És most vissza a Távol-Keletre, ahol még zajlott a háború. A Csendes-óceánon az amerikai offenzíva a japán birodalom utolsó bástyáihoz közeledett; 1944 júniusára ellenőrzésük alá vonták a Csendes-óceáni térség középső részét és a japán fővárostól, Tokiótól valamivel több, mint 2400 kilométerre fekvő, a japán belső védelmi gyűrűjéhez tartozó Mariana-szigetek (Saipan, Guam, Tinian) elfoglalását tűzték ki célul.

„Előbb repülőgépeink megtámadják az ellenséges repülőgép-hordozókat. Ezután mi is megindulunk a csatahajók és cirkálók ellen. Szabad egységeink feladata a visszavonuló ellenség üldözése, teljes megsemmisítése lesz.” Spruance tengernagy, az amerikaiak 5. flottájának parancsnoka mondja ezt tisztjeinek 1944. június 17-én. A Mariana-szigetek körül összegyűlt amerikai hadihajók biztosítják a védelmet és támogatják a tengerész- gyalogosok partraszállását. Így indul a legsúlyosabb csapás, amelyet a II. világháború folyamán — az éppen ellenakcióra készülődő — japán flottára mértek. Ugyanakkor Tojoda tengernagy a következő táviratot küldi a Martana-szigetek felé közeledő és az amerikaiak útjának elvágására készülő japán flottának: „Magatartásunk eldöntheti a császárság sorsát. Elvárjuk erőinktől, hogy a küzdelemben múlják felül önmagukat." 

Grumman F6F-5 Hellcat-ok az USS Hornet fedélzetén

A tengeri csata kimenetele valóban döntő a Mariana-szigetek elfoglalása szempontjából. Ezt mindkét fél tudja; a japánok nem csak a Csendes-óceánon előrenyomuló amerikai hadihajókat akarják megállítani. Hadseregük helyzete egy ideje fokozatosan romlik, 1943 novemberétől 1944 februárjáig az amerikaiaknak sikerült elfoglalniuk a Gilbert-szigeteket és a Marshall-szigeteket. A japánok kénytelenek voltak mintegy 1 500 kilométerrel vissza- vonulni, és új védelmi vonalat kialakítani Új-Guineától Palaoson át a Mariana-szigetekig. Ha a Mariana-szigetek is amerikai kézre kerülnének, a B-29-esek már Japánt is elérnék, és megnyílna az út a Fülöp-szigetek felé is.

Az amerikaiak viszont a Mariana-szigetek elfoglalásán kívül szeretnének végre szemtől szembe találkozni a császári flottával, amely több mint egy éve kerüli összecsapást, és már többször is sikerült elmenekülnie a bázisait támadó amerikai hordozók elől.

F6F-3 Hellcat leszállás közben a Task Force 58 zászlóshajóján, a USS Lexingtonon

A Mariana-szigetek elfoglalására kidolgozott amerikai tervben három partraszállás sze- repel, mégpedig Saipan, Tinian és Guam szigetén. A hadművelethez minden korábbinál nagyobb tűzerejű kombinált flottát vonnak össze: a Forager-hadműveletben mintegy 525 egységnek kell részt vennie. A kétéltűekből, támogatást biztosító hadihajókból és kísérő repülőgép-hordozókból álló 7. flotta 127 000 embert szállít, aminek kétharmada tenge- részgyalogos; az 5. flotta fedezi a partraszállást. A Spruance tengernagy vezette flottához 7 csatahajó tartozik, valamint a Task Force 58 kötelékébe tartozó, Mitscher tengernagy parancsnoksága alatt álló, 15 repülőgép-hordozót támogató rombolók és cirkálók. A 800 gépet szállító repülőgép-hordozók jelentik a flotta legfontosabb és legerősebb részét.

