A leggyorsabb után mi más jöhetne, mint a legnagyobb. Az I-400 osztályú tengeralattjárók a valaha épített legnagyobbak voltak egészen a nukleáris-tengeralattjárók idejéig. Létrejöttüket Jamamoto tengernagynak, a japán egyesített flotta főparancsnokának köszönhették.

A monstrumok — amelyek képesek voltak eljutni a világ bármely pontjára és onnan vissza is térni — évekkel megelőzték korukat, sem az amerikai, sem a brit, sem a német haditengeré- szetben nem volt hozzájuk hasonló.

Jamamoto 1942. január 13-án nyújtotta be azt a javaslatát, amely tizennyolc, minden addiginál nagyobb, nagy hatótávolságú, repülőgéphordozó–tengeralattjáró tervezését és gyártását irányozta elő, amelyek fedélzetéről indítható repülőgépekkel támadásokat in- tézhetnek az Egyesült Államok partmenti városai, vagy éppen a Panama-csatorna ellen.

A Császári Japán Haditengerészet, a Nihon Kaigun vezetése (a végleges és jóváhagyott tervek elkészülte után) minden, a projekthez köthető információt szigorúan titkosított. Ezt követően utasítást adtak öt hajó építésére, és a bennük szállítható, róluk indítható repülőgépek kifejlesztésére, legyártására.

A végső terv szerint egy tengeralattjáró vízkiszorítása 5224 tonna lett, és három repü- lőgép hordozására volt alkalmas. Az osztály első hajóját, az I-400-ast 1944 januárjában bocsátották vízre, és 1944 decemberében már szolgálatba is állították. (Megj.: 1944 végé- ig csak három tengeralattjáró készült el, két egység építése nem fejeződött be, további tizenhármat pedig töröltek.)

A víz alatti, cső alakú hangárok átmérőjét 3,5 m-ben szabták meg, ebben kellett elférni a repülőgépeknek. További kikötés volt, hogy a gépeket indítás előtt ne darabokból kelljen összerakni, hanem készre szerelve tárolják őket, ezért le- és hátrahajtható részekkel ren- delkezzenek. A kialakításnak és a gépenként 4 főnyi gyakorlott előkészítő személyzetnek köszönhetően a tengeralattjáró felszínre emelkedése után ideális esetben 4-5 perccel ez első bombázó már indítható volt a sűrített levegős katapultról.

Az osztály hajóinak belső nyomásálló hajótestének keresztmetszete — a szokásos körfor- ma helyett — egy vízszintesen fekvő, nyolcashoz volt hasonló (mintha kettő hajótestet építettek volna egymás mellé), hogy ellensúlyozza a magas és aszimmetrikus kialakítású felépítmény instabilitását. A hajótest teljes hossza meghaladta a 122 métert, vízkiszorí- tása pedig a 5000 tonnát. A nagyjából 12 méter magas, különleges formájú test nem csupán a stabilitást biztosította, hanem a közegellenállást csökkentette.

Géptermébe négy darab dízelmotor került beépítésre, melyek 7700 LE teljesítményt ad- tak le, az elektromotoroké pedig elérte a 2400 lóerőt, így a típus a felszínen elérte a 18,5, lemerülve pedig a 6,5 csomós sebességet. Legénységük 144 főből állt, így jóval nagyobb létszámú személyzettel rendelkeztek, mint bármely más tengeralattjáró.

A Sen-Toku osztályú tengeralattjárók nyolc darab vetőcsővel és 20 darab 533 milliméteres torpedókkal rendelkeztek. A fedélzetre egy 140 mm-es ágyú került, de ezen kívül a hajó 25 mm-es légvédelmi fegyvereket is kapott.

A fedélzetre egy 31 méter hosszú és 3,5 méter átmérőjű, henger alakú, három Aichi M6A1 ’Seiran’ típusú felderítő/bombázó hidroplán tárolására alkalmas hangárt telepítet- tek, amelyet egy belülről hidraulikusan mozgatható ajtóval láttak el. A gépek szárnyait és hátsó vezérsíkjait a jobb helykihasználás érdekében felhajthatóra tervezték.

Az osztály hajói képesek voltak akár száz méter mélyre merülni, és a beépített óriási üzemanyagtartályoknak köszönhetően hatótávolságuk elérte a 43 123 mérföldet (69 400 km), azaz képesek lettek volna újratankolás nélkül másfélszer megkerülni a Földet. Fel- szerelték schnorkellel is, amely lehetővé tette, hogy a felszín alatt haladva használhassák a dízelmotorokat, de rendelkezett radarral és radardetektorral is, melyek megkönnyítet- ték a lopakodást, és az ellenséges repülőgépek, hadihajók elől való rejtőzést.

(Folyt. köv.)