Erwin Johannes Eugen Rommel Heidenheimben született 1891. november 15-én. Bár édesapja és nagyapja is tanár volt, őt katonai pályára szánták, így 1910-ben beiratkozott a danzigi kadétiskolába, ahol 1912-ben hadnagyként végzett. Két év múlva kitört az I. világháború, ennek során Franciaországban, – 1916-ban – Romániában, majd az Isonzó mentén, az olasz fronton harcolt, itt részt vett a caporettói áttö- résben. Bátorságáért több kitüntetésben –  első- és másodosztályú Vaskereszt, 1918 elején a Pour Le Mérite-érdemrend – részesült.

A német kapituláció után is a hadsereg kötelékében maradt, és – a versailles-i békeszerződés kijátszására  létrehozott titkos vezérkarban – a Truppenamtban szolgált, majd tanári állást kapott. 1929-től gyalogo- sokat képzett ki, a nácik hatalomra jutása után pedig a Hitlerjugend hadászati oktatásában vett részt.

1937-ben írt egy fontos művet „Gyalogtámadások” címmel a gyalogsági hadviselésről, melyben kritikus szemmel elemezte a szembenálló felek I. világháborús katonai teljesít- ményét. Az Anschluss-t követően – már őrnagyi rangban – a megszállt Ausztria katonai akadémiájára, a Theresianumba került, majd rövid idő múlva a Hitler személyes bizton- ságára felügyelő zászlóalj parancsnokává nevezték ki.

A franciaországi hadjárat során a 7. páncéloshadosztály élén sikert sikerre halmozott, és – átkelve a Szajnán – egészen Cherbourg-ig nyomult előre. Rövid franciaországi pihenő után 1941 februárjában Észak-Afrikába helyezték át, ahol az olaszok – hasonlóan Görög- országhoz – 1940-ben sikertelen offenzívát indítottak, minek eredményeként Líbia keleti része brit megszállás alá került. Neve az itteni harcokban vált igazán ismertté.

1941 februárjától 1943-ig az Észak-Afrikában harcoló német csapatok, az ún. Afrikakorps, az afrikai hadtest parancsnoka. Röviddel Afrikába érkezése után visszaverte Wavell táma- dását, majd 1942 nyarán az ő előnyomulását állította meg az Auchinleck vezette brit had- erő. A gyakran változó hadiszerencse ezt követően ismét a németeket segítette – kiváló taktikai érzéke miatt ekkor kapta „a sivatagi róka” elnevezést – páncélosaival egészen Egyiptom határáig nyomult, ám az el-alameini csatában Montgomery döntő győzelmet aratott felette. Ezután az Afrikakorps állandó hátrálásra kényszerült, ám eközben kemény ellenállást tanúsított.

1943 elejétől Rommel a Tunéziában állomásozó Afrika-hadseregcsoportot (Heeresgruppe Afrika) vezényelte, majd a németek Afrikából történt kiszorítása után a 2. német hadse- regcsoport parancsnoka lett. Ez először Olaszországban, majd Észak-Franciaországban kísérelte meg feltartóztatni a szövetségeseket; feladata a franciaországi védelem meg- szervezése volt. Ekkor kiderült számára, hogy a propagandaszólamokkal ellentétben az Atlanti Fal nem létezik. Lázasan kezdett dolgozni a védelem megerősítésén, de nem kapott kellő támogatást Rundstedt-től. (Rundstedt a szárazföld belsejében, Rommel a tengerparton kívánta megállítani a szövetségeseket. Rommel meg volt győződve arról, hogy Normandiában lesz a partraszállás. Rundstedt a logikusabbnak tűnő Calais mellett foglalt állást. Később kiderült, hogy Rommelnek volt igaza.)

A szövetségesek partraszállásakor ismét szembekerült régi ellenfelével, Montgomeryvel. Július 17-én azonban egy gépkocsiját ért légitámadásban megsebesült, s kórházba került. Még lábadozott, mikor a Führer egykori kedvenc tábornokának neve felmerül az 1944. jú- lius 20-i Stauffenberg-féle sikertelen, Hitler elleni merénylettel és a Valkűr-hadművelettel kapcsolatban. Bár nem bizonyított, hogy aktívan részt vett volna az összeesküvésben, mindenesetre tudott róla, és egyetértett céljaival.

Hitler „választás” elé állította: bíróság vagy öngyilkosság. Rommel az utóbbit választotta, és 1944. október 14-én megmérgezte magát. A hivatalos indoklás szerint sebesülésébe halt bele, és hősöknek kijáró temetést kapott.

Hitler nehéz helyzetben volt, hiszen tábornoka komoly népszerűséget élvezett, ezáltal pere és kivégzése nagy port vert volna fel. Mint az Keitel tábornok nürnbergi vallomásából kiderült, Hitler valóban alkut ajánlott Rommelnek, és azt be is tartotta.

Halála sok szempontból ellenfelei számára sem volt közömbös, maga Winston Churchill is elismeréssel adózott tudásának. Az újjáegyesített Németországban Rommelre általá- ban, mint „nagy parancsnokra” emlékeztek. Egyike a Harmadik Birodalomban szolgált azon kevés vezetőnek, akinek érdemeit széles körben elismerték, és akinek emlékére Németországban – Herrlingenben – múzeumot állítottak.

Rommel mindvégig mesterien irányította a mozgékony erőket […] nagyszerű katonai játékos volt, úrrá tudott lenni az utánpótlás nehézségein és nem tűrt ellentmondást. Merészsége és elszántsága súlyos csapás volt nekünk, mégis megérdemli a tisztelgő szavakat, amelyeket 1942 januárjában mondtam el az alsóházban, igaz, meg is kaptam érte a magamét a közvéleménytől: „igen merész és ügyes ellenféllel van dolgunk, sőt a háborús pusztítás közepette is azt mondom, nagy hadvezérrel.” (Winston Churchill)