A Gneisenau-osztályú Scharnhorst egyik leghíresebb német hadihajó volt a II. világháborúban. A Kriegsmarine 31 500 tonnás csatacirkálója a második hajó, melyet Scharnhorst tábornokról neveztek el. Az első az SMS Scharnhorst páncélos cirkáló volt, amely a Falkland-szigeteknél vívott csatában süllyedt el 1914 decemberében, az I. világháború folyamán.

Az I. világháborút lezáró versailles-i békeszerződés szinte teljesen felszámolta a német haditengerészetet, csupán az 1902/04 között épített Braunschweig-osztály hat régi csatahajóját hagyták meg a németeknek, amelyek olyan elavultak voltak, hogy már a háború alatt kivonták őket a flotta állományából. A békeszerződés engedélyezte ugyan, hogy a hajókat a 20 éves életkor után lecseréljék, de a helyettük építendő új egységek vízleszorítása nem haladhatta meg a 10 000 tonnát.

A lehetetlen feltételek ellenére a németeknek mégis sikerült egy hatékony hajótípust létrehozniuk, az ú.n. „zsebcsatahajókat”. 1934-ig három egység építését kezdték el, majd megkezdődtek az előkészületek az osztály negyedik hajójának a megépítésére is. A flotta vezetése szeretett volna szakítani a korábbi konstrukcióval, és egy jóval nagyobb hajóban gondolkoztak, amely a siker reményében szállhatott volna szembe a francia Dunkerque osztály egységeivel, melyeket kimondottan a német zsebcsatahajók ellen terveztek, és mind tűzerőben, mind gyorsaságban felülmúlták azokat.

A Graf Spee zsebcsatahajó egy háború előtti felvételen.

Hitler azonban ekkor még nem kívánta a versailles-i szerződést nyíltan megszegni. Az új, „0" jelű zsebcsatahajó, melynek gerincét 1934. február 18-án fektették le a wilhelmsha- veni hajógyárban, így nem különbözött számottevően elődeitől. 20 000 tonnát közelítő vízkiszorítással, megerősített páncélzattal és a korábbi dízelmotorok helyett turbinás meghajtással rendelkezett, de fegyverzete ugyanúgy csak hat 28 cm-es lövegből állt volna, mint elődeié. Később azonban sikerült rábeszélni a Führert, hogy az új egységet szereljék fel egy harmadik lövegtoronnyal is, ez pedig teljesen új tervek elkészítését tette szükségessé.

Az építési munkálatokat június 5-én leállították, a már elkészült részeket lebontották. A korábbi zsebcsatahajóktól teljesen eltérő hajó terveit a dr. Hermann Burkhardt vezette mérnök-csoport készítette el. Az új gerincfektetésre 1935. június 15-én került sor, a vízre bocsátásra pedig tizenhét hónappal később, 1936. október 3-án. A hajót az 1914-ben elsüllyesztett, azonos nevű páncélos cirkáló parancsnokának az özvegye keresztelte a Scharnhorst névre. Az építés befejezése és a hajó felszerelése meglehetősen elhúzódott, így a hajó csak 1939. január 7-én állt hivatalosan is szolgálatba, első parancsnoka Otto Ciliax lett. Építési költsége 143,47 millió birodalmi márkára rúgott. (Megj.: A Scharnhorst-ot és testvérhajóját, a Gneisenau-t, a németek csatahajóként kategorizálták, míg a többi országban a hajókat viszonylag gyenge fegyverzetük miatt csatacirkálónak minősítették.)

A Scharnhorst a háború előtt, még a korai árbócelrendezéssel és orrkialakítással.

Már a Gneisenau 1938-as próbajáratain kiderült, hogy bár a hajók alapvetően jó konstrukciók, oldalmagasságuk túl kicsi, és orrnehezek. Erős hullámzásnál az hajóorr belfúrta magát a hullámok közé, és a fedélzete, olyan mennyiségű víz öntötte el, ami már akadályozta az első lövegtorony működését. Hogy ezen segítsenek, mindkét csatacirkálót röviddel szolgálatba állításuk után, 1939 első felében visszarendelték a hajógyárba, és az addigi függőleges orr-részt átépítették az ú.n. “atlanti orr” (Atlantikbug) mintájúra.

Az új orr-rész a hajók hosszát megnövelte néhány méterrel, így a Scharnhorst teljes hossza az átépítés után 235,4 méter lett. Hogy a hajóorr tömegét csökkentsék, az ott elhelyezett harmadik horgonyt leszerelték, az eredetileg a kémény mögött beépített főárbocot pedig 27 méterrel hátrébb, a hangár mögé helyezték át. Az átépítés azonban nem javította jelentősen a hajók tengerállóságát, és miután az előfedélzetet elárasztó víz miatt az „A” lövegtorony távolságmérője a gyakorlatban használhatatlanná vált, 1942 elején a többi német hajóhoz hasonlóan a Scharnhorst-ról is leszerelték azt.

A Gneisenau, szintén egy háború előtti felvételen.

A hajó testét hosszában 21 vízmentes rekeszre osztották, a hajófenék 79%-a pedig kettős fenékkel készült. Építéséhez főleg ST 52 jelű szerkezeti acélt használtak, a páncélzat pedig a KC n/A jelű, különlegesen edzett felületű Krupp-acélból, ill. a német hajókon első ízben alkalmazott, új fejlesztésű "Wotan hart" (Wh) és "Wotan weich" (Ww) ötvözetekből ké- szült. A páncélzat elrendezésénél, a zsebcsatahajókon alkalmazott megoldástól eltérően, visszatértek a hagyományos elrendezésű citadella páncélzathoz.

A KC-lemezekből készült fő páncélöv 155 m hosszúságban és 4,5 m szélességben védte a hajó oldalát, és 1,7 méterrel ért a vízvonal alá. A fő páncélöv vastagsága 350 mm volt, ez a vízvonal alatt fokozatosan 170 mm-re csökkent. Az öv felett a hajó oldalát egészen a fe- délzetig, 45 mm-s Wh-lemezek fedték. A páncélövvel párhuzamosan a hajó belsejében – a hajó oldalától 8,5 méterre – még egy 20 mm vastag Wh-lemezből készült hosszanti válaszfalat is elhelyeztek.

A Scharnhorst 1939. január 7-én Wilhelmshaven kikötőjében.

A felső fedélzetet 50 mm vastag Wh-lemezek fedték, míg a két szinttel lejjebb levő fő páncélfedélzetet 80-95 mm vastag Wh-lemezek borították. A fő páncélfedélzet úgyneve- zett "teknősfedélzet" volt, azaz a széleit lefelé hajlították, így az találkozott a vízvonal alatt a páncélövvel. Ezek a döntött szélek 105-110 mm vastag páncélzatot kaptak. A fő páncélöv két végénél levő keresztválaszfalakat 150-200 mm vastag KC-lemezekkel pán- célozták. Ez a két válaszfal, valamint a páncélöv és a két páncélozott fedélzet alkották az ú.n. citadellát, amely a hajó létfontosságú vízvonal alatti részeit védte a becsapódó lövedékektől és bombáktól. A vízvonalon a hajó orra 150 mm, míg a tat 200 mm vastag Wh-lemezekből készült páncélzatot kapott. A 28 cm-es lövegtornyokat 180-360 mm, a parancsnoki tornyot 200-350 mm vastag, KC-lemezekből készült páncélzat védte.

A páncélzatának metszete a hajó középső részén.

A hajótest vízvonal alatti védelmét a hajó belsejében, a hajó oldalától mintegy 4,5 m-re elhelyezett, 45 mm vastag, hosszanti torpedóvédő válaszfal biztosította. Miután itt nem a becsapódó lövedékek vagy repeszek megállítása volt a cél, hanem a víz alatti robbanások által keltett lökéshullámok felfogása, a válaszfal rugalmas Ww-lemezből készült. A válasz- falak kb. 10 fokos szögben kifelé dőltek. A hajó oldala és a torpedóvédő válaszfal közti részt további válaszfalakkal tagolták, és az így létrejött rekeszekben a hajó üzemanyag- készletét, illetve a kazánok tápvizét tárolták – így ezek is hozzájárultak a robbanások energiájának elnyeléséhez.

A tervezett 30 csomós sebesség eléréséhez a zsebcsatahajókon használt dízelmotorok helyett a Scharnhorst-on a hagyományos gőzturbinás meghajtást alkalmazták. A hajó 12 Wagner kazánja 480°C-ra hevítette a gőzt, a három BBC (Brown, Bovery & Co.) turbina a próbajáratokon 161 764 LE teljesítményt volt képes leadni a három 4,45 m átmérőjű, háromlapátos hajócsavarnak, ami a 31,65 csomós maximális sebesség elérésére volt elegendő. A hajó áramellátásáról négy dízel- és hat turbógenerátor gondoskodott. (A hajó gépeivel a későbbiek során viszonylag sok probléma adódott, gyakori volt a kazánok meghibásodása, illetve a turbinák üzemzavara.)

A Scharnhorst két első lövegtornya, 1938.

A Scharnhorst fő fegyverzetét a zsebcsatahajókon is alkalmazott 28 cm-es lövegek mó- dosított változata alkotta. A tervezők ugyan szerették volna nagyobb kaliberű ágyúkkal felszerelni a hajót, de ez az építés elhúzódását jelentette volna, mivel a 38 cm-es kaliberű lövegek 1939-re, a 40,6 cm-esek pedig csak 1942-re készültek el. A 28 cm-es lövegeket eredetileg átmeneti megoldásnak tekintették, a hajót később 38 cm-es ágyúkra akarták átfegyverezni; a háború kitörése azonban meghiúsította az 1941-re tervezett átépítést.

Mindazonáltal a Scharnhorst gyakran emlegetett alulfegyverzettsége csak feltételesen igaz, az SK/C34 jelű löveg ugyanis kiváló paraméterekkel rendelkezett, a maximális lőtávolsága elérte a 40 930 métert, ami rendkívül jó értéknek számított. A lövedékek páncélátütő képessége viszonylag kis tömegükhöz képest szintén kimagaslóan jó volt, gyakorlatilag megegyezett az angol csatahajókon használt 35,6 cm-es lövedékekével. Az ágyúk tűzgyorsasága szintén kiváló volt, 3,5 lövés percenként.

Arado Ar-196 hidroplán a Scharnhorst katapultján.

A másodlagos tüzérség nyolc darab 15 cm-es SK/C28 lövegét négy zárt ikertoronyban és négy nyitott egyes toronyban helyezték el a felépítmények mellett. Az ágyúk 23 000 m távolságra tudták eljuttatni 45,3 kg-os lövedékeiket. tűzgyorsaságuk percenként nyolc lövés volt. A hajó légvédelmi fegyverzetét 14 darab 105 mm-es légvédelmi ágyú, valamint 16 darab 37 mm-es és tíz 20 mm-es gépágyú képezte – a légvédelmi gépágyúk száma a háború alatt többször is változott. A hajót 1941-ben ellátták két darab 533 mm-es, há- romcsövű torpedóvetővel is, ezeket a hangár két oldalán, a fedélzet szélén építették be, de a hozzájuk tartozó irányzó berendezéseket nem szerelték fel a hajóra.

A Scharnhorst-ot eredetileg két katapulttal látták el, de ezek közül a hátsó lövegtorony tetején levőt már 1940-ben leszerelték. A másik katapult a hangár tetején volt elhelyezve. A hajó három felderítőgépet szállíthatott, eleinte He-114, majd 1939 végétől Ar-196 típu- sút. A tűzvezetést a három lövegtoronyban, valamint az első és hátsó parancsnoki híