A III. Birodalom az utolsó napokban igyekezett biztosítani Hitler politikájának folytatását. Németország kapitulációja – bár a szövetségesek közötti bizonyos súrlódások kísérték – azonban megakadályozta, hogy Dönitz és kormánya ténylegesen is átvegye a hatalmat.

*

A reimsi ceremónia után áttanulmányoztam a dokumentumot. Elképedtem. A teljesen kimerült Smith tábornok már elment lefeküdni, mégis felhívtam, és megkérdeztem, mi történt az Európai Konzultációs Tanács dokumentumával. Azt válaszolta, nem emlékszik rá, hogy küldtem volna neki valamilyen dokumentumot az üggyel kapcsolatban.

Dehogynem! Emlékezzék csak vissza arra a nagy kék borítékra. Amikor átadtam Önnek, közöltem, hogy benne van a szöveg, amelyet valamennyi szövetséges jóváhagyott.

Erre azonnal kiment az álom a szeméből, egyenruhába bújt, és visszajött a főhadiszállás- ra. Ott találtuk meg a kék borítékot, ahová tette: a titkos iratok fiókjában. Pár perc múlva felhívtak Washingtonból, hogy Moszkva tiltakozik: a reimsi kapituláció nem azonos az egyeztetett szöveggel. A következő történt: Smith tábornoknak, akinek rengeteg fontos üggyel kellett törődnie, egy pillanatra kihagyott a figyelme. Elfelejtette, hogy a Konzul- tációs Tanács megszerkesztette a megadási okmány szövegét. Amikor Montgomery értesítette a szövetségesek főhadiszállását, hogy a németek készek a megadásra, Smith megbízta három tisztjét, hogy a törzsnél szanaszét hányódó különböző dokumentumok alapján szerkesszék meg a szöveget.

A szövetségesek ünnepelnek a kapituláció után. Szuszloparov balról az első

Ivan Szuszloparov tábornok, a szovjet hadsereg képviselője Eisenhower főhadiszállásán illedelmesen aláírta a szöveget, amelyet Bedell Smith eléje terjesztett, ugyanis kormánya semmit sem mondott neki a hármak által aláírt szövegről. Másnap mégis Moszkvába rendelték. A főhadiszállás azzal mászott ki a csávából, hogy közzétett egy kommünikét: a reimsi kapituláció csak „előkészület" volt, és a „hivatalos" okmányt május 9-én Berlinben írják majd alá. (...) Két hónap kellett ahhoz, hogy rendet csináljunk a német hadsereg és szövetségesei körében, akik most mind hadifoglyok lettek. El kellett kerülni a konfliktust az egymás felé közeledő szovjet és angolszász csapatok között, amelyeket már csak az ellenséges hadsereg maradványai választottak el.

Eisenhower politikai tanácsadójaként azon töprengtem, létezik-e még német kormány. Reimsben, a német megbízottak Dönitz felhatalmazása alapján dolgoztak, akit öngyilkos- sága előtt vagy Hitler, vagy Bormann, nevezett ki Führernek. A berlini aláírókat is Dönitz akkreditálta. A három szövetséges kormánynak tehát el kellett ismernie a tengernagy kormányát, amelynek székhelye a dán határ melletti Flensburgban volt.

Néhány nappal később mind Londonban, mind Washingtonban vitatkozni kezdtek Dönitz kormányáról. Valóban Németország képviselője volt-e? Eisenhower gyanította; Dönitz mindent megtesz, hogy ellentétet szítson az angolszászok és az oroszok között.

(Robert Murphy: Egy diplomata a katonák között - Paris, 1965.)

Sztálinnak nagyon nem tetszett Reims, és kifogással élt amiatt, hogy a 7-i dokumentumot a nyugati szövetségesek által ellenőrzött területen, méghozzá Dwight Eisenhower főhadiszállásán írták alá. Az eseményen a nyugati szövetségeseket Walter Bedell Smith amerikai tábornok képviselte – Eisenhower nem jelent meg a helyiségben –, szovjet részről pedig a SHAEF (Európai Szövetséges Expedíciós Erők Legfőbb Parancsnoksága) mellé összekötőként delegált Ivan Szuszloparov tábornok írt alá. Később kiderült, hogy Szuszloparov nem kapott engedélyt Moszkvától arra, hogy aláírja a kapitulációs dokumentumot, a "szovjet felsővezetés nevében" még tanúként sem jegyezhette volna ellen az okiratot. A kapituláció aláírása után azonnal vissza is hívták a Szovjetunióba.