A szövetségesek 1943 szeptemberében szálltak partra az olasz szárazföldön Salernónál, majd észak felé vonultak. Időközben Mussolini megbukott, Olaszország pedig fegyverszünetet kért, így a szövetségesek a német csapatokat a Rómától 130 kilométerre délre, az olasz félszigeten húzódó Gustav-vonalhoz szorította vissza. A vonal legfontosabb pontja a Monte Cassino volt a Róma felé vezető főút mentén, itt tartóztatták fel a szövetségeseket hosszú időre a németek.

A Shingle-hadművelet terve szerint egy, a német védelem hátában végrehajtott partraszállás segítségével áttörést hajtanak végre a Rómától 50 kilométerre fekvő Anzio és Nettuno partjai- nál. A cél az volt, hogy a német erők egy részét elvonják Monte Cassinóból, lehetővé téve az ottani védelem áttörését és az előrenyomulást Róma felé. A terv akár be is válhatott volna, de végül hónapokig tartó húsdaráló lett belőle.

A hadműveletre végül Winston Churchill kezdeményezésére 1944. január 22-én került sor, annak ellenére, hogy a készülődő normandiai partraszállás miatt csak két hadosztály szállításához volt elegendő hajó. Ráadásul az amerikaiak követelésére egyre több alaku- latot vontak ki Olaszországból a tervezett franciaországi partraszálláshoz. Végül Anzio térségében a szövetséges hadihajók rövid tüzérségi előkészítése után elkezdődött az amerikai VI. hadtest partraszállása.

Nem ütköztek ellenállásba, így hajnalra sikerült partra tenniük mintegy 36 000 katonát, továbbá 3 000 gépjárművet. A partraszállás meglepte a német vezetést, az út Róma felé szabaddá vált, ugyanis a térségben egyetlen nagyobb német egység sem volt. John P. Lucas vezérőrnagy, az amerikai parancsnok azonban előrenyomulás helyett, elkezdte a hídfőállás kiépítését, megerősítését.

Az amerikai 1. páncéloshadosztály tankjai Anziónál

A németeket ugyan meglepte a partraszállás, de villámgyors csapatátcsoportosításokkal Kesselring tábornagynak sikerült elszigetelnie a hídfőt. Lucas — aki egyáltalán nem hitt a hadművelet sikerében — több mint egy hétig ücsörgött a hídfőben, meg sem próbált előrenyomulni, és amikor végre rászánta magát, a németek már túl erősek voltak.

Az amerikaiak január 30-án megindított támadása így kudarcba fulladt, sőt, a következő hónapokban súlyos védekező harcra kényszerültek a Mackensen tábornok irányította német 14. hadsereggel szemben. Már magát a szövetségesek hídfőállását is veszély fenyegette. (Meg.: Lucast február 17-én leváltották és visszahívták a VI. hadtest éléről, helyét Lucian Truscott vette át.)

Erősítésként érkezett német ejtőernyősök.

1944. március elejéig azonban a német egységeknek nem sikerült felszámolniuk a hídfőt, a harcokban pedig a 14. hadsereg annyira kivérzett, hogy már semmilyen komolyabb tá- madás végrehajtására nem volt képes. Sem az egyik, sem a másik fél nem tudta elérni a kitűzött célját, a partraszállás így nem hogy segítette volna a Gusztáv-vonal előtt álló szö- vetséges főerőket, hanem épp ellenkezőleg, azoknak kellett offenzívát indítaniuk, hogy könnyítsenek a partraszállók helyzetén.

Jobbról balra: Robert Frederick dandártábornok, Mark Clark, az ötödik hadsereg parancsnoka; Donald Brann tábornok, és Geoffrey Keyes vezérőrnagy, II hadtest parancsnoka (a többi azonosítatlan) Róma külvárosában.

Május közepén Monte Cassino bevételével a Gusztáv-vonal védelme összeomlott, Albert Kesselring parancsot adott a német csapatok visszavonulására. Az amerikai II. hadtest a 7. sz. út mentén tört előre Anzio irányában, Truscott pedig május 25-én éjjel áttörte a 14. hadsereg védelmét. Clark tábornok 5. hadserege május 25-én egyesült az anziói hídfőből kitört erőkkel és 1944. június 4-én behatoltak az olasz fővárosba.

Clark ugyanis — aki imádta a személyét övező hírverést — figyelmen kívül hagyta felet- tese, Alexander brit tábornok parancsait, fontosabbnak tartotta a bevonulást Rómába, mint a német 10. hadsereg üldözését. Így azok megmenekültek a bekerítéstől, és vissza tudtak vonulni az északon felállított Gót-vonalba. (Megj.: Clark római "dícsősége" azonban rövid ideig tartott, ugyanis két nappal később megkezdődött a normandiai partraszállás.)

*

Az olaszországi szövetséges haderő pedig folytatta makacs és nagyrészt lassú offenzíváját. A németeknek bőven volt mozgásterük a Róma és a Pó közötti hegyes vidéken, és megfontoltan vonultak vissza, mindig megerősítve az újabb védővonalat, mielőtt a szövetségesek lerohanhatták volna. Bár többhetes küzdelemben végül sikerült áttörni a Gót-vonalat is, a németek keményen védtek minden talpalatnyi földet. Október végére a szövetséges csapatok kimerültek, és alakulataik egy részének a franciaországi hadszíntérre való átvezénylése is gyengítette őket. A tél beálltáig nem is sikerült elérni a Pó völgyét, az olasz hadjárat egészen 1945. május 2-ig, az Olaszországban tartózkodó német egységek megadásáig tartott.