Az 1946. május 3-án kezdődő tokiói perben a világháború távol-keleti hadszínterein elkövetett háborús bűnök elkövetőit állították a vádlottak padjára, köztük Tojo Hideki (más átírással Todzsó) volt kormányfőt. A több mint két és fél éven át tartó tárgyalássorozat végén, 1948. november 12-én a Távol-keleti Nemzetközi Katonai Bíróság Tojót és hat társát halálra ítélte.

A II. világháború befejezése után a győztes hatalmak megkezdték a háborús bűnösök felelősségre vonását. A Nemzetközi Katonai Bíróság azonban nemcsak Nürnbergen látott hozzá a 22 bűnös ügyének kivizsgálásához, hanem Tokióban is. 1945 augusztusában az Egyesült Nemzetek Háborús Bűnök Bizottsága (UNWCC) Fehér Könyvet adott ki, melyben nemzetközi katonai bíróság felállítását szorgalmazták a japán háborús bűnösök felelős- ségre vonásával kapcsolatban. A törvényszék létrehozását Douglas MacArthurra, a Japánt megszálló szövetséges erők amerikai főparancsnokára bízták, az ő hatáskörébe tartozott a perbe fogandó személyek listájának összeállítása és az őrizetbe vételük is.

1946. január 16-án be is jelentette a Távol-keleti Nemzetközi Katonai Törvényszék (IMTFE) megalakulását, amelynek jogköre a béke elleni bűnökre, a háború bevett szabályainak megsértésére, valamint a civil lakosság kárára elkövetett cselekedetekre terjedt ki. A bírákat a fegyverszüneti egyezményt aláíró kilenc ország (Ausztrália, Egyesült Államok, Franciaország, Hollandia, Kanada, Kína, Nagy-Britannia, Szovjetunió, Új-Zéland), valamint a később csatlakozó Fülöp-szigetek és India delegálta. MacArthur a törvényszék elnökévé William F. Webb ausztrál bírót nevezte ki, az ügyészeket pedig szintén a fentebb említett országokból választották ki.

A per 1946. május 3-án kezdődött Tokióban. A 28 vádlott között miniszterek, diplomaták, a szárazföldi hadsereg vezetői és a flotta tengernagyai voltak. Hiányoztak azonban a militarista titkos társaságok, valamint a politikai rendőrség (Kempeitai) és a japán konszernek vezetői. Hirohito császár szintén nem került a vádlottak padjára – a Kínai Köztársaság és Ausztrália határozott követelése ellenére sem. MacArthur – aki Japán korlátlan urának volt tekinthető – az amerikai kormánnyal együtt ezt azzal indokolta, hogy a császár perbefogása olyan felzúdulást keltene a japán társadalomban, amely folytán akár egymillió fővel is növelni kellene a megszálló csapatok létszámát.

(Megj.: a történészek szerint azonban a császár büntetlenségére azért volt szükség, mert az Egyesült Államok ekkor már tervezgette új, távol-keleti politikáját és ehhez szüksége volt Japánra is.)

A 28 vádlott ellen szóló vádirat 55 pontban foglalta össze bűntetteiket: 36 ponton át taglalták a világbéke súlyos megsértését, 16-on keresztül a gyilkosság vádját igyekeztek igazolni, és 3 pontban írták le az emberiség ellen elkövetett bűncselekményeiket. A per során 419 tanút hallgattak meg, 4336 bizonyítékot használtak fel. A nemzetközi katonai bíróság 1948. november 12-én meghozott ítélete az összes vádlottat bűnösnek találta legalább egy vádpontban, ezek között szerepelt agresszív háború előkészítése és kirob- bantása (béke elleni bűncselekmény), továbbá háborús és emberiség elleni bűntettek. A 28 vádlottból hetet halálbüntetésre, 16-ot életfogytiglani börtönre, egyet húszévi, egyet hétévi fogságra ítéltek. (A per során Matsuoka Josuke külügyminiszter és Nagano Osami tengernagy, a flotta vezérkari főnöke meghalt, egy vádlottat pedig – Okawa Sumei ide- ológust – beszámíthatatlannak nyilvánítottak.)

Tojo Hideki, Japán politikai és katonai vezetője 1948. január 7-én

A halálbüntetéseket a szugamói börtönben december 23-án hajtották végre Tojo Hideki tábornokon, volt miniszterelnökön (aki letartóztatásakor öngyilkosságot kísérelt meg); Doihara Kenji tábornokon, a hírszerzés vezetőjén, Szingapúr parancsnokán; Hiroda Koki volt miniszterelnökön, Itagaki Seisiro tábornokon, volt hadügyminiszteren, a hadifogoly- táborok felügyelőjén; Kimura Heitaro tábornokon, burmai főparancsnokon; Matsui Ivane tábornokon, a Kínában állomásozó csapatok főparancsnokán és Muto Akira tábornokon, a szumátrai főparancsnokon. Az életfogytiglanra ítélt vádlottak az ötvenes évek közepén amnesztiával szabadultak, a hét évre ítélt Sigemicu Mamoru külügyminiszter pedig már 1950-ben szabadult, és 1954-1956 között ismét betölthette a külügyminiszteri posztot.

Végül érdemes még megjegyezni, hogy az indiai bíró, Radhabinod Pal minden vádlott minden vád alóli felmentésére voksolt, a szovjet bíró az eljárás két hivatalos nyelve, az angol és a japán közül egyiken sem értett, míg Joseph B. Keenan amerikai fővádló a pert követően azt nyilatkozta::

Bízvást kijelenthetjük, hogy a Tojo-per az angolszász jogszolgáltatás mintapéldája volt.

Robert A. Taft szenátor – igaz, hogy korábban, még a nürnbergi és tokiói perek kezdetén – azonban így vélekedett:

A győztesek ítélkezése a legyőzöttek felett sohasem lehet pártatlan, bármennyire körülbástyázzák is igazságszolgáltatási formulákkal.