnak az üdvözlő beszédek.

Magyarország megszállásának napján különösebb ellenállás nem volt. A koronatanács ülésén a Hitlerrel történt találkozóról hazaérkező Horthy Miklós hangsúlyozta, nem akarja, hogy a hadsereg ellenálljon. „Nincsenek megfelelő erőink, de ha lennének is, úgy a németek pusztítanák a magyar fajt és birtokba vennék Magyarországot. Egy ellenállás magyar részről maga után vonná azt, hogy a román hadsereg is bevonulna Magyarországra.”

Az I. világháború vége felé a német és brit csatahajók is egyre nagyobb és nagyobb kaliberű ágyúkat kaptak, mígnem elértek a 15"-es lövegekhez. Ráadásul a japánok már javában építették a saját 16"-es lövegekkel felszerelt csatahajó-osztályukat, amely mind méreteiben, mind tűzerejében és sebességben felülmúlta a korábbi amerikai, brit és német csatahajókat.

Viszont a páncélzata kb. 20%-kal gyengébb volt a többi konstrukcióénál. (Ezt az árat kellett fizetniük a 25 csomós sebességért.)

Természetesen az amerikai tervezőmérnökök is lázasan munkálkodtak az US Navy következő csatahajóján, Daniels főtitkár minden ellenvetésének dacára. A fő szempont a tűzerő növelése volt, már régóta fejlesztés alatt állt a Mark 1-es 406 mm/45-ös löveg, míg végül sikerült meggyőzni a politikusokat, hogy hajókra is telepíthessék az új fegyvert, ne csak papíron maradt tervekre.

Gyakorlatilag a rendkívül jól sikerült TENNESSEE-osztályt vették alapul, de olyannyira, hogy kizárólag a barbetták átmérőjén és a főfegyverzeten változtattak. A 12 db (4 x 3) 356 mm/50-es löveget felcserélték 8 db (4 x 2) 406 mm/45-ös ágyúra. Ez hatalmas előnyt jelentett ennek az osztálynak, ugyanis egészen 1925-ig csak a két japán 406 mm-es csata- hajó jelentett kihívást (NAGATO és MUTSU), minden más hajónál nagyobb lőtávolsággal és nagyobb vagy egyenlő tűzerővel rendelkeztek.

Az USS West Virginia a San Francisco-öbölben, kb. 1934.

Az amerikai mérnökök a sebesség rovására inkább a viszonylag erős páncélzat hívei voltak. A másodlagos fegyverzetben, a meghajtórendszerben, a víz alatti védelemben és a külső kialakításban teljesen megegyeztek az előző osztállyal. Először a MARYLAND ge- rincét fektették le (1917-ben), és ez a hajó állt szolgálatba a leghamarabb (1921); utána a WEST VIRGINIA következett és végül a névadó egység.

A Washington Treaty azonban a 3. egység megsemmisítésére kötelezte az amerikaiakat, mert különben jelentős túlerővel rendelkeztek volna a britekkel szemben, akiknek akkor még nem volt 406 mm-es csatahajójuk. Tehát a BB-47 sorsa az lett, hogy miután 75%-ban elkészült vízre bocsátották és a torpedók hatásának vizsgálatára használták. Végül 1924-ben célponthajóként végezte be. Az ágyúit és a páncélzatát soha sem szerelték fel rá, sőt a kazánjait is kibontották és azokat más hajókban használták fel.

Az USS Colorado Manhattan közelében a modernizálás után, 1932 körül.

A '20-as és '30-as évek során mindhárom megépült egység a Csendes-óceánon szolgált. Modernizálásukat az 1940-es évek elejére tervezték. A MARYLAND-re fel is szereltek egy kisebb torpedóvédő dudort, de semmi komolyabb módosítást nem hajtottak végre rajta, mivel a flotta legjobb csatahajóira nagy szükség volt.

Végül a COLORADO-t küldték el először átépítésre és el is kezdték a munkálatokat a Puget Sound Navy Yarban, de ekkor kitört a háború; Pearl Harborban horgonyzott a támadáskor mind a MARYLAND, mind a WEST VIRGINIA. Az előbbi nem szenvedett ko- molyabb károkat, mert horgonyzóhelyén jobb felől a Ford-sziget, bal felől az OKLAHOMA megvédte a torpedóktól. Két bomba találta csak el; az egyik kisebb léket vágott az orron. Később a hajót átvezényelték a nyugati partra, ahol kisebb módosításokat végeztek rajta (radart és légvédelmi gépágyúkat kapott).

A Pearl Harbor: a közepén látható vízoszlop a West Virginiát ért egyik torpedótalálat.

A WEST VIRGINIA viszont a legsúlyosabban sérült egység volt, amelyet még kijavítottak. Hét torpedó találta el a bal oldalán, egy a kormánylapátnál, és ettől azonnal elkezdett süllyedni és dőlni. Csak a legénység lélekjelenléte mentette meg a hajót a felborulástól, ugyanis azonnal megkezdték az ellenoldali elárasztást. Végső soron a hajó — akárcsak a CALIFORNIA — leült a kikötő iszapjába. Meg kell jegyezni, hogy az elképesztő pusztítás ellenére a hajó fő torpedóvédelmi válaszfala nem szakadt át, tehát a hajó létfontosságú részei sértetlenek maradtak.

Maryland a felborult Oklahoma mellett a Pearl Harborban, a háttérben a West Virginia ég.

Később a CALIFORNIA-t kiemelték és megjavították annyira, hogy át tudjon evickélni a nyugati partra. Ott a Puget Sound Navy Yardban ugyanúgy építették át, mint az előző osztály két hajóját. Végül csak 1944-ben tért vissza a flotta állományába.

Mindhárom egység részt vett a háború majd' mindegyik akciójában, a MARYLAND és a WEST VIRGINIA még a Surigao-szorosban is harcolt; később több alkalommal kamikaze találatot is kaptak. A háború folyamán többször is korszerűsítették a MARYLAND-et és a COLORADO-t, de nem építették át őket annyira, mint a testvérüket, mert a flottának nagy szüksége volt rájuk, főleg 1942 második felében, amikor a déli térségekben konvojkísé- retet és elrettentő szerepkört töltöttek be.

Az USS Maryland a tengeren, 1945 elején.

Mindössze a MARYLAND másodlagos fegyverzetét cserélték le 8 darab ikercsövű 127 mm/38-as ágyútoronyra, de már csak 1945 közepén. A technikai adataik nem változtak számottevően, csupán a vízkiszorításuk nőtt. A WEST VIRGINIA adatai megegyeznek az átépített TENNESSEE specifikációval (a főfegyverzetet kivéve). A háború végén mindhá- rom egységet tartalék állományba helyezték. majd 1959-ban lebontották őket.

(Forrás: Haditechnika)

A TENNESSEE-osztály a legsikeresebb megépült amerikai dreadnought típus (természetesen a szuper-dreadnoughtokat nem számítva). Ennél az osztálynál már minden technikai újítást alkalmaztak, amit kifejlesztettek és figyelembe vettek minden tapasztalatot, amit a korábbi hajóknál szereztek. Ez az osztály igazából a NEW MEXICO-osztály továbbfejlesztett változata, a legjelentősebb változtatás a turbó-elektromos meghajtás miatti kétkéményes kialakítás.

Eredetileg 35 000 tonnás vízkiszorítással teljesen új típusú csatahajóknak szánták az osztályt, erősebb páncélzattal és 406 mm-es főtüzérséggel, de a pénzügyi megszorítások miatt végül csak a PENNSYLVANIA-osztály megnövelt változataiként kerültek megépítésre. Néhány újítást azonban így is sikerült bevezetni, amiktől a hajók harcértéke megnőtt.

A két csatahajó a NEVADA-osztály javított változatának tekinthető. A kialakításuk alapvetően megegyezik az előző osztályéval. A főfegyverzetet azonban megnövelték két ágyúval, tehát a B és X pozíciókba is triplacsövű lövegtornyok kerültek. A teljesítményt is növelték, köszönhetően a némileg hosszabb hajótestnek és a fejlettebb turbináknak. A páncélzat és a felépítmény kialakítást átvették az előző osztálytól.