Egy csatacirkáló, amelyet 1924-ben repülőgép-hordozóvá alakítottak át. A háború kitörését követően az Admiralitás kirendelte a nyílt óceánra, hogy német tengeralattjárókra vadásszon. Rossz ötlet volt: 1939. szeptember 17-én a HMS Courageoust elsüllyesztette egy német U-boot. Így ez a hordozó lett a brit hadiflotta első jelentős vesztesége a második világháborúban.

A Courageous-osztály névadó hajója eredetileg 1917-ben csatacirkálóként még kezdte pályafutását. A 239,8 méter hosszú, 24,7 méter széles, teljes terheléssel 26 517 tonna vízkiszorítású hajó sebessége elérte a 31,5 csomót (58,34 km/h) — köszönhetően a vi- szonylag hatékony meghajtórendszerének. Tizennyolc darab olajtüzelésű, Yarrow kazánt alkalmaztak, amelyek a jól bevált típusnak a modernizált, nagyobb hatásfokú változatai voltak. Az általuk termelt nagynyomású gőzzel négy Parsons gőzturbinát működtettek, amelyek négy darab, 3,5 méteres hajócsavart forgattak. A turbinák összesen 90 000 LE teljesítmény leadásra voltak képesek.

HMS Courageous — még csatacirkálóként.

Az 1920-as években, amikor Nagy-Britannia növelni akarta a repülőgép-hordozó erőit, az akkor már évek óta lebontásra váró Courageous-t testvérhajójával, a Glourious-al együtt 1924-30 között átépítették hordozóvá. A HMS Courageous átalakítása 1928 márciusában fejeződött be, a felépítményét és a fegyverzetét a hajótest majdnem teljes hosszán végig- nyúló repülőgép-hangárral váltották fel.

Csakhogy harci körülmények között komoly hátrányt jelentett az előélete; kiderült ugya- nis, hogy az átépített csatacirkálók egyszerűen túl szűkösek a repülőgépek tárolásra és üzemeltetésére. A nyitott hangárfedélzet pedig nemcsak a gépek, hanem az 1100 főnyi személyzet számára is kellemetlen perceket okozott hideg vagy viharos időjárás esetén. A hajókon állomásoztatható 48 darab repülőgép viszont kellő erőt jelenthetett a tenger- alattjárók felderítésében; az Admiralitás elképzelése szerint repülőgépei már messziről észlelhették a felszínen haladó U-bootokat.

Már repülőgép-hordozóként az 1930-as években.

A háború kitörését követően tehát a brit flotta egységeit kirendelte a nyílt óceánra, hogy német tengeralattjárókra vadásszanak. A túlzott magabiztosság azonban megbosszulta magát, senkiben nem merült fel ugyanis, hogy mi lesz, ha a tengeralattjárók fedezik fel előbb a hordozót.

1939. szeptember 17-én este a hajó rombolókíséretének egy része és torpedóvető gépei délnyugatra az ír partoktól egy korábban felfedezett német tengeralattjárót kerestek, a HMS Courageus pedig szinte védelem nélkül maradt. Az Otto Schuhart parancsnoksága alatt hajózó U-29-es felfedezte és két órán át követte a hordozót. Amikor helyi idő szerint 19.40-kor megfelelő pozícióba került a támadáshoz, kilőtte torpedóit. A három torpedó- ból kettő a menetirány szerinti baloldalon robbant, tűz ütött ki, a Courageous gépei és fedélzeti rendszerei azonnal leálltak a hajó az oldalára dőlt.

A süllyedő HMS Courageous.

Gépeket így már nem tudott indítani, azok a fedélzeten egymásra torlódtak, majd bele- csúsztak a tengerbe. Kevesebb, mint negyed óra múlva a hajó elsüllyedt, személyzetének 519 tagja odaveszett, köztük a kapitány, W. T. Makeig-Jones is. A túlélőket a Veendam hol- land óceánjáró és a Collingworth brit teherhajó mentette ki, miközben a helyszínen levő két romboló a német tengeralattjáró üldözésére indult. Bár négy órán keresztül kutattak utána, az U-29 sikeresen elmenekült előlük.

A HMS Courageous elsüllyesztése megrendítő csapás volt a brit Admiralitás számára: a haditengerészet elvesztett egy repülőgép-hordozót és a fedélzeten lévő teljes gépparkot. Az Admiralitást a HMS Courageous elvesztése szembesítette azzal a ténnyel, hogy a repülőgép-hordozók nem kifejezetten alkalmasak a tengeralattjárók elleni hadviselésre, így azonnal visszavonta a kiküldött hordozókat. A Kriegsmarine ellenben hangosan ünnepelt: szeptember 26-án az U-29 teljes legénysége megkapta a másodosztályú Vaskeresztet, a kapitányt pedig első osztályú Vaskereszttel tüntették ki.