Konsztantyin Rokosszovszkijt (1896-1968), a Szovjetunió későbbi marsallját 1937-ben a sztálini tisztogatások idején a lengyel és japán titkosszolgálattal való együttműködés, kémkedés és szabotázs vádjával letartóztatták és a leningrádi Kreszti börtönbe szállítot- ták. A források szerint itt állandó fizikai kínzásnak volt kitéve: több fogát kiverték, három bordáját eltörték és két ízben kivégzőosztag elé állították, ám végül a kivégzés elmaradt. Aztán a finnek ellen vívott téli háború kudarcai és a Vörös Hadseregben fellépő súlyos tiszthiány miatt Sztálin megkegyelmezett neki, kiengedték a börtönből. Hamarosan, mint az egyik legkiválóbb stratéga, előbb vezérőrnagy lett, később marsalli címig emelkedett.

A nyílt tengeri hadviselésre épült B1 osztály — más néven: I-15 sorozat — volt a Császári Japán Haditengerészet tengeralattjáró flottillájának legnagyobb jelentőségű típusa. Az osztály hajói hajtották végre a legfontosabb küldetéseket, komoly veszteségeket okozva az amerikai és a brit haditengerészetnek, főleg a második világháború elején.

Még javában zajlott a Bell P-39C tesztelése, amikor a Bell Aircraft Corporation elkezdte az ’Airacobra’ exportváltozatának tervezését, amely körül óriási hírverést csaptak. Nem meglepő, hogy az XP-39-es teljesítménye körüli felhajtás 1940-ben a British Direct Purchase Commission (Brit Közvetlen Beszerzési Bizottság) figyelmét is felkeltette.

Esztétikailag a Bell Aircraft Corporation P-39-ese diadal volt. Megjelenése teljesen modern volt — ennek ellenére sokak szerint a legsikertelenebb repülőgépek közé tartozik, elsősorban az alacsony emelkedési sebessége és a nagy magasságban nyújtott gyenge teljesítménye miatt.

A Sen-Toku osztályú tengeralattjárók alkalmazására számos terv létezett; nagy hatótávolságuk lehetővé tette, hogy közvetlen támadást hajtsanak végre az Egyesült Államok területe ellen. A lopakodó képességekkel rendelkező egységek megközelíthették a nyugati partvidék, ahol fel- merülve elindíthatták a fedélzeti hangárban szállított repülőgépeket.

A leggyorsabb után mi más jöhetne, mint a legnagyobb. Az I-400 osztályú tengeralattjárók a valaha épített legnagyobbak voltak egészen a nukleáris-tengeralattjárók idejéig. Létrejöttüket Jamamoto tengernagynak, a japán egyesített flotta főparancsnokának köszönhették.

A japán hadvezetés 1943-ban utasítást adott egy korszerű, a haditechnika valamennyi akkori vívmányával ellátott, gyors tengeralattjáró-típus megtervezésére. A Sen-Taka osztály tervezése során a szakemberek magas elvárásokkal szembesültek: feladatuk volt, hogy hozzanak létre egy nyílt tengeri portyákra alkalmas, gyorsabb és erőteljes fegyverzettel ellátott típust.

Az amerikaiak még az első világháború éveiben elkezdték a USS Lexington tervezését. Ez lett volna a világ legnagyobb és leggyorsabb csatacirkálója: 35 300 tonna vízkiszorítás, 35 csomó. A jütlandi tengeri ütközet után a tervet módosították: a vízkiszorítást 44 300 tonnáig növelték, ezáltal a sebesség 33 csomóra csökkent. Az új sorozat — Lexington, Saratoga, Constituthion, Ranger, Constellathion és az United States — első hajóját csak 1920-ban kezdték el építeni.

Egy csatacirkáló, amelyet 1924-ben repülőgép-hordozóvá alakítottak át. A háború kitörését követően az Admiralitás kirendelte a nyílt óceánra, hogy német tengeralattjárókra vadásszon. Rossz ötlet volt: 1939. szeptember 17-én a HMS Courageoust elsüllyesztette egy német U-boot. Így ez a hordozó lett a brit hadiflotta első jelentős vesztesége a második világháborúban.

Már a XIX. században felmerült valamiféle megfigyelőállás gondolata, ahonnan a tengerészek láthatták az ellenség manővereit, ezért néhány hadihajót léggömbökkel szerelték fel. Jóllehet ezek a megfigyelőállások teljesítették feladatukat, de hatótávolságuk korlátozott volt és elárul- ták a hajók tartózkodási helyét az ellenségnek.