A páncélosok és a légierő már az I. világháborúban is döntő tényezőnek bizonyultak. Ezért vált oly fontossá a harckocsik alkalmazása az 1918-1939 között kidolgozott katonai elméletekben. „A harckocsikat a tüzérség és a géppuskák tüzében való előrehaladásra találták fel az utóbbi háborúban; nehéz páncélzatuk miatt akkor még lassúak voltak, csak géppuskával, vagy gép- puskával és ágyúval rendelkeztek." — így kezdődik a nagy páncélosegységek létrehozásáról 1943-ban kiadott brit általános utasítás.

A szövetségesek olaszországi jelenléte komoly hatást gyakorolt balkáni politikájukra. Churchill a Quebec-i konferencián (második) felvetette, hogy egy balkáni partraszállás végrehajtásával megelőzhetik a Szovjetunió térnyerését a Balkánon. (Egyesülve a Tito vezette Népfelszabadító Hadsereggel a brit csapatok egyebek közt Magyarország területére is behatoltak volna.)

Brit-amerikai csúcstalálkozó az angolszász hatalmak háború hátralévő idejére vonatkozó stratégiájának egyeztetésére, 1944. szeptember 13-16. között zajlott Octagon fedőnévvel az Egyesült Államok és Nagy-Britannia vezetőinek és szakértőinek részvételével. Ez volt az utolsó kétoldalú találkozó Roosevelt amerikai elnök és Churchill miniszterelnök között.

Az egységek szervezete és felszerelése a hadihelyzet szerint változott. A szovjet ellentámadás megindulásakor újfajta páncélos-fegyvereket vetettek be, és átszervezték az alakulatokat. „Először 1942 szeptemberében küldtük harcba a Tigriseket — írja Heinz Guderian. Az első világháború tapasztalatai arra tanítottak, hogy az új harceszközök bevezetésekor türelemre van szükség, és várnunk kell, amíg biztosíthatjuk tömeges gyártásukat, tehát tömeges hasz- nálatukat is. [...] Hitler tudta ezt. De nem tudott uralkodni türelmetlenségén.

Vidkun Abraham Lauritz Jonnsøn Quisling 1887. július 18-án Fyresdalban született. A tekintélyes telemarki családból származó Vidkun fényes és ígéretes karrier elé nézett: 1905-ben kimagasló pontszámmal nyert felvételt a Norvég Katonai Akadémiára, később pedig évfolyamelsőként abban a megtiszteltetésben része- sült, hogy VII. Haakon király audiencián fogadta őt.

A Katonai Akadémia elvégezése után 1911-től vezér- kari tiszt, majd 1918-ban visszavonult a szolgálattól. 1921-22-ben az ukrán és orosz éhínség leküzdésére indított segélyakció során, majd a Balkán-félszigeten és Örményországban végzett emberbaráti szolgála- tot, amiért több államban is magas kitüntetésben részesült. 1923-ban őrnagyi rangban nyugállomány- ba vonult és politizálásra adta a fejét.

Aplerbeckben született 1887. január 1-én. 1905-ben csatlakozott a haditengerészethez; az első világhá- borúban tengeralattjáró-parancsnok volt, többször hajtott végre kémkedési megbízatásokat is. Kétszer internálták, de mindkét esetben megszökött. A háború befejezésekor azon kevés német hadihajók egyikének parancsnoka volt, amelyek sértetlenül tértek vissza. 1919 nyarán Noske miniszter közvetlen munkatársa, a szabadcsapatok parancsnokának, Hermann Erhardnak a bizalmasa. Egy évvel később részt vett az úgynevezett Kapp-puccsban. Letartóz- tatták, de rövidesen szabadult; korvettkapitányi rangban a Berlin cirkálóra került. 1920 júliusától I. osztályú vezérkari tiszti minősítést kapott, 1922-1933 között részt vett a titkos német újrafegyverkezési programban; szervezési és hírszerzési feladatokat hajtott végre.

1939-ben Németország megtámadta Lengyelországot, és 18 napos villámháborúban le is győzte. A megvert lengyel hadsereg azonban nem szűnt meg létezni; számos egysége a nyugati szövetségesek oldalán harcolt tovább a németek ellen, a Lengyelországban maradt katonák pedig a lengyel Beszkidekben folytatták a küzdelmet.

A partizánháborút az illegalitásba vonult Honi Hadsereg (Armija Krajowa, AK) irányította; a majdnem öt évig tartó német megszállás után a varsói felkelést pedig a londoni lengyel emigráns kormány utasítására indították el 1944. augusztus 1-én - ami máig a második világháború egyik legtisztázatlanabb és legvitatottabb eseménye.

Az 1943-as évben a Vörös Hadsereg a német arcvonal északi és déli szárnyán indított támadó hadműveleteket. Délen a Wehrmacht kurszki támadása után indított ellentámadással szinte elsöpörte a "Dél" hadseregcsoportot és felszabadította Ukrajna nagy részét, északon pedig sikerült feltörnie Leningrád blokádját. A német "Közép" hadseregcsoport arcvonalán ekkor viszonylagos csend honolt, és a németek több helyi sikert könyvelhettek el a korlátozott célú szovjet támadások visszaverésével.

Kurszk után a szovjetek nagyjából ugyanazt a stratégiát alkalmazták, amely az I. világháború utolsó hónapjaiban győzelemre vitte az antantot. A gyönge pontokon támadtak, de ha mégis erős ellenállásba ütköztek, nem erőltették tovább a támadást, hanem másutt folytatták. Az amerikaiaktól tömegével kapott teherautóknak köszönhetően a szovjet erőket igen gyorsan át lehetett dobni egyik területről a másikra, míg a németek nem tudtak gyorsabban haladni, mint a menetelő gyalogság és a lovak.

A kurszki csata után a németek úgy számoltak, hogy a szovjetek túlságosan megviseltek lesznek majd ahhoz, hogy támadásba menjenek át. Tévedtek. A csata során szinte hozzá sem kellett nyúlni a szovjet tartalékokhoz; 1943. augusztus elején a Szovjetunió megindította azt az offenzívát, amely nemigen torpant meg egészen Berlinig. Szinte folyamatosan támadva több száz kilométerrel lökik nyugatra az ellenséget — 1943/44 telén egész Ukrajnából kiűzik a németeket és Wolynynál átlépik a lengyel határt. 1944 áprilisában a németek visszavonulnak Galíciában, Besszarábiában és a Fekete-tenger partja mentén. A még mindig német kézen lévő Krím azonban tüskeként fúródik a Vörös Hadsereg oldalába.