1945 nyarára az amerikaiaknak új fegyver került a kezükbe. Azt ugyan senki sem tudta, hogy pontosan milyen lesz a hatása, de remélték, hogy pusztító ereje megadásra kényszeríti majd a japánokat, azzal a további előnnyel, hogy addig a Szovjetuniónak nem lesz ideje beavatkozni. De nem minden amerikai lelkesedett a dologért.

Truman elnök 1945. július 23-án a potsdami nagyhatalmi csúcstalálkozón jelentette be, hogy az Egyesült Államok új-mexikói atomrobbantása sikeres volt. Az amerikaiak három éven át erőltetett iramban dolgoztak egy nukleáris robbanóeszköz kifejlesztésén; és 1945 nyarára három atombomba készen állt. Az elsőt július 16-án kísérleti jelleggel fölrobbantották az új-mexikói Alamogordónál, ennek ellenére senki sem tudta, hogy pontosan milyen lesz a hatásuk éles bevetésben, de remélték, hogy pusztító erejük megadásra kényszeríti majd a japánokat.

Két héttel később, másodikat augusztus 6-án ledobták Hirosimára. Három nappal később Nagaszakira a harmadik – és bár a japánok ezt nem tudták – az utolsó atombombát. (A szupertitkos Manhattan-programban kifejlesztett első atombombák közel két milliárd dollárba kerültek és elkészítésük mintegy 130 ezer embernek adott munkát.)

A guami légitámaszponról 1945. március 8-án késő délután felszálltak az első B-29-esek; a célpont Tokió külvárosa, Shitamachi volt. 0 óra 15 perckor Tokióban felbőgtek a légvédelmi szirénák; pár perccel később megérkeztek az amerikai bombázó-kötelék első gépei, amelyek több kilométer hosszan égő házak sorát hagyták maguk mögött. Három óra hosszan további gépek szították a tüzet, amit a szél minden irányba széthordott. Földközelben a hőmérséklet elérte az 1000 fokot, a fémek olvadni kezdtek, az emberek fáklyaként lángoltak.

Az 1945. március 9-10-i légitámadás a II. világháború egyik legsúlyosabb eseménye volt; Drezda februári szőnyegbombázásával együtt félelmetes példája a polgári lakosság ellen végrehajtott támadásoknak. Az „Operation Meetinghouse” névre keresztelt hadművelet — vagy ahogyan a japánok emlegették, a „Fekete hó éjszakája” — során Tokióra egyetlen éjszaka alatt félmillió gyújtóbombát dobott 334 amerikai B-29-es bombázó.

Az 1945. március 9-10-i tokiói légitámadás volt az egyik legtragikusabb epizódja annak a légihadjáratnak, amelyet az amerikai légierő 1944 nyarán kezdett el. Japán első bombázására 1942. április 18-án került sor, aznap tizenhat B-25-ös "Mitchell" bombázó indult el a Hornet repülőgép-hordozóról, hogy Tokiót bombázza.

Februárban az amerikaiak véres harcok után elfoglalták  Iwo Jima-t, a következő elfoglalandó sziget Okinawa volt. Az okinawai csata  a legnagyobb partraszálló hadművelet volt a csendes-óceáni hadszíntéren, két és fél hónapig dúlt a harc; 1945. április 1-től június végéig tartott. Okinawa mérföldkőnek számított, hiszen az amerikaiak először léptek a birodalom földjére.

A Yamato-osztály egységei a világon valaha épített legnagyobb, legnehezebb, és legerősebb csatahajók voltak. Vízkiszorításuk meghaladta a 64 000 tonnát, harckészen pedig a 71 000 tonnát. Kilenc darab 460 mm-es főtüzérségüket – ezek a világ legnagyobb hajóágyúi voltak – tornyonként hármasával összpontosították; ezek az egységek voltak a japán flotta egyetlen három lövegtornyos csatahajói, melyek tűzerősebbek voltak minden más akkori csatahajónál.

A XX. század húszas-harmincas éveiben egyre inkább militarizálódó Japán katonai stratégái a Csendes-óceán nyugati térségét a birodalom érdekszférájának tekintették; ennek megfelelően a hadiflotta fejlesztésére koncentráltak. A japánok egy olyan döntő ütközetben gondolkodtak, amelyet a fő ellenfélnek tekintett amerikaiakkal kívántak megvívni, miután már elbántak a térségben állomásozó, jóval gyengébb angol, holland és francia erőkkel.

Mivel tisztában voltak a japán és az amerikai nehézipar kapacitása közti óriási különbséggel, olyan hajókat akartak építeni amelyek, ha szükséges, egyszerre akár több jól felfegyverzett ellenféllel is eredményesen harcba tudnak szállni és le is tudják győzni azokat.

A japánok még 1942 elején foglalták el a Fülöp-szigeteket. Támaszpontokat építettek ki, így könnyen elérhették a Csendes-óceán déli térségét; a Délkelet-Ázsia előterében fekvő szigeteket kulcsfontosságú stratégiai pontnak tekintették. A Mariana-szigeteknél aratott győzelem után a szövetséges haderő vezetése 1944 augusztusában úgy döntött: vissza kell foglalni a Fülöp-szigeteket, hogy megnyíljék az út a Japán elleni közvetlen támadáshoz. 

És most vissza a Távol-Keletre, ahol még zajlott a háború. A Csendes-óceánon az amerikai offenzíva a japán birodalom utolsó bástyáihoz közeledett; 1944 júniusára ellenőrzésük alá vonták a Csendes-óceáni térség középső részét és a japán fővárostól, Tokiótól valamivel több, mint 2400 kilométerre fekvő, a japán belső védelmi gyűrűjéhez tartozó Mariana-szigetek (Saipan, Guam, Tinian) elfoglalását tűzték ki célul.