Az 1931 novemberében vízrebocsátott, kilenc 203 mm-es ágyúval felszerelt, 185 m hosszú, 13 800 tonnás CA-35 jelzésű Portland-osztályú nehézcirkáló 1932 novemberében állt szolgálatba és a Csendes-óceánra vezényelték. 1936 őszén Roosevelt elnökkel a fedélzetén dél-amerikai körutat tett Rio de Janeiro, Buenos Aires és Montevideo érintésével.

A világháború kitörését követően végigharcolta a háborút, 1942/44-ben több csendes-óceáni, japán megszállás alatt lévő sziget ellen indított támadásban is részt vett. 1945 elején nagyjaví- táson esett át, március folyamán pedig az Iwo Jima elleni partraszállás fedezésére vezényelték ki. Okinawa szigeténél egy kamikáze támadás során 1945. március 30-án megrongálódott, de úgy tűnt, a szerencséje a háború végéig kitart. De nem így történt.

1945. július 16-án az INDIANAPOLIS kifutott San Franciscóból és Pearl Harbor felé indult, fedélzetén a világ első atombombájának, a Little Boynak alkatrészeivel és a működésé- hez szükséges dúsított uránnal. Július 19-én ért Pearl Harborba, 26-án pedig Tinianba.

USS Indianapolis 1943–1944.

Az atombomba kihajózását követően Guamba küldték, ahol a szolgálati körútját befejező legénység egy részét más tengerészekkel váltották fel. Innen július 28-án indult el Leyte felé, ahol a mintegy 1 200 főnyi újonc legénységének kiképzésen kellett részt vennie, mielőtt továbbmennek Okinawára, hogy a nehézcirkáló csatlakozzon Jesse B. Oldendorf altengernagy inváziós flottájához. A július 29-i nap eseménytelenül telt el, a kíséret nélkül 17 csomóval haladó hajó fedélzetén a matrózok kártyáztak vagy olvastak. Július 30-án – nem sokkal éjfél után – 00:14-kor a Mochitsura Hashimoto parancsnoksága alatt hajózó I-58-as japán tengeralattjáró* legyező alakban hat torpedót lőtt ki a cirkálóra.

*Az I-58 1946-ban Sasebo kikötőjében. A több mint 2000 tonnás tengeralattjárót eredetileg arra tervezték, hogy az előfedélzetére épített hangárban két hidroplánt szállítson. 1945-ben a átalakították: a hangárt, a gépindító katapultot, sőt még a 25 mm-es légvédelmi ikergépágyút és a 140 mm-es fedélzeti löveget is leszerelték, a megszokott fegyvereket hat "Kaiten" típusú, embervezette torpedóval váltották fel, melyeket a hajótorony mögé erősítettek.

Két torpedó találta el a hajót, az egyik jobb oldalát, ahol a repülőgépek üzemanyagait tárolták: ebből mintegy 3500 gallon került a vízbe, amely rögtön ki is gyulladt, több mint száz méteres lángokkal égve. A második a cirkáló közepét érte, itt a hajó üzemanyagtar- tálya robbant be. A még mindig nagy sebességgel haladó INDIANAPOLIS pillanatok alatt oldalára dőlt, majd felborult és 12 perc alatt elsüllyedt – anélkül, hogy vészjelzést tudott volna leadni. A legénységből 300-an a hajóval együtt merültek a mélybe.

Az Indianapolis Mare-sziget mellett 1945. július 10-én.

Az amerikai haditengerészet a tragédia után – kommunikációs és vezetési hibák miatt – három és fél napig nem tudott semmit az INDIANAPOLIS-ról, amíg 1945. augusztus 2-án 10:25-kor egy felderítő repülőgép pilótája észre nem vette a túlélőket, és riasztotta a közelben tartózkodó USS CECIL J. DOYLE rombolót. A mentőhajó érkezéséig a hidroplán legénysége gumitutajokat, rádióadót és készleteket dobott le. Miután a pilóták észlelték, hogy a vízben levőket cápák támadták meg, a hidroplán pilótája, A. Marks hadnagy a tiltó parancsot figyelmen kívül hagyva a nyílt tengeren leszállt, hogy felvegye a cápatámadá- soknak leginkább kitett magányos úszókat. Ekkor tudta meg, hogy az INDIANAPOLIS legénységére bukkant, a hírt rádión továbbította és azonnali segítséget kért.

Az Indianapolis túlélői Guamban 1945 augusztusában.

56 embert mentettek meg. A többieket, az éjjel elsőnek a helyszínre érkező CECIL J. DOYLE romboló, majd a sorra érkező többi mentőhajó – a HELM, a MADISON, a RALPH TALBOT rombolók, valamint a DUFILHO, a BASSETT és a RINGNESS kísérőhajók – vették fel (a többi hajót a DOYLE kapitánya a biztonsági szabályokra fittyet hányva, fényszóróját felkapcsolva tájékoztatta a túlélők hollétéről).

A hajók 321 embert mentettek ki a vízből, ám reggelre öten belehaltak a sérüléseikbe. Az INDIANAPOLIS elsüllyedését túlélők közül 559 emberrel a kimerültség (dehidratáció, ki- hülés) és a cápatámadások végeztek. Néhány tengerész öngyilkosságot követett el, másokat a társaik öltek meg – delírium és hallucinációk hatása alatt.

McVay a hadbírósági tárgyaláson, 1945 decemberében.

A hajó elvesztésének körülményeit vizsgáló bizottság az INDIANAPOLIS parancsnokát, Charles Butler McVay-t tette felelőssé a történtekért (bár a háborúban számos hadihajó elsüllyedt, McVay volt az egyetlen parancsnok, akit el is ítéltek a hajója elvesztése miatt). A legénységnek a tárgyalóteremben megjelent tagjai az ítélethirdetést megelőzően egy- hangúan a felmentését kérték, az elmarasztaló ítéletet azonban csak 2001-ben  helyezték hatályon kívül. A haditengerészet igyekezett eltusolni az ügyet, a flotta vezetői McVay parancsnokot tették bűnbakká, és bár Nimitz tengernagy döntése nyomán 1949-től újra szolgálatba állhatott, a nyilvános zaklatások hatására 1968-ban öngyilkos lett.

A USS Indianapolis roncsait 5500 méteres mélységben 2017. augusztus 18-án a Paul G. Allen, a Microsoft társalapítója vezette expedíció, és a Petrel kutatóhajó személyzete találta meg a Fülöp-szigetek közelében. A nyilvánosságra hozott kutatási eredmények alapján a hajótest a jobb oldalán fekszik, az orra letörött. Fedélzeti berendezésein minimális korrózió látható, a robbanások és a süllyedés által nem károsított berendezések szinte az eredeti formájukban konzerválódtak. A roncs amerikai tengerészeti hadisírnak minősül.