1943 februárjában az amerikai csapatok Tunéziában először kerültek szembe német-olasz erőkkel és súlyos vereséget szenvedtek. Az offenzíva következtében az amerikai II. hadtest visszavonulásra kényszerült. De a tengelyhatalmak a hadászati győzelmet nem tudták kivívni, miközben az amerikaiak — hasznosítva az ütközet tanulságait — újjászervezték alakulataikat.

Február 19-én Rommel megindította a támadást a Kasserine-hágó ellen. Az Afrika Korps harccsoport nyugat felől közelítette meg Djebel Semmamát, de a 33. felderítő ezred tá- madása kudarcot vallott és később a 8. páncélosezred sem járt sikerrel, köszönhetően az amerikai tüzérségnek. Délután Karl Bülowius vezérőrnagy (von Liebenstein sebesülését követően ő vette át a harccsoport vezetését) újabb rohamra vezényelte csapatait és sike- rült is teret nyernie, de a nap végére sem tudott döntő eredményt felmutatni. Rommel a 21. páncéloshadosztályt Sbiba ellen vezényelte, így a Kasserine és Sbiba-hágókon át tör- ténő párhuzamos offenzíváról döntött, miközben a 10. páncéloshadosztályt tartalékban tartotta, hogy szükség esetén bármelyik támadó csoportosítását megerősítse.

Sbibánál a szövetségesek az 1. gyaloghadosztály tüzérségének támogatásával, erős védelmet építettek ki a brit 6. páncéloshadosztály és az amerikai 34. gyaloghad-osztály alakulataiból, a közvetlen tartalékban pedig a francia könnyű páncélos dandár is helyet kapott. Hans Georg Hildebrandt ezredes 21. páncéloshadosztályát lassította a kiterjedt aknamező, széles fronton indított óvatos támadását a britek visszaverték. A felázott terep nem tette lehetővé az erők átcsoportosítását, ígyaz offenzívát leállították. Rommel, mér- legelve lehetőségeit, korábbi feltételezésével szemben már a szövetségesek kasserrine-i védelmét tartotta gyengébbnek, és ennek megfelelően döntött a súlypontáthelyezésről.

Freiherr von Broich vezérőrnagy 10. páncéloshadosztálya a kedvezőtlen időjárás miatt február 20-án hajnalban nem állt készen a támadásra, ráadásul von Arnim a Tigrisekkel rendelkező nehézpáncélos zászlóaljat sem bocsátotta Rommel rendelkezésére, jelentő- sen csökkentve ezzel az alakulat harcértékét. Az amerikaiak kitartása és Stark ezredes optimizmusa ellenére Dunphie-t nyugtalanította a német áttörés veszélye, ezért páncélos alakulataival Kasserine felé akart vonulni, de a hadseregparancsnokság nem hagyta jóvá tervét, csupán egy kisebb, 11 harckocsiból álló egység elküldését helyeselte

A. C. Gore alezredes vezetésével. Fredendall az 1. páncéloshadosztály B harccsoportját is készenlétbe helyezte, de szokásához híven Ward tudomása nélkül közvetlen parancsot küldött Robinett dandártábornoknak, miközben az elmérgesedett viszonyuk miatt már a hadosztályparancsnok leváltását kezdeményezte a főparancsnokságon.

A szövetséges politikai és katonai vezetők januárban tartott casablancai konferenciáján döntés született a főparancsnokság szerkezeti átalakításáról. Ennek értelmében — hogy Eisenhowert mentesítsék a napi hadműveletek felügyelete alól — Sir Harold Alexander tábornokot a brit közel-keleti főparancsnokot nevezték ki a szövetséges szárazföldi csa- patok élére. Hatáskörébe tartozott a brit 1. és a 8. hadsereg műveleteinek a koordinálása, amely a 18. hadseregcsoport megjelölést kapta. Alexander február 20-án Algírban vette át a főparancsnokságot.

Rommel minél előbb eredményeket akart az amerikaiak ellen, így február 20-án az Afrika Korps harccsoportja mellett a Centauro páncélos-hadosztály egységeit is Kasserine ellen vezényelte. A tüzérségi támogatás következtében, melynek során a jól bevált 88 mm-es ágyúk mellett először kerültek bevetésre az új 150 mm-es Nebelwerfer rakétavetők, a német-olasz gyalogság előrenyomulása a reggeli órákban fokozatosan teret nyert.

Alexander tábornok és Eisenhower, Tunézia 1943.

Egyes amerikai műszaki alegységek elhagyták állásaikat és hátra menekültek, miközben az ellenség megkezdte az amerikai állások bekerítését. Az olasz 5. bersaglieri ezred végül bevette Djebel Semmamát és sikerült kikényszerítenie az áttörést. A nap folyamán Rom- mel a 10. páncéloshadosztályt is támadásra utasította, de Gore egysége egy rövid ideig sikeresen feltartóztatta a német páncélosokat, időt biztosítva a szövetségeseknek Thala előtt újabb védelmi vonalak megszervezésére. A német-olasz csapatok többek között 24 harckocsit, 30 csapatszállítót és számos 75 mm-es löveget zsákmányoltak, Gore alakulata pedig teljesen megsemmisült.

Rommel előtt megnyílt a lehetőség, hogy Tebessa vagy Thala ellen folytassa az offenzí- vát, de a fő csapásirányról egyelőre nem hozott döntést. Figyelmeztető volt viszont, hogy Sbibánál a 21. páncéloshadosztály továbbra sem járt sikerrel, az eső és a köd nem enged- te a Luftwaffe bevetését, az amerikai tüzérség pedig szó szerint állta a sarat. Fredendall a front áttörését követően Thalában találkozott Robinettel, akit megbízott a Hatab folyótól délre található alakulatok főparancsnokságával és utasította, hogy „állítsa meg az ellenség előretörését abban a szektorban, és állítsa helyre a pozíciónkat a Kasserine-hágónál."

Az amerikai 1. páncéloshadosztály M3-asának legénysége:, Tunézia.

A hadtestparancsnoknak azonban nem volt tudomása arról, hogy Anderson a brit 6. páncéloshadosztály parancsnokhelyettesét, Cameron Nicholson dandártábornokot az erősítések élén már Kasserine felé küldte, felhatalmazva, hogy vegye át a parancsnok- ságot a Thalától délre harcoló csapatok felett. Fredendall lényegében továbbra is csak Robinettel tartotta a kapcsolatot és Nicholson sem tudta magához ragadni az irányítást, ennek elenére döntés született Thala előtt többlépcsős védelmi vonal létrehozásáról, melynek a B harccsoport és a brit 26. páncélosdandár alkotta a magvát. A németek előretörését a tüzérség és a beásott harckocsik koncentrálásával kívánták megállítani, kerülve a nyílt terepen történő ellentámadást.

Február 21-én Rommel a Kasserine-hágótól északra lévő útelágazást követően szétvá- lasztotta erőit, és Bülowius tábornokot Tebessa és Haidra elleni előretörésre utasította, de a Bled Foussana-völgy nyugati oldalán, a Djebel el Hamránál az Afrika Korps harccso- port az amerikai 1. páncéloshadosztály B harccsoportja és az 1. gyaloghadosztály 16. gyalogezredének védelmébe ütközött. Mivel a tábornagy végül Le Kefet jelölte meg fő csapásiránynak, nyugaton az amerikaiak visszaszorításával is megelégedett.

Szétlőtt amerikai könnyűpáncélos.

A Centauro páncéloshadosztály egységei hajnalban elérték az ellenséges állásokat, de veszteségeik miatt visszavonulásra kényszerültek. Délután a Centauro és a 15. páncélos- hadosztály támadása is elakadt a beásott Shermanok és az amerikai tüzérség csapásai következtében, ezért este Bülowius visszavonta csapatait a kiindulási pontjukra. Kessel- ring közbenjárása ellenére von Arnim a nehézpáncélos zászlóaljat most sem bocsátotta Rommel rendelkezésére, bár ígéretet tett egy tehermentesítő támadás indítására Észak-Tunéziában. Rommel 10. páncéloshadosztályával Thala ellen vonult, a város eleste után pedig délnyugat felől tervezte a szemben álló erők bekerítését. (Ezáltal az amerikai 9. gyaloghadosztályt is elvágta volna utánpótlásától.)

A Foussana-völgy keleti felén a brit 26. páncélosdandár és az amerikai 26. gyalogezred védelmi állásai húzódtak, több hegygerincen. Dunphie tábornok célja az ellenség késlel- tetése volt, hiszen kisebb tűzerejű harckocsijaival az ellenség megsemmisítésére nem gondolhatott. Miután Rommel személyesen vette át a támadás vezetését, két védelmi vonalból is sikerült kivernie a briteket, a fő védelem esetében pedig cselhez folyamodott. Zsákmányolt Valentine harckocsikat alkalmazva a németek megközelítették a brit álláso- kat, és betörtek a fő védelmi vonalba. Az áttörést követően a túlélő alakulatok északra Thala felé vonultak vissza, de Rommel erős ellenséges kötelékek érkezésétől tartva nem erőltette az üldözésüket, ezáltal az offenzíva lendületét vesztette, a győzelem pedig ki- aknázatlan maradt.

Kilőtt M4A1 Sherman - Tunézia, 1943 februárja.

Anderson éjjel kiürítette a várost és visszavonta erőit, ezért azt ellenállás nélkül foglal- hatták volna el a német csapatok, de elmulasztva a kínálkozó lehetőséget, védelemben maradtak. Kesselring tábornagy február 22-én délután próbálta meggyőzni Rommelt az offenzíva folytatásának szükségéről, de az — csapatai kimerültsége és az ellenség szívós védekezése miatt — ennek már nem látta értelmét. Miután egyetértettek abban, hogy stratégiai győzelem megszerzésére már nincs esély, Rommel már csak a Mareth-vonalra való visszatérésre koncentrált, hogy felkészülhessen Montgomery támadására.

A szövetséges hadvezetés azonban további német előrenyomulástól tartott Tunéziában. Eisenhower — érzékelve Fredendall és Ward rossz kapcsolatát, továbbá kételkedve a hadtestparancsnok képességeiben — a frontra küldte Ernest N. Harmon vezérőrnagyot, a 2. páncéloshadosztály parancsnokát, hogy lényegében Fredendall helyetteseként vegye át az irányítást. Február 23-án, miután Fredendall Ward leváltását nem tudta keresztül- vinni, teljes felhatalmazást biztosított Harmonnak, aki rögtön kezébe vette az irányítást és rendelkezett Thala védelméről. Harmon, aki az amerikai 1. páncéloshadosztály mellett a brit 6. páncéloshadosztály parancsnokságát is megkapta, hallani sem akart a vereség- ről és a visszavonulásról.

 Olasz katonák egy amerikai M3-as harckocsival, Kasserine-Gafsa 1943.

A kimerült és pesszimista Fredendall már parancsnokságának az áthelyezésére készült, vezérkara pedig, visszavonulás esetén, a Tebessa környéki raktárak megsemmisítésével számolt. Harmon határozott fellépése azonban helyreállította a morált és a II. hadtest alakulatainak az önbizalmát. Anderson Le Kef védelmét fontosabbnak tartotta Thalánál és újabb német támadásra számítva, Irwin tüzérségének visszavonását kezdeményezte Thalától északra fekvő pozíciókba, de Harmon a saját felelősségére hatálytalanította a parancsot. Döntése a későbbi események tükrében helyesnek bizonyult.

Eisenhower és tábornokai még nem tudhatták, de a kasserine-i ütközet Nicholson febru- ár 22-i ellencsapásával véget ért. Rommel tisztában volt vele, hogy a döntő áttörést nem sikerült elérnie, a sikerek fokozását a folyamatosan érkező szövetséges erősítések pedig már nem teszik lehetővé. Ezért a Commando Supremo jóváhagyásával 22-én éjjel elren- delte a visszavonulást. Mivel offenzívája a Gafsa-Sbeitla körzetben megsemmisítette a szövetséges erőket, a bekerítés veszélye nélkül térhetett vissza a Mareth-vonalra.

Amerikai katonák a Kasserine-hágón, 1943. február 26.

Február 23-24-én az amerikai-brit erők az ellenség távozását követően kezdték vissza- foglalni a korábban feladott területet, Eisenhower pedig parancsba adta csapatainak, hogy mindent tegyenek meg annak érdekében, hogy megakadályozzák az ellenség visz- szavonulását, és a fő cél Rommel csapatainak megsemmisítése. Alexander tábornok és az alárendelt parancsnokok azonban nem mertek kockázatot vállalni.

A 18. hadseregcsoport parancsnoka még február 21-én utasította Montgomeryt, hogy a Mareth-vonalon gyakoroljon nyomást az ellenség déli szárnyára, de két nappal később az arcvonal stabilizálását követően már óvta őt a támadó hadművelet indításától. Montgo- mery viszont a később azt állította, hogy ő mindent megtett, hogy segítse az amerikai II. hadtestet, és az ő hadműveletei mentették meg őket a katasztrófától. Valójában Rommel saját offenzíváját készítette elő délen, így a kasserine-i offenzíva leállítására a brit 8. had- sereg semmilyen befolyást nem gyakorolt.

Amerikai felderítők a tunéziai El Guettarban, 1943.

A veszteségi adatokat tekintve megállapítható, hogy a II. hadtest kötelékében 30 000 amerikai katona vett részt a küzdelemben, közülük 300 elesett, majdnem 3000 megse- besült és közel 3000 eltűnt. Az alakulat feltöltéséhez végül több mint 7000 emberre volt szükség. A II. hadtest 183 harckocsit, 194 féllánctalpas járművet, 208 tüzérségi löveget, továbbá 512 egyéb járművet veszített. A tengelyerők létszáma nem haladta meg a 20 000 főt, a német veszteségek pedig a következőképpen alakultak: 201 elesett, 536 sebesült, 252 eltűnt. Az offenzíva során 20 páncélost, 14 löveget és 67 járművet hagytak hátra, miközben 4026 hadifoglyot ejtettek.

*

A tapasztalatlan amerikai csapatok súlyos vereséget szenvedtek a veterán német-olasz erőkkel szemben, ezzel pedig szövetségesük kritikáját is magukra vonták. Alexander és a brit tábornokok Fredendall és parancsnokai teljesítményét nem tartották megfelelőnek, ugyanakkor a főparancsnokságon Anderson vezetői képességeivel szemben is aggályok merültek fel. Eisenhower számára egyértelművé vált a személyi változtatások szüksége. A II. hadtest élére George Patton vezérőrnagy került, március elején pedig helyettese, Omar N. Bradley is megérkezett. Fredendallt hazaküldték az Egyesült Államokba, ahol előléptetését követően a 2. hadsereg parancsnokságát bízták rá, amely pusztán kiképzési feladatokat jelentett.

George S. Patton a tunéziai fronton, 1943.

Politikai és diplomáciai okok miatt Anderson a helyén maradt, de a hadműveletek irá- nyításában Alexander kapott nagyobb szerepet. Patton a főparancsnok támogatásával rögtön hozzákezdett a hadtest átszervezéséhez, a kiképzés fokozásához és a logisztikai problémák kiküszöböléséhez. Hozzáértése, magabiztossága emelte a csapatok morálját, növelte teljesítményüket, így az észak-afrikai hadműveletek utolsó szakaszában alakulata sikeresen vehette fel a küzdelmet az ellenséggel. Április közepén, amikor Patton átvette a 7. hadsereg vezetését, már egy teljesen újjászervezett hadtestet hagyott Bradleyre. Ward egy ideig még helyén maradt, de Patton elégedetlen volt teljesítményével, ezért Harmont nevezte ki az 1. páncélos-hadosztály élére.

Sérült, hátrahagyott Tigris, 1943 márciusa.

Eisenhower a főparancsnokság felderítésének vezetőjét is menesztette, mert felelősnek tartotta az ütközet előtt a német szándékok félreértelmezéséért. A személycserék mellett a zökkenőmentes utánpótlás biztosítása, a tapasztalatokon alapuló kiképzés fokozása és a modern haditechnika (pl. Sherman harckocsik és 90 mm-es légvédelmi ágyúk) általános használatba vétele szintén hozzájárult az amerikaiak talpraállásához.

Rommel visszavonulását követően, február 26-án von Arnim megindította az Ochsenkopf (Ökörfej) hadműveletet, amely a brit 1. hadsereg visszaszorítását és Észak-Tunézia bizto- sítását célozta, de Rommel nem támogatta az offenzívát. Von Arnim ugyan 1600 foglyot ejtett és nagymennyiségű harceszközt zsákmányolt, de támadását a britek feltartóztat- ták, majd a veszteségek miatt március 19-én a hadműveletek leállítására kényszerült. A Tigris harckocsik nagy része pedig (melyeknek korábban Rommel nagy hasznát vette volna) most egy teljesen hiábavaló vállalkozás során semmisült meg.

Patton támadása március 27-én vette kezdetét az arcvonal déli szakaszán és 8 nappal később elfoglalta Gabest és Maknassyt. Az amerikai II. hadtest ekkor már az 1. páncélos- hadosztály mellett az 1., a 9., és a 34. gyaloghadosztályokat is magába foglalta. Rommel ellentámadási kísérlete a Mareth-vonalon március 6-án kudarcba fulladt, az 1. olasz had- sereg súlyos veszteséget szenvedett.

A tábornagy már egy ideje eredménytelenül kérte feletteseit a német-olasz erők Afriká- ból történő visszavonására, most betegsége miatt végleg távozott a hadszíntérről. Április 6-án Montgomery és Anderson erői kapcsolatba léptek egymással, a hónap végén pedig megindították a végső offenzívát a tuniszi hídfőállás ellen. Von Arnim és Messe táborno- kok csapatai május 13-án letették a fegyvert a szövetségesek előtt, 150 000 német és 100 000 olasz katona esett hadifogságba.

(Forrás: Alexander, Harold: The African Campaign from El Alamein to Tunis; Anderson, Charles R: Tunisia 1942; Blumenson, Martin: Kasserine Pass; Rutherford, Ward: Kasserine Baptims of Fire; Zaloga, Steven: Kasserine Pass)