A világ szinte semmit sem tud azokról a bűnökről, amelyeket a japánok követtek el a második világháború alatt. Már maguk a számok is sokat elárulnak a japán fogolytáborok félelmetes méreteiről és brutális kegyetlenségéről. A táborokban csaknem egymillió hadifoglyot őriztek, és közülük 365 000 vesztette életét. A 193 000 szövetséges (angol, amerikai, holland, ausztrál, kanadai és új-zélandi) hadifogoly halálozási aránya 31,4 % volt. Összehasonlításképpen a német fogságba került 235 ezer szövetséges katonának alig négy százaléka halt meg...

Az meg, hogy a közelmúltig ilyen keveset tudott a világ ezekről a gaztettekről, elsősorban a győztes amerikaiak magatartásával magyarázható. A Japánt ellenőrző Egyesült Államok a hidegháború idején rövid időn belül ismét felfegyverezte, és a Nyugat szövetségesévé tette az országot; fontos volt tehát a japán háborús múlt tisztára mosása. A háborús bűnösöket ugyan a nürnbergi perhez hasonlóan Tokióban is bíróság elé állították, de az igazság nagy részét nem fedték fel. Sok — az amerikai hírszerzés által ismert gaztettet — titokban tartottak.

Az igazság eltitkolása a biológiai fegyverekkel foglalkozó 731-es egység esetében a legszembetűnőbb; itt  embereken kísérleteztek baktériumokkal. Japán kapitulációja után az egység vezetője, Ishii Shiro doktor sérthetetlensége fejében felajánlotta MacArthur tábornoknak a biológiai fegyverekkel kapcsolatos információit. MacArthur pedig minden további nélkül elfogadta az ajánlatot, pedig tudott az amerikai hadifoglyokon végzett embertelen kísérletekről. Parancsot adott, hogy ne folytassanak semmiféle vizsgálatot, és Ishii ellen nem is emeltek vádat. Pedig a 731-es egységnél borzalmas dolgok folytak.

Az alakulatot Ishii 1932-ben hozta létre, székhelye Harbin közelében, Mandzsukuóban (Mandzsúria) volt. Bár a Genfi Egyezmény már 1925-ben betiltotta a biológiai és bakte- riológiai fegyverek használatát, Ishii egész fegyverkészletet hozott létre. A kísérleteket 1932-től kínai hadifoglyokon végezte; az egységnek Pekingben, Nankingban, Kantonban és Szingapúrban is voltak kirendeltségei, ahol az orvostudományi egyetemek legjobb szakembereit foglalkoztatta. Áldozatai között orosz hadifoglyok is voltak.

A japánok „kísérleti nyulaikat" marutának, tuskónak nevezték. A Kempetai minden évben hatszáz marutát szállított Pingfanba, a kísérletek helyszínére. A külön cellákban elhelye- zett foglyokat injekcióval, fertőzött víz és élelmiszer elfogyasztatásával betegítették meg. Ezután figyelték őket, pontosan lejegyezték tüneteiket, vér- és szövetmintákat vettek. A betegség következtében elhunytakat felboncolták, majd holttestüket elégették. Fagyási kísérleteket is végeztek, a foglyokat mínusz 20 °C-nál is nagyobb hidegben kikötötték az udvaron, és a fagyás meggyorsítására sós vízzel locsolták le a végtagjaikat. A fagyás mér- tékének ellenőrzését kalapáccsal végezték. Ezután különböző hőmérsékletű meleg vízbe merítették őket, hogy megtalálják a fagysérülések kezelésének megfelelő módját. A legrosszabb esetben a bőr és az izomzat levált, ami azonnali halált okozott.

Hogy mivel magyarázhatjuk, hogy képzett orvosok ilyen kísérletekre vetemedtek? A katonák hadifoglyokkal szembeni embertelen magatartását a bonyolult, a japán katonai kultúrában mélyen gyökerező okok magyarázzák. A foglyok emberi mivoltának tagadását már maga a maruta szó is jelzi — nem tekintik őket emberi lényeknek, csak eszköznek a japánok megmentését szolgáló ismeretek gyarapítására.

Robert Jay neves angol bíró ezzel kapcsolatban személyiség-hasadásról beszél, amely lehetővé teszi a legembertelenebb kísérletek összeegyeztetését a japánok életének meg- mentését vagy a császár iránti, lojalitást parancsoló magasztos eszmékkel. De „orvosi" kísérleteket nemcsak a 731-es egységnél, hanem más táborokban is végeztek. Hirano kapitány, a Rabaulban állomásozó malária-megelőzési részleg vezetője például amerikai, ausztrál és új-zélandi katonákat használt „kísérleti nyúlnak". Dietetikával és a malária elleni ellenálló-képesség kialakításával foglalkozott, hogy ellenszert találjon a japán ka- tonákat sújtó két legnagyobb csapásra — az éhségre és a maláriára. A Rabaulban fogva tartott 59 fogoly közül csak nyolc érte meg a háború végét.

Az orvosi kísérletek, bár a kegyetlenség csúcsát jelentették, „csak” a hadifoglyok egy kis részét érintették; a gondosan megszervezett 731-es részleg kivétel volt. A kegyetlenkedés általában sokkal szokványosabb és hétköznapibb formát öltött. Japán terjeszkedésének csúcspontján Mandzsúriától Burmán és a Fülöp-szigeteken át egészen Új-Guineáig sok száz hadifogolytábor működött. Sebtében, a csapatok előrenyomulásával párhuzamosan szervezték őket, és elsősorban a hadifoglyok őrzésére szolgáltak.

A foglyokat gyakran a katonai infrastruktúra (utak, repterek) építésénél dolgoztatták. A táborok szervezete és irányítása a parancsnok vérmérsékletétől és a tábor helyszínétől függött. A leggyakrabban már meglévő településeket alakítottak át táborrá, a házakat egyszerűen szögesdróttal és őrtornyokkal vették körül. A hadi események kiszámítha- tatlan alakulása miatt a táborokat gyakran kellett költöztetni; a hosszú menetelések alatt sok fogoly elpusztult.

Könnyen félreértéshez vezethet, ha japán koncentrációs táborokról beszélünk, és a nácik módszeres, szervezett gyilkos tevékenységével hasonlítjuk össze őket. Japánban nem erről volt szó. A táborok nem átgondolt népirtási vagy elszigetelési politika eszközei voltak. Igaz ugyan, hogy amikor Japán rákényszerítette rendjét egész Ázsiára, minden európait elűzött, de a nácizmushoz fogható népirtó politikát sohasem akart folytatni. A nagyarányú halandóság oka másban keresendő.

A japánok gyűlölettel vegyes megvetést éreztek a Nyugat iránt. Gyűlöletet az ázsiai népe- ket és Japánt kizsákmányoló gyarmatosító hatalmak, megvetést a nyugati civilizáció iránt, melyet materialistának, azaz az ősi Japán lelki kultúrájához képest alacsonyabb rendűnek tartottak. A kegyetlen bánásmóddal a japánok mintegy bosszút álltak a Nyugat néhány évtizedes jelenlétéért, amelyet súlyos megaláztatásnak éltek meg. Ezenkívül arról is meg voltak győződve, hogy az amerikaiak kínozzák és meggyilkolják foglyaikat. Mindenfelé terjesztették a hírt, hogy Guadalcanalon harckocsikkal hajtottak végig a japánokon.

De csak néhány esetben magyarázható antimaterializmusukkal az, ahogy a japánok az emberi életet kezelték. A japán hadseregben és a fogolytáborokban gyakorlatilag nem volt semmilyen orvosi felszerelés. Ruth Benedict*, amerikai antropológus/néprajzkutató „hulladékelméletről" beszélt: a sebesült katonákat egyszerűen további felhasználásra alkalmatlan „hulladéknak" tekintették, gyógykezelésüket ezért feleslegesnek tartották. „A mi kritériumaink szerint — írja — a japánok bűnösök azokban a sérelmekben, amelyeket mind saját honfitársaiknak, mind hadifoglyaiknak okoztak".

A japánok szemében már maga a tény is megfosztja becsületétől a hadifoglyot, hogy nem esett el a harctéren. A megadás és a fogság szégyen — következik egyértelműen a japán katonai kultúra alapeszméjéből: meg kell halni a császárért. „A japánok szemében — folytatja Ruth Benedict — a hadifogságba került amerikaiak már akkor elvesztették a becsületüket, amikor megadták magukat".

Már csak „hulladéknak" számítottak, még akkor is, ha sebeik, a malária vagy a vérhas nem fosztották meg őket munkaképességüktől. A katonák tehát gyakran egész nap verték a foglyokat, akik nem is tudták, miért bántalmazzák őket. Még nevetni is kocká- zatos volt — ez nagyon bosszantotta az őröket — ugyanis a foglyoknak bánkódniuk kellett volna becsületük elvesztése miatt. A legnagyobb mértékben titkolni kellett a szabályzat legkisebb megsértését is. Nem a szabályzat megsértése volt az alapvető bűn, hanem az, ha ez nyíltan történt — ennél nagyobb sértés nem létezett az őrök számára.

A japán hadifogolytáborokra jellemző magas halandóság oka tehát a rossz táplálkozás, az orvosi ellátás hiánya és az erőszak általános alkalmazása volt. Bár mindenütt hason- lóan bántak a foglyokkal, a kegyetlenség mértéke különbözött az egyes táborokban. Még az is előfordult, hogy a foglyok jobb bánásmódban részesültek, mint az őreik. Félreértés ne essen, szó sincs a japánok kegyetlenkedésének mentegetéséről, de különbség van a „közönséges" kegyetlenség és a kulturális hagyományokból fakadó magatartás között. A hagyományok ereje nagyon nagy, meg nem értésük — az ellenség ismeretének hiánya pedig nagyban hozzájárult a hadifoglyok tragédiájához.

*Ruth Fulton Benedict (1887-1948) 1943 és 1945 között tanácsadó volt a háború alatt, az elfoglalt és ellenséges területeken lévő emberekkel foglakozott. Erősen érdeklődött a japán kultúra iránt, melyet a The Chrysanthemum and the Sword (Krizantém és kard) c. könyvében fejtett ki a legjobban, amelyben a japán kultúráról és annak mintájáról írt. Az 1946-os tanulmánynak nagy szerepe volt a japán kultúráról való amerikai közgondolkodás megváltoztatádában. És komoly hatással volt a japánoknak önmagukról meglévő elképzeléseire is. (1948-ban lefordították japán nyelvre — és sikerkönyv lett.)