Az európai fellépést meghatározó nagy lépésre már 1941 augusztusában sor került, amikor Churchill és Roosevelt először találkozott egy angol hadihajón Új-Fundland közelében. A katonai kérdéseken kívül eszmecserét folytattak Európa és a világ új arculatáról is.

A beszélgetés a népek önrendelkezési jogáról folyt — könnyű elképzelni, hogy ez mennyire tetszett az olyan gyarmati nagyhatalomnak, mint Nagy-Britannia, vagy a Szovjetuniónak.

Beszéltek egy későbbi „európai gazdasági közösségről" („a munkafeltételek javítása, és a gazdasági fejlődés területén folyó együttműködésről"), és az „Egyesült Nemzetek Szerve- zetéről", amely támogatni fogja a leszerelést, az erőszak megszüntetését, és arról, hogy a háború utáni Európában mindez fontos eleme lesz az amerikaiak jelenlétének.

Ettől kezdve a hadműveletek menete meghatározta az amerikaiak Európával kapcsolatos politikáját. Egy német-szovjet különbéke aláírásának veszélye, ami a keleti háború első szakaszában fenyegetett — a szövetségeseket a nyugat-európai háború meghosszabbí- tásának lehetőségével riogatta, az Egyesült Államokat pedig akadályozta volna kitűzött céljai elérésében.

Balról Henri Giraud francia tábornok, Franklin D. Roosevelt amerikai elnök, Charles de Gaulle francia tábornok és Winston Churchill brit miniszterelnök.

1943 januárjában a casablancai konferencián Roosevelt hivatalosan bejelentette, hogy célja a „tengelyhatalmak feltétel nélküli kapitulációja". Világossá vált, hogy az USA meg- kéri az árát a szövetségesek győzelméhez való hozzájárulásának, és ez az ár lesz az alapja a háború utáni európai jelenlétének.

Roosevelt politikája az 1943 márciusában Eden brit külügyminiszterrel való találkozásán meghirdetett elképzelés megvalósítására irányult. Az amerikai elnök szerint a négy világ- hatalom: Egyesült Államok, Nagy-Britannia, Szovjetunió és — a még nem kommunista — Kína kell, hogy őrködjék a világ rendjén. Ebből az következik, hogy mindannyian előre meghatározott érdekszférával rendelkeznek. így a szövetségesek felértékelték a Szovjet- uniót, és garantálták pozícióját a világot meghatározó államok sorában.

Roosevelt és Churchill sajtótájékoztatója, 1943.

A második európai hadszíntér megnyitása, aminek idejét nagyjából Roosevelt és Churchill washingtoni találkozásának idejére tervezték — két hónappal az amerikaiak világkoncepciójának nyilvánosságra hozatala után, 1943 májusában — radikálisan meg- változtatta a szövetségesek közti erőviszonyokat. A hadszíntér eseményei úgy alakultak, hogy Nagy-Britannia már nem játszott vezető szerepet a szövetségesek táborában. A tervezett offenzíva sikerének biztosításához szükséges eszközberuházás oly jelentős volt, hogy alárendelte a brit döntéseket az amerikaiaknak.

Az Egyesült Államok gazdasági és katonai ereje diktálta az elfogadott harcászati és politikai feltételeket. Ennek bizonyítéka Churchill harmadik amerikai útja, amikor a föld- közi-tengeri hadjáratban való hangsúlyosabb amerikai részvételt erőltette. Az Egyesült Államok a franciaországi partraszállásra összpontosította figyelmét, az olasz arcvonalat másodrendűnek tartotta, tehát nem látta nagyobb hasznát az amerikai részvételnek az olaszországi harcokban. Rooseveltet csak az az érv győzte meg a briteknek itt nyújtandó segítség szükségességéről, hogy az olaszországi hadjárat lelassulása több mint egy évre megfosztaná a Szovjetuniót a nyugati segítségtől.

Sztálin, Roosevelt és Churchill a teheráni szovjet nagykövetségen, 1943,

Eközben — leendő győztesként — Roosevelt igyekezett meggyőzni Sztálint a háborús és a későbbi békés együttműködés lehetőségeiről. Megpróbálta közvetlenül, brit közvetítés nélkül is felvenni a kapcsolatot vele. Nem véletlenül utazott 1943 őszén Cordell Hull ame- rikai külügyminiszter Moszkvába, hogy ismertesse az USA elképzelését a jövendő világról.

Az tehát, hogy az amerikaiak már a teheráni konferencia előtt be kívánták vonni a Szov- jetuniót, megnövelte Sztálin tekintélyét, és azonos helyzetbe hozta azokkal, akik néhány éve még lenézték. A Sztálinnal kapcsolatos engedékeny politika egyébként nem volt új. Talán 1942-ben kezdődött, amikor a Szovjetunió kikényszerítette, hogy az USA és Nagy-Britannia ismerje el a Ribbentrop-Molotov paktumban kijelölt határokat, és ami ezzel együtt jár, azaz fél Lengyelország bekebelezését.

Az érdekszférákért vívott küzdelemben Lengyelország igazi ütőkártya volt. A világot felosztó teheráni konferencia saját kinyilvánított elveivel is ellentmondásba került; Lengyelország problémáját például úgy próbálta megoldani, hogy egyfelől ugyan elismerte szövetséges államként — igaz, szuverenitását korlátozta azzal, hogy nem kérdőjelezte meg a Szovjetunió nyugati határait —, másrészt azonban nem adta meg neki az önrendelkezés jogát, amit az USA különben kinyilvánított, és ezzel keleti területeinek orosz megszállását de facto elfogadta.

A teheráni döntések tehát az Atlanti Chartával és más határozatokkal is ellentmondásba kerültek. Ugyanekkor az Egyesült Államok biztosítva saját európai gazdasági érdekeit, ugyanazt a hibát követte el, amit korábban az európai demokráciák a III. Birodalommal szemben elkövettek — engedtek egy diktátor követeléseinek.