1944 nyarán a szövetségesek és a Szovjetunió hadseregei nyugatról és keletről is közeledtek a III. Birodalom szívéhez. A Vörös Hadsereg benyomult Kelet-Poroszország területére, németek százezrei kezdtek menekülni nyugat felé.

A lakosságnak jó oka volt arra, hogy rettegjen a közeledő Vörös Hadseregtől. A szovjet katonák minden németet hitleristának, és minden mozgathatót hadizsákmánynak tekintettek. Nem kegyelmeztek senkinek és semminek, eljött a kíméletlen bosszú ideje.

1944. október 20-án, amikor a Vörös Hadsereg egységei közeledtek Kelet-Poroszország határához, az 1939-ben Lengyelországba, majd 1941 után Litvániába telepítettek tömege kezdett el visszaözönleni a Vaterland irányába. Furcsa, hogy a határ átlépése után abba- hagyták a menekülést, mintha azt képzelték volna, hogy az átjutás a határon elegendő, hogy megvédje őket a szovjet harckocsiktól.

A Vörös Hadsereg elől menekülő civilek.

Másnap a 2. gárdahadsereg első páncélosai német területen, a Goldap és Nemmersdorf közötti úton, járőrözés közben találkoztak egy menekültoszloppal. Mindannyian szovjet harckocsik lánctalpai alatt lelték halálukat. Nemmersdorfot „pacifikálták". Néhány nappal később a visszatérő németek szeme elé szörnyű látvány tárult: „Minden járművet kivétel nélkül harckocsik lánctalpa zúzott szét. A roncsok az út szélén, és az árkokban hevertek. Mene- kültekkel nem találkoztunk. A falu kijáratánál a főútról elágazik a környező gazdaságokba vezető ösvény. Az első bejáratánál állt egy lovas szekér. Négy meztelen nő volt hozzászögelve. (…) A környéken 72 nőt, néhány gyermeket és idősebb férfit számoltunk össze, akiket így öltek meg. Látszott, hogy megkínozták őket néhányuk kivételével, akiket tarkón lőtték. (…) Minden nőt megerőszakolták, nem kímélték még a öregasszonyokat sem" — számolt be Kart Potrek, a Königsbergben állomásozó Volkssturm-dandár parancsnoka, akinek beszámolóját a nürnbergi perben Dethleffsen tábornok is megerősítette.

Meggyilkolása németek Nemmersdorfban, 1944. október.

A bestiális cselekedetekre válaszul Goebbels propaganda-miniszter nyomozást rendelt el, nemzetközi bizottságot hívott össze, és semleges államok — Svédország, Svájc — újság- íróit is meghívta. A bizottság megerősítette a Vörös Hadsereg által elkövetett vérengzés tényét, és az erről szóló híradást az egész német sajtó továbbította. A propaganda azt érzékeltette, hogy á németek csak az utolsó csepp vérükig tartó védekezés, vagy a III. Birodalomra törő barbár hordák által történő legyilkolás között választhatnak.

A propaganda egyrészt fokozta a katonák harckészségét, akik már nem az eszméért, nem a führerért harcoltak, hanem saját maguk és családjuk védelméért, másrészt azon- ban menekülők millióit indította útnak, megbénítva a már úgyis túlzsúfolt közlekedési útvonalakat, és növelte a zűrzavart. A félelem eluralkodott az egész országon, a német propaganda ezúttal nem hazudott: a Vörös Hadsereg katonái nem kegyelmeztek senki- nek. Egy-egy város elfoglalását követően annyira féktelenné váltak a szovjet katonák, hogy a tisztek voltak kénytelenek megfékezni őket, hogy az egységek ne veszítsék el harckészségüket.

Kilőtt szovjet páncélos Nemmersdorfban.

A tömeges menekülés 1944 telén kezdődött. Mintegy nyolcmillió ember indult útnak a birodalom nyugati tartományai felé a szovjet támadás elől. A menekültek végtelen me- netoszlopai a megtévesztésig hasonlítottak azokra, amelyek a lengyel és francia utakat torlaszolták el a villámháború idején. Az áldozatok számát 500 000 – 2 000 000 körülire becsülik, a túlélők a szövetségesek bombázta, túlzsúfolt városokban igyekeztek menedé- ket találni. Legjobb példa erre Drezda, ahol a szövetségesek bombázása idején több mint 400 000 menekült tartózkodott. Mások számára az egyetlen kiút a tenger volt.

Karl Dönitz 1945. január 21-én adott parancsot a Hannibál-hadművelet megkezdésére, amelynek célja a sokmillió német megmentése volt — katonáké és civileké, akiknek az útját elvágta az egyre közeledő Vörös Hadsereg. Dönitz tengernagy írja emlékiratában:

A Balti-tenger térségében a katonák és menekültek visszatérése teljes mértékben a Kriegsmarine tengeri szállítmányaitól függött, ugyanis a szárazföldi útvonalakat már lezárták az oroszok. 1945. január 23. és május 8. között Kurlandból, Kelet-Poroszországból, később Pomerániából és részben Mecklenburgból 2 204 477 ember jutott el nyugatra a tengeren át. Ezekre a szállításokra a szövetséges és szovjet repülők, és a szovjet tenger- alattjárók állandó támadásai közepette, gyakran elaknásított vizeken került sor. Rettenetes katasztrófa volt egy-egy szállítóhajó elsüllyedése.

A Wilhelm Gustloff 1938-as első indulása előtt a hamburgi kikötőben.

A német haditengerészet 790 hadi- és 475 kereskedelmi hajóval szállította a menekültek tömegeit kelet- és nyugat-poroszországi, valamint pomerániai kikötőkből a Balti tenger- en át Schleswig-Holsteinbe és Dániába. De az evakuálást számos tragédia kísérte. 1945. január 30-án este Gotenhafen kikötőjéből több mint 10 000 utassal, köztük négyezer gyermekkel a fedélzetén hajózott ki a Wilhelm Gustloff. (A Gustloff-ot 1937-ben bocsá- tották vízre, 208 m hosszú, 24 m széles, eredetileg 1500 főre tervezett üdülőhajó volt). Néhány órával később egy szovjet tengeralattjáró megtorpedózta. A két kísérőhajó csak 1239 embert tudott kimenteni, több mint 9 ezren a jeges vízbe vesztek. Ez volt a hajózás legnagyobb katasztrófája, mellette eltörpül a Titanic esete.

Hasonló sorsra jutott 1945. február 9-én éjszaka a General von Steuben kórházhajó, az ezen tartózkodó 5 ezer menekültből alig 600 főt tudtak kimenteni. A következő katasz- trófára tavasszal, 1945. április 16-án került sor. Szintén egy szovjet tengeralattjáró ekkor torpedózta meg a Goya menekültszállító hajót, amely a torpedótalálat után hét perccel elsüllyedt, a fedélzetén lévő, több mint 6000 ember pedig megfulladt vagy megfagyott a jéghideg vízben; az áldozatok pontos száma valószínűleg sohasem fog kiderülni — mind- össze 165-en élték túl a katasztrófát. Mindezek ellenére a menekültek vesztesége nem haladta meg az 1%-ot, az evakuáltak 99%-ának sikerül eljutnia biztonságos kikötőkbe.

A Volkssturm csapat Panzerfaustokkal.

A III. Birodalom keleti tartományaiból a civil lakosság menekülését megkönnyítette az erőddé alakított városok elszánt védekezése. A szovjet előrenyomulás megállítása, illetve lelassítása lehetővé tette további evakuáló szállítmányok megszervezését. A szervezés pontossága rendkívül fontos volt, mert akiknek nem sikerült elhagyniuk a veszélyeztetett területeket, azokra valódi apokalipszis várt. 1945. április 8-án Königsbergben a katonák és a civil lakosság a szovjet légierő és a tüzérség tüze alatt sikertelenül próbált kijutni a bekerített városból. Kénytelenek voltak visszatérni az égő romok közé.

Az ostromlott Königsbergből menekülők a Hans A. Wedel fedélzetén.

Másnap a Königsberget védő helyőrség megadta magát. A szovjet megszállás első nap- jaiban több mint 30 000 ember pusztult el. A következő hónapok, az éhezés, betegségek, az emberfeletti erőfeszítések, amikre a túlélőket kényszerítették, tovább tizedelték az életben maradottakat. Hasonló sors várt Wroclaw (Boroszló) védőire is. 80 000 lakosból a körülzárás után húszezren pusztultak el. Königsberg tragédiájának forgatókönyve itt is megismétlődött.