Marc A. Mitscher, a Task Force 58 parancsnoka

A partraszállást a 2. és 4. tengerészgyalogos-hadosztálynak június 15-én kellett kezdenie. A déli rohamcsapatokat, amelyeknek Saipan elfoglalása után három nappal kellett partra szállniuk Guam szigetén, Conolly ellentengernagy és Roy S. Geiger tengerészgyalogos tábornok vezeti; Ralph S. Smith tábornok 27. hadosztálya a biztosítást látja el. A Saipanon állomásozó helyőrség parancsnoka, Josicugo Szaito a császári hadsereg 43. hadosztályá- nak 20-30 ezer emberén kívül nehéztüzérséget és alig 150 repülőgépet állíthat ki ellenük. A támadók tehát hatalmas számbeli fölényben vannak, a japán helyőrség viszont bízik a császári flotta gyors segítségében.

A japánok számítanak az előnyös terepviszonyokra is, a vulkánikus szigetek tele vannak árkokkal és barlangokkal, ezekben a japánok bunkerokat és tüzelőállásokat alakítottak ki. Az amerikaiak valóban tartanak a tereptől, hiszen eddig csak kisebb szigeteket foglaltak el, amelyeken nem voltak számottevő természetes akadályok. 1944. június 14-én este a Task Force 58 gépeinek légitámadásával megkezdődik a Forager-hadművelet.

Egy A6M5 Zero roncsa Saipanon

A Mariana-szigetek leszállóhelyeit megsemmisíti a bombázás, 124 japán repülő roncsai hevernek a bombatölcsérekben. A partraszállás még el sem kezdődött, de Szaito tábor- noknak már csak 30 harcképes repülőgépe maradt. Június 15-én a cirkálók és csatahajók ágyúi is lőni kezdik a japán állásokat. (A sors iróniája, hogy Szaito csapatait az a három helyreállított és felújított hadihajó lőtte és pusztította, amelyet két éve süllyesztettek el a japánok Pearl Harbournál.)

Június 16-án hajnalban hatszáz kétéltű indul a kijelölt nyolc partszakasz felé. A csatahajók lövik a partot, a hordozókról felszálló Avengerek rakétazáport zúdítanak a japán állások- ra. A japánok tehetetlenül nézik, hogy szállnak partra az amerikaiak: alig húsz perc alatt 8 ezer tengerészgyalogos ássa be magát. De mégsem gondolnak megadásra, a Tapothau hegy oldalában s az 500. magaslati ponton elhelyezett tüzérségi ütegeik támogatják őket. A japán ágyútűz ugyan hatékony, de a partraszállást nem tudja megállítani — délutánra már 20 000 amerikai van a parton — ám sikerül megállítani előrenyomulásukat.

Kilőtt Type 95 Ha-Go japán harckocsi Saipanon

Szaito tábornok azonban érdemeket akar szerezni, értesíti Tokiót, hogy ellentámadást fog indítani „az ellenség gyors és teljes megsemmisítésére". Június 17-én hajnalban a tisztjei vezetésével, harminchat kis harckocsi támogatásával ezer katona ereszkedik le kivont karddal az 500. magaslati pontról, és igyekszik tengerbe szorítani a tengerész- gyalogosokat. Az itt lévő amerikai rombolók tüzet nyitnak: a japánokat szétszaggatják a lövedékek. Szaito nem tehet mást, visszavonja az értelmetlen roham túlélőit, és várja a császári flotta érkezését.

A Fülöp-szigetek vizein járőröző amerikai tengeralattjárók ugyanekkor figyelmeztetik Spruance tengernagyot, hogy két nagy kötelék éppen most hagyja el a Bernardino- és a Suriago-szorost. A tengernagynak minden oka megvan, hogy azt feltételezze: a császári flotta halad a Mariana-szigetek felé, ezért a guami partraszállást későbbre halasztja, és megparancsolja a 27. hadosztály szállítóhajóinak, hogy vonuljanak biztosabb állásokba, a hadműveletek helyétől nyugatra. A Task Force 58 parancsot kap, hogy mielőbb helyezze át állásait nyugatra úgy, hogy visszaverhesse a közeledő japán repülőgép-hordozókról kiinduló légitámadásokat. Az amerikai 5. flotta 106 hajója 56 km hosszú, F betűre emlé- keztető alakzatban halad: függőleges szárát Mitscher hordozói alkotják, a vízszintes vonalakat pedig a csatahajók, cirkálók és rombolók.

 Az ellenség két, nagyon különböző tűzerejű hajórajjal rendelkezik. Az első kötelékébe tartozik Kurita tengernagy három könnyű repülőgép-hordozója; feladatuk az amerikai támadás kiprovokálása. A második, Ozawa tengernagy vezette hajóraj — ehhez hat repülőgép-hordozó és öt csatahajó tartozik — mintegy 150 km-re hátramarad; a tervek szerint ennek a hajórajnak kell megsemmisítő csapást mérnie az ellenségre. Az amerikai és japán erő között hatalmas különbség van; előbbieknek 15 repülőgép-hordozójuk és 900 repülőgépük, utóbbiaknak 9 hordozójuk és 450 gépük van. A japánok tisztában vannak ezzel, de arra számítanak, hogy bombázóik és vadászgépeik könnyebbek az amerikaiaknál, hatótávolságuk ezért 150 km-rel nagyobb.

Gépeik már akkor támadhatnak, amikor a flotta még kívül van az amerikai repülők hatótávolságán. A japánok igénybe vehetik a szigetek repülőtereit is gépeik feltöltéséhez és kiegészítéséhez, és azoknak a repülőknek a támogatására is számíthatnak, amelyek a Mariana-szigetcsoport más szigetein épségben megúszták az amerikai bombázásokat.

Légiharc a Task Force 58. felett, 1944. június 19-én az USS Birmingham fedélzetéről fényképezve

Június 17-én az amerikaiaknak sikerül bemérniük a Guamtól mintegy 900 km-re lévő, és egyenesen a járőröző amerikai tengeralattjárók felé haladó japán hajókat. Másnap a két flotta biztonságos távolságban marad egymástól, majd június 19-én Ozawa tengernagy megtöri a rádiócsendet, és bejelenti, hogy üzemanyag felvételére járőrt küldött Guamra. Az amerikaiak Saipantól mintegy 300 km-re meg is találják a japán flottát; de a távolság túl nagy, hogy az amerikai repülők támadásba indulhassanak. A szárazföldön állomásozó japán gépek viszont megtámadhatnák Mitscher hordozóit a guami támaszpontokról. Azonban a japánok — diverzánsakcióktól tartva — Yap és Palaos szigetén helyezték el a repülőiket. Amikor pedig megpróbálnak átrepülni Guamra, az amerikai Wildcat és Hellcat gépek lelövik őket. Sok száz lángoló japán repülő zuhan a tengerbe, miközben ellenségük csak jelentéktelen veszteségeket szenved. Az amerikai pilóták később erről csatáról azt mondogatták, hogy "Olyan volt, mint egy otthoni pulykavadászat!". A japánoknak ez nagy csapás: légierejük gyakorlatilag megsemmisül.

A háború elején a kiválóan képzett japán pilóták Zerói rendkívül hatásos fegyvert jelen- tettek a képzetlenebb, ráadásul elavult gépeken repülő amerikai pilóták ellen. Három év elteltével megfordult a helyzet: az 1943-ban bevetett új típusú amerikai Hellcat repülők gyorsabbak, jobbak a japán Zeróknál. Bár nem olyan mozgékonyak, mint a japán gépek, tűzerejük (hat darab 12,7 mm-es géppuska) is messze felülmúlja azokét. Az amerikai technikai fölény mellett a japánok most már pilótáik tudására sem számíthatnak: senki sincs már jelen a mesterségüket kiválóan ismerő Pearl Harbour-i veteránokból; egyre több gépre kell sebtében kiképzett fiatalokat ültetni.

Japán bomba robbanása az USS Bunker Hill (CV-17) mellett 1944. június 19-én

Ozawa, aki még semmit sem tud a szárazföldön állomásozó légiflotta megtizedeléséről, virradatkor megparancsolja a hordozók gépeinek, hogy támadják meg Mitscher tenger- nagynak a szigettől 230 km-re nyugatra elhaladó hajóit. Reggel 8-kor, még 150 kilométer távolságra a céltól, az amerikaiak bemérik a 70 repülőből álló japán alakzatot, a Hellcatek felszállnak az ellenség fogadására; a japán gépek felét lelövik, mielőtt azok az amerikai hajók közelébe kerülhetnének. Azokat, akiknek sikerül átvergődniük a Hellcatek vonalán, a légvédelmi ágyúk tüze állítja meg.

A légvédelmi ütegek addig ismeretlen, rádióadóval felszerelt lövedékeket használnak, amelyek az ellenséges gép közelében robbannak fel. Egyetlen japán pilótának sikerül csak minden akadályon átvergődve eltalálnia a South Dakota csatahajót, de az sem szenved komolyabb károkat. Siralmas eredmény, hiszen a támadásban részt vevő 70 japán repülőgépből mindössze 28 menekül meg.

Alexander Vraciu, amerikai ász-pilóta az USS Lexingtonon (hat japán gépest lőtt le)

Reggel kilenckor Ozawa elrendeli a támadás második, ezúttal 130 gépből álló hullámának elindítását. Fél tízkor az USS Albacore tengeralattjáró észleli és azonosítja a legnagyobb japán hordozót, a Taihót. Kilő két torpedót, az első célba talál, a másodikat megállítja egy japán pilóta, aki gépét és önmagát feláldozva útközben felrobbantja, és ezzel megmenti a hordozót az azonnali pusztulástól. Önfeláldozása azonban hiábavaló; a javító egységek ugyan lázasan dolgoznak, de a hajó sorsa már megpecsételődött. A hajótest belsejében fejlődő gázok és benzingőz a hajót időzített bombává változtatja.

A japán légitámadás második hullámára még tragikusabb sors vár, mint az elsőre. A 130 gépből alig 30 érkezik vissza a hordozók fedélzetére, a harmadik hullám pedig már meg sem találja az amerikai hajókat. Ozawa azonban még ekkor sem adja fel; megszervezi a következő támadást, amelyben 82 gép vesz részt. Ebből 49 eltéved, amikor leszállóhelyet keresnek Guam szigetén, hogy kiegészítsék üzemanyagkészletüket. Így a japánok alig néhány óra alatt csaknem kétszáz repülőgépet veszítenek. Délre már nyilvánvaló, hogy olyan vereséget szenvedtek, amely hamarosan igazi katasztrófa méreteit ölti.

Amerikai vadászgépek1944. június 20-án

12 óra 22 perckor a Shokaku nehéz japán repülőgép-hordozót négy egymást követő robbanás szinte a levegőbe emeli: az amerikai Cavella tengeralattjáró három torpedója találta el. A következő órákban további torpedók csapódnak be, 15 órakor a tűz eléri a lőszer- és üzemanyagraktárakat, a hatalmas hajó lángolva elsüllyed. 15 óra 20 perckor újabb csapás éri a japánokat: a Taiho rakterében felgyűlt gázok belobbannak. A  rombo- lók nem tudják megközelíteni a lángoló hajót, hogy a legénység segítségére siessenek. Az 1 650 fős legénységből egyetlen túlélőt, Ozawa tengernagyot sikerül kimenteni, aki kezében a császár képével hagyja el a hajót. A tengernagy északnyugat felé indítja hajóit, hogy üzemanyagot vegyenek fel a tengeren. Arra számít, hogy másnap ismét harcolhat, bár már csak alig száz gépe maradt.

Június 20-án 16 óra körül Mitscher tengernagy megtudja, hogy a japán flotta mintegy 400 km-re van az üldöző Task Force 58-tól. Már későre jár, a japán hajók szinte kijutottak az amerikai repülők hatósugarából. Mitscher mégis elrendeli a támadást: 85 vadászgép, 77 zuhanóbombázó és 54 torpedókkal fölfegyverzett repülőgép száll fel. Amikor elérik a japán hajókat, üzemanyagtartályaik már félig üresek. A pilóták vaktában támadják az első hajókat. Bár támadásuk zavaros, mégis hatásos: két tartályhajó kigyullad, a Hiyo kísérő-hordozó két torpedótól végzetesen megrongálódik, és a Zuikaku, a Junyo és két nehézcirkáló is súlyos sérüléseket szenved. A védelmükre felszálló 80 japán repülőgépből az amerikaiak 65-öt lelőnek, ők viszont mindössze 20 gépet veszítenek.

A Zuikaku és két rombolója amerikai gépek támadása alatt 1944. június 20-án

Ebben az ütközetben tehát az amerikaiak hatalmas győzelmet aratnak, a császári flotta teljes vereséget szenved. de mégsem mondható, hogy megsemmisült. Az ütközetben részt vett kilenc japán repülőgép-hordozó közül hatot nem értek el az amerikai bombák és torpedók, a légiflottát azonban megtizedelték, és a japán ipar többé már nem képes pótolni ezeket a veszteségeket. (A kétnapos csata végére a japánok 3 hordozót és mint- egy 600 repülőgépet veszítettek, az amerikai veszteség csak 123 repülőgép.)

A császári flotta súlyos veresége a szárazföldi csata kimenetelét is eldönti. Saipan helyőrsége katasztrofális helyzete dacára sem adja meg magát, Szaito megparancsolja katonáinak, hogy az utolsó töltényig harcoljanak. Az amerikaiaknak minden talpalatnyi földért súlyos árat fizetnek. Minthogy nehézségeik ellenére folyamatosan nyomulnak előre, Szaito 1944. július 6-án elküldi táviratát Tokióba: „Alázatosan kérjük császárunk bocsánatát, hogy már semmi többet nem tehetünk.". Kiadja utolsó parancsát valamennyi katonájának is: „hazánk megbosszulására hétszeresen tépjétek ki az életet minden ellen- ségből". Megkezdi a felkészülést a harakirire. A katonái éjszaka felhajtanak egy pohárka szakét, és elindulnak végrehajtani a tábornok utolsó parancsát.

Tengerészgyalogosok Saipanon, 1944. július 8.

A japán csatárláncok egymás után támadják a 27. tengerészgyalogos-hadosztály védelmi vonalait. Sok japánnak már csak botja vagy kése van, de még a sebesültek is folytatják az öngyilkos rohamot. Amikor a csatazaj elcsendesedik, a harcteret mindenfelé holttestek borítják; földgyaluknak kell tömegsírba tolniuk a négyezer szétroncsolt tetemet. Azonban a legnagyobb tragédia július 9-én játszódik le, amikor a megdöbbent amerikaiak szeme láttára japán civilek — nők és gyermekek — vetik le magukat a 300 méter magas Morubi szikláról. Inkább a halált választják a fogság helyett.

Saipan elfoglalása lezárja a Forager-hadművelet legfontosabb szakaszát. A következő hetekben az amerikai tengerész-gyalogság partra száll Tinianon, amely július végén adja meg magát, majd Guamon, amelyet súlyos harcok árán augusztus 10-ére sikerül elfoglalni. Az amerikaiak a szárazföldön és a tengeren egyaránt teljes győzelmet arattak. Azonban drágán kellett fizetniük a győzelemért: a Mariana-szigeteken 20 000 embert vesztettek, közülük 16 000 a Saipanért vívott harcokban esett el. A japánok az elkerülhetetlen vereség dacára fanatikus elszántsággal küzdenek tovább…