A német páncélos hadviselés sikerének egyik feltétele a megfelelő felderítés volt. Ebben fontos szerepet játszottak a páncélos hadosztályok kötelékébe tartozó páncélgépkocsik. A 4-kerekes változatok mellett 1937-től fokozatosan hat- és nyolckerekes, nehezebb járművek gyártása is elkezdődött, amelyeket aztán minden fronton bevetettek.

A könnyű, kerekes páncélozott járművek kifejlesztésének időpontja az I. világháború utolsó éveire tehető. Először az európai harctereken alkalmaztak ilyeneket a szemben álló német és angol csapatok. Ezek szinte kivétel nélkül teherautó-alvázra szerelt, 2-3 főnyi személyzettel és egy géppuskával ellátott, vékony páncéllemez felépítményes járművek voltak, melyek csak a kézifegyverek és kisebb repeszek ellen nyújtottak védelmet. Németországban az 1918-as évet követő rendzavarások során kaptak szerepet ezek a járművek több nagyvárosban.

A USS INDIANAPOLIS tragédiáját minden idők egyik legsúlyosabb háborús katasztrófájaként tartják számon. A kíséret nélkül hajózó nehézcirkálót pár nappal a II. világháború vége előtt, 1945. július 30-án süllyesztette el egy japán tengeralattjáró a Fülöp-szigeteknél. Az 1196 főnyi legénységéből alig 316-en maradtak életben, őket négy nap elteltével mentették ki a cápáktól hemzsegő tengerből a helyszínre érkező amerikai hadihajók.

Az 1931 novemberében vízrebocsátott, kilenc 203 mm-es ágyúval felszerelt, 185 m hosszú, 13 800 tonnás CA-35 jelzésű Portland-osztályú nehézcirkáló 1932 novemberében állt szolgálatba és a Csendes-óceánra vezényelték. 1936 őszén Roosevelt elnökkel a fedélzetén dél-amerikai körutat tett Rio de Janeiro, Buenos Aires és Montevideo érintésével.

A törpe Alberichnek volt egy varázsköpenye, amellyel a Nibelung-legenda szerint láthatatlanná tudott válni, ő a Nibelung kincsének őrzője. A róla elnevezett gumiszerű bevonat pedig szinte láthatatlanná tette a Kriegsmarine ezzel az anyaggal bevont tengeralattjáróit a szövetségesek számára. Összesen 13 tengeralattjárót vontak be ilyen gumiborítással a németek.

A második világháború zavaros éveiben sokat gondolkodtak a koronaőrök, hogy miként óvhatnák meg nemzeti ereklyénket. Horthyék végül 1944 októberében a budai Várban ásták el a magyar államiság egyik legfontosabb jelképét, a Szent Koronát. A sikertelen kiugrási kísérlet után hatalomra került Szálasi azonban kiásatta, és a koronára tette le esküjét. 1944 végén Szőllősi Jenő, Szálasi helyettese elrendelte a korona biztonságba helyezését a közeledő szovjet csapatok elől; egy ponyvás teherautó platóján koronaőrök kíséretében először Veszprémbe, majd onnan Kőszegre szállították.

Az európai fellépést meghatározó nagy lépésre már 1941 augusztusában sor került, amikor Churchill és Roosevelt először találkozott egy angol hadihajón Új-Fundland közelében. A katonai kérdéseken kívül eszmecserét folytattak Európa és a világ új arculatáról is.

Amikor arról esik szó, hogy az USA milyen szerepet játszott Európában a háború idején és azután, általában a normandiai partraszállást, és a Marshall-tervet emlegetik. Ha azonban közelebbről megvizsgáljuk a kérdést, kiderül, hogy az európai jelenlét biztosítása már a Lengyelország elleni német támadáskor meghatározta az amerikai politikát.

A németek a keleti fronton rendkívül szélsőséges időjárási viszonyok között voltak kénytelenek harcolni. Járműveik gyakran a sártengerben, vagy a méteres hóban akadtak el. Ez elsősorban az utánpótlást és hadfelszerelést szállító teherautókat érintette. A probléma megoldásaként született meg a szögletes mozgású, lassú, de minden terepen átgázoló Raupenschlepper Ost (RSO), azaz a "keleti lánctalpas vontató".

A 3 tonnás Opel „Blitz” volt a németek legsikeresebb kísérlete arra, hogy szabványosítsák gépjárműállományukat. A típust több feladatra vették igénybe, mentőautóként ugyanúgy megállta a helyét, mint mozgó javítóműhelyként, vagy parancsnoki járműként.