Az 1945. március 9-10-i légitámadás a II. világháború egyik legsúlyosabb eseménye volt; Drezda februári szőnyegbombázásával együtt félelmetes példája a polgári lakosság ellen végrehajtott támadásoknak. Az „Operation Meetinghouse” névre keresztelt hadművelet — vagy ahogyan a japánok emlegették, a „Fekete hó éjszakája” — során Tokióra egyetlen éjszaka alatt félmillió gyújtóbombát dobott 334 amerikai B-29-es bombázó.

A tűz elképzelhetetlen gyorsasággal terjedt a zsúfolt város faházai között, a sűrűn lakott negyedekben; szemtanúk valóságos pokolról számoltak be. A tűzben Tokió közel 42 négyzetkilométernyi területe vált a földdel egyenlővé, több mint egymillió ember otthona megsemmisült és százezren halálra égtek. (Nyitókép: Curtis LeMay tábornok)

A hadászati bombázás Európában ugyan nem volt igazán eredményes, de a világ legsűrűbben lakott állama, Japán elleni alkalmazása meggyőzte az Egyesült Államok vezetését arról, hogy így tőnkre lehet tenni Japán gazdasági potenciálját. A Tokió elleni légitámadásra 1945. március 9-ét jelölték ki. A B-29-esek személyzetét berendelték eligazításra a tiniani és saipani barakkokba. Az amerikai pilóták feszültek voltak; tudták, hogy éjszaka kell bombázniuk alacsony repülési magasságból. Aggodalmuk tovább nőtt, amikor megtudták, hogy gépeik fegyverzetéből mindössze a hátsó torony gépágyúja maradt. Fegyverzet és lövészek nélkül, kevés üzemanyaggal minden repülőerőd hét tonna bombát szállíthatott. Főleg gyújtóbombákat vittek.

A tokiói légitámadás az amerikaiak hadviselési új módszerének része volt. 1945. március elejére kiderült, hogy a meghatározott katonai és ipari célpontok elleni légitámadások sikertelenül végződtek. Három hónap alatta 22 harci feladat során a repülőgépeknek alig fele ért célba, a B-29-esek pedig a 10 000 méteren is ütőképes vadászgépek célpontjaivá váltak. Február végén az amerikai parancsnokság kidolgozta a légierő hadászati felhasz- nálásának tervét: az ipari objektumok elleni támadások helyett a „puha” célpontok ellen irányították gépeiket. Ezek a „puha” célpontok a sűrűn lakott városokat jelentették. A cél egyértelmű volt, demoralizálni és a háborúból való kilépésre kényszeríteni Japánt.

Éjszakai támadásokat terveztek, a korábbi nappali bombázások bebizonyították, hogy a sűrűn lakott, főleg fából épült japán települések mennyire érzékenyek a tűzre, hiszen még kellő tűzvédelmi eszközökkel sem rendelkeztek. Például egész Tokióban mindössze 8000 tűzoltó, 2000 önkéntes és 1117 jármű volt, miközben az agglomerációjában több millió ember élt.

„Felszerelésüket az Egyesült Államok legeldugottabb falujában sem fogadták volna el az önkéntes tűzoltók" — olvasható egy hivatalos amerikai jelentésben. Ami a polgári védel- met illeti, ellátottsága egyáltalán nem felelt meg a valóságos igényeknek, inkább az volt a szerepe, hogy felkészítse az emberek gondolkodását a túlélés szükségességére, nem pedig a védekezésre. Végül, amint az itteni légierő működéséért felelős Curtis LeMay írja:

Japán egyáltalán nincs fölkészülve éjszakai támadásokra, nincsenek radarjai, sem megfelelő légvédelmi ágyúi. Ezekből a hiányosságokból le kellett volna vonniuk minden szükséges konzekvenciát.

1945. március 9-én 17 óra 45-kor Guam repülőteréről 324 légierőd egymást követő hullámokban vett irányt a császárság fővárosa felé. A két vezérbombázó másnap 12 óra 15-kor 480 km/óra sebességgel érkezett Shitamachi, Tokió munkások lakta külvárosa fölé. A támadást kisebb bombázók kezdték, amelyek először „megjelölték” a kinézett célpontokat. A támadás első hulláma alig két óra alatt sikeresen megsemmisítette Tokió tűzoltási infrastruktúráját, ezt követően a B-29-esek 600-700 méterről gyújtóbombákat dobtak a negyedre, és égő házak sorát hagyták maguk után 16 km hosszúságban. Az érkező újabb repülőgéprajok is ledobták terhüket a világ legsűrűbben lakott városré- szére, ahol az első bombák által keltett elszigetelt tüzek fokozatosan egy lángtengerré álltak össze. Az 50 km/órás szél szította lángok gyorsan terjedtek, és elnyelték a mene- külő embereket; az égő városban több száz méternyire emelkedtek a lángok.

Egy utca Tokióban. 1945. március 10.

Napkeltére ugyan a szél elült, a várost azonban tovább pusztította a tűz. A felkelő nap megvilágította a katasztrófa méreteit: elhamvadt 250 000 lakás, üzlet, műhely, 26 km2-t kitöröltek Tokió térképéről, egymillió lakos fedél nélkül maradt. A hivatalos becslések szerint mintegy 84 000 ember meghalt és 41 000 megsebesült. A valódi mérleg azonban sokkal rosszabb volt; a második világháború legsúlyosabb, hagyományos eszközökkel elért pusztítása zajlott le.

A tokiói pusztítás meggyőzte Curtis LeMayt a módszer „hatékonyságáról”: Tokió bombá- zása után alig harminc órával 317 légierőd bombázta Nagoját, március 14-én három óra leforgása alatt semmisült meg Oszaka kikötőjének 21 km2-e, március 17-én elpusztult Kobe 1/5 része. Tíz nap alatt 1600 alkalommal szálltak fel az amerikai bombázók, ledob- tak 100 000 tonna bombát, porrá égették a városok többségét. Megöltek százezreket és milliókat hagytak fedél nélkül, miközben az ország gazdaságára is súlyos csapást mértek.

Ez volt a történelem legpusztítóbb egyszeri bombázása – pusztítóbb volt, mint a Hiroshima és a Nagasaki elleni atomtámadás. Az áldozatok többsége civil volt, többségük nő, gyerek, idős ember. (...) Sokan vélik úgy a Csendes-óceán mindkét partján, hogy a támadások nemzetközi jogot sértettek. Biztosan erkölcstelenek voltak, ahogy sok cselekedet erkölcstelen háború idején — írja Robert D. Eldridge, az Oszakai Egyetem egykori professzora.