1942. augusztus 19-én brit és kanadai csapatok szálltak partra Dieppe-nél, egy felső-normandiai kikötővároskánál, alig 120 kilométerre Dél-Angliától. A „Jubileum-hadművelet” fedőnevű vállalkozást a szövetségesek kísérletnek szánták annak kipróbálására, mennyire lenne nehéz elfoglalni egy német kézen levő kikötőt a második front megnyitásához.

Ennek a vállalkozásnak is zavaros a háttere, és ennek is — csakúgy mint két évvel később Anziónál — Winston Churchill volt az ötletgazdája. Úgy indult, hogy ez lesz az egyesített vezetés első próbája, csakhogy nem volt minek egyesülnie. Montgomery, aki eredetileg az akció parancsnoka volt, és aki azt eleve ellenezte, ragaszkodott volna a teljes légi és flottatámogatáshoz. A Királyi Légierő (RAF) azonban kijelentette, hogy nem tudja nélkü- lözni a repülőgépeit, a flotta pedig nem volt hajlandó a csatahajóit kockáztatni.

Montgomery aztán még augusztus elején — közvetlenül a hadművelet kezdete előtt — Egyiptomba távozott, ennek köszönhette, hogy itt nem esett folt a hírnevén. Az elő- készületeket azonban tovább vitte előre a tehetetlenség: a Mountbatten altengernagy vezette szövetséges főparancsnokság (Combined Opertations Headquarters) és Churchill minden baljós előjel ellenére tovább erőltette hadműveletet.

Így aztán körülbelül 6000 ember partraszállt Dieppe-nél, elégtelen légi fedezettel és né- hány romboló támogatásával. A német őrhajók azonban már útközben észrevették őket és a partot éréskor legnagyobb részüket gépfegyverek tüze fogadta. A tankok túlnyomó többsége már azelőtt harcképtelenné vált, hogy a hajókat elhagyta volna, így nem sike- rült elfoglalniuk a német állások egyikét sem. Súlyos veszteségeket szenvedtek; tíz órán belül majdnem az összes támadó elesett, megsebesült vagy fogságba esett.

A szövetségesek számára egyetlen részsiker az volt, hogy az akcióban részt vevő két angol radarszakértőnek sikerült megszereznie a nem sokkal korábban ide telepített leg- modernebb német radar fontosabb részeit. Emellett állítólag — ezt Churchill állította — értékes, „aranyat érő” tanulságokkal szolgált a partraszállási kísérlet, bár nehéz megmon- dani, hogy miféle tanulságokkal.

Ha volt valami tanulság, talán az volt, hogy a rögtönzés nem vezet jóra, akár Norvégia vagy Görögország, akár később, Anzio esetében. A szövetséges hadvezetés okult is be- lőle, lemondtak a megerősített kikötők elfoglalásáról, helyette előre gyártott elemekből építettek ideiglenes kikötőt az 1944. június 6-i sikeres franciaországi partraszállást során, amit tizennyolc hónapos, aprólékos előkészítés előzött meg. Csakhogy ezt megtehették volna Dieppe nélkül is…

A harckocsikkal támogatott partraszállást követően a cél a kikötői létesítmények, illetve a német védművek megsemmisítése volt. A csapatoknak be kellett volna még nyomulniuk a városba és 12 órán át tartani azt, mielőtt visszatérnek a hajókra. A műveletben részt vevő flottilla augusztus 18-án este futott ki, és több mint 230 hajóból állt. A szárazföldi, légi és tengerészeti egységek összesen tíz és fél ezer főt számláltak. A 6086 partraszállóból több mint ezren estek el, 2400-an sebesültek meg és estek fogságba; az összes partra tett harckocsi odaveszett. A brit flotta elvesztett egy rombolót és 33 partraszállító hajót. A németek veszteség alig 600 halott, és 280 sebesült volt. A nap végére Királyi Légierő 106 gépét lelőtték, míg a németek csak 48-at vesztettek.