1943 tavaszán fokozódnak a szövetségesek hadászati támadásai. Szinte naponta bombázzák a német városokat és ipari létesítményeket. A Luftwaffe pedig nem bír az ellenséges gépek tömegével, ami mély belső válságot idéz elő. A Luftwaffe hatalmas veszteségeket szenved, különösen a sztálingrádi és a tunéziai csatában.

Az 1941-es hadműveletek befejeztével a Jugoszláv Királyságot szétdarabolták. Jelentős részét a III. Birodalomhoz és Olaszországhoz csatolták, egy kisebb részét Magyarország és Bulgária vette vissza. Két csatlósállam is létrejött: a független horvát állam és Szerbia.

A tuhelji plébánia anyakönyve szerint Josip Broz 1892. május 7-én született az akkor még az Osztrák-Magyar Monarchiához tartozó horvátországi Kumrovecben, egy népes, de szegény család fiaként. Születésével kapcsolatban azonban mintegy tízféle dátum létezik, melyek közül a Tito-kultusz idején május 25-ét ünnepelték hivatalosan.

A családi házból 15 évesen elkerülve pincérkedésből és lakatosmunkákból tartotta fent magát. Előbb Bécsújhelyen dolgozott, majd Németországban a Benz cégnél, mielőtt a Daimler tesztvezetője lett. 1914-ben — még az első világháború kitörése előtt — mint az Osztrák-Magyar Monarchia alattvalójának, be kellett vonulnia a hadseregbe. Galíciában megse- besült, orosz fogságba esett, megszökött, majd a bolsevik párt tagja lett.

Az első világméretű konfliktus némelyik szakaszát a bombázások döntötték el. Az akkori hadműveletek azonban semmiben sem hasonlítottak a húsz évvel későbbiekhez. A szövetséges hatalmak második világháborús győzelmét meghatározó stratégiai bombázás taktikájának fejlődéséhez — a számos bírálat mellett — nagymértékben hozzájárult Douhet olasz tábornok.

A második világháború egyik fontos témája a szövetséges – és benne az amerikai – légierő bombatámadásai az európai kontinens ellen, hiszen ekkor formálódott ki az amerikai légierő mind a mai napig érvényben lévő stratégiája és harci módszere. A súlyos veszteségek és az elhúzódó háború miatt az amerikai közvélemény ugyan sokszor bírálta a bombázások hatékonyságát és hasznosságát, a háború végén a németek mégis a stratégiai bombázást tették az első helyre, amikor vereségük fő okát keresték. 1945 januárjára akkora káosz uralkodott Németországban, hogy az a szövetségesek inváziója nélkül is összeomlott volna.

A bombázások egy éve sújtják a III. Birodalmat. A légitámadások 1943-ban, a casablancai konferencia után fokozódnak. A Németország elleni légitámadások fontossági sorrendjét a szövetségesek casablancai konferenciáján határozták meg 1943 januárjában. Ez a következő volt: tengeralattjáró-támaszpontok; a német repülőgépipar; a fontosabb közlekedési csomó- pontok; olajfinomítók és üzemanyaggyárak; és a hadianyagot előállító üzemek.

1943 végén Teheránban Churchill még azt remélte, hogy Sztálint kísértésbe lehet vinni földközi tengeri akciókkal és a Dardanellák újbóli megnyitásával. Nem lehetett, Sztálin a második front megnyitásához ragaszkodott. Korábban a Churchill és a brit vezérkar által képviselt balkáni partraszállás terve több szövetségi konferencián is napirendre került, de egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a trieszti angol partraszállás majd előnyomulás a ljubljanai szorosban Budapest és Bécs irányában 1944 folyamán már elképzelhetetlen. Churchill a végsőkig ragaszkodott ehhez a tervhez, a második quebecki konferencián még az amerikai vezérkar vonakodó, feltételekkel körülbástyázott beleegyezését is megszerezte.

Sztálin, Roosevelt és Churchill a teheráni szovjet nagykövetségen

1944. október 9-én, hétfőn Churchill repülőgépe leszállt Moszkvában. A brit miniszterelnök még aznap estére találkozót kért Sztálintól. A marsall titkársága a főnökük munkarendjében szokásos este tíz órai kezdést javasolta. Mielőtt elindultak volna a Kremlbe, Lord Moran, Churchill háziorvosa szerint a következő beszélgetés zajlott le Churchill és Eden között.

A nyugati szövetségeseket 1944 első hónapjaiban szilárdan föltartóztatta a Gusztáv-vonal, amelyet a németek Rómától délre építettek ki. Ráadásul az amerikaiak követelésére egyre több alakulatot vontak ki Olaszországból az észak-franciaországi partraszálláshoz. A mindig leleményes Churchill megtalálta a kiutat; Dél-Franciaországban a szövetségesek egy előkészítő partraszállást terveztek, az Üllő hadműveletet, hogy elvonják északról a német erőket.

Május előtt erre úgysem kerülhetett sor – akkor viszont miért ne lehetne az Üllőhöz kijelölt deszant járműveket addig a Gusztáv-vonal mögötti olaszországi partraszállásra fölhasználni.

Ez volt az eredete az anziói partraszállásnak; a hadmozdulat inkább a második front, mint a németek ellen irányult. A szövetséges csapatok január 22-én szálltak partra Anziónál. Szinte egyáltalán nem ütköztek ellenállásba, és nyitva állt előttük a Rómába vezető út. De megismétlődött a régi gallipoli história. Lucas tábornok, az amerikai parancsnok nem hitt a hadművelet sikerében, és inkább megszilárdítani akarta a pozícióját, mint előrenyomul- ni. Alexander meg túl udvarias volt ahhoz, hogy noszogassa.

Lucas több mint egy hétig meg sem próbált előrenyomulni, és amikor rászánta magát, a németek már túl erősek voltak. Most már magát a szövetségesek hídfőállását is veszély fenyegette. A partraszállás nem hogy segítette volna a Gusztáv-vonal előtt álló szövet- séges főerőket, hanem épp ellenkezőleg, azoknak kellett offenzívát indítaniuk, hogy könnyítsenek a partraszállók helyzetén.

A Gusztáv-vonal középpontja a Monte Cassinó-i monostor volt. Valósággal hipnotizálta Alexandert és tábornokait, szentül hitték, hogy a németek megerősítették és megfigye- lőállásnak használják. A valóságban a monostort sohasem használták német katonák. De alkalom kínálkozott annak a demonstrálására, hogy a szövetségesek semmitől sem riad- nak vissza eltökéltségükben, hogy legyőzzék Németországot: Monte Cassinót  szisztema- tikusan tönkrebombázták. Utána rá kellett jönniük, hogy a romok nehezebben bevehető akadályt jelentenek, mint a monostor. A Gusztáv-vonalat végül a hegyeken át a németek hátába került francia csapatok bontották meg. A németek visszavonulásba kezdtek.

Az anziói hadseregnek most lehetősége nyílt arra, hogy kitörjön és elvágja a németek útját. De Mark Clark tábornok, aki már az egész hídfőállás parancsnoka volt, elhatározta, hogy ő vonul be elsőként Rómába. Fittyet hányva Alexander utasításaira, nyitva hagyta a visszavonulás útját a németek előtt, és egyenesen Róma felé indult.

Június 4-én be is vonult a városba. A németek közben egérutat nyertek, és északabbra újabb védővonalat építettek ki. A római bevonulás a szövetségeseknek több mint 40 000 emberükbe került, szemben a 20 000 fős német veszteséggel, és kétszer annyi szövetsé- ges katonát kötött le, mint németet. Nem gátolta meg a németeket abban, hogy meg- erősítsék Északnyugat-Európát. Ráadásul az anziói hídfőállás utánpótlásigénye miatt az Üllő hadműveletre már csak augusztusban kerülhetett sor, jóval a franciaországi partra- szállás végrehajtása után. Mindent összevéve az olaszországi hadjárat nem volt jó reklám annak a gondolatnak, hogy Olaszország a tengelyhatalmak sebezhető alhasi pontja.

A szövetségesek rögeszmésen hittek a fővárosok – Párizs, majd később Berlin – jelen- tőségében, és abban a meggyőződésben tűzték ki célul Rómát, hogy bevételének majd világrengető következményei lesznek. Nem lettek.

Viktor Emánuel átadta a hatalmat fiának, Umbertónak. Badoglio lemondott, és egy idő- sebb politikus, Bonomi állt a kommunistáktól a klerikálisokig terjedő antifasiszta koalíció élére. Rómától északra a németek megszilárdították új védvonalukat. Alexander meg azt bizonygatta, hogy ha erősítést kap, csapatai augusztusra elérhetik a Pó völgyét, és onnan benyomulhatnak Ausztriába. Churchill is lelkesedett a gondolatért, végre megvalósult volna az, amit ő már régóta szorgalmazott: hogy délről törjenek be Európába.

A brit vezérkar szkeptikusabb volt. De folytatni akarták az olaszországi hadjáratot, már csak azért is, mert ez volt az egyetlen terület, ahol még mindig az angolok voltak túl- súlyban. Az amerikaiak erősködtek, hogy semmivel sem szabad meggyöngíteni az Üllő hadműveletet, pedig azt már elhalasztották augusztusra, amikor amúgy sem lehetett volna a segítségére az észak-franciaországi szövetséges partraszállásnak. Roosevelt és Churchill huzakodott egy darabig, aztán az amerikaiak kerekedtek felül. Alexander hét hadosztályát és légi fedezete javát elcsaklizták pontosan akkor, amikor Kesselring nyolc újabb hadosztályt kapott.

Az olaszországi szövetséges haderő, amely most már alig volt akkora, mint a németeké, folytatta makacs és nagyrészt eredménytelen offenzíváját. A németeknek bőven volt mozgásterük a Róma és a Pó közötti hegyes vidéken, és megfontoltan vonultak vissza, mindig megerősítve az újabb védővonalat, mielőtt a szövetségesek lerohanhatták volna. A szövetségesek decemberre elérték Ravennát. Bolognát még nem tudták bevenni. A Pó völgyétől még bő nyolcvan kilométer választotta el őket.

A Monte Cassinó-i győzelem megnyitotta a szövetségesek útját Róma felé. De Clark tábornok inkább lemond a német 10. hadsereg szétzúzásáról, csak hogy ő vonulhasson be az olasz fővárosba, hogy ezzel is demonstrálja a szövetségesek győzelmét. Albert Kesselring, a német C hadseregcsoport főparancsnoka úgy látta, hogy Rómát a 6-os úton érheti el legkönnyebben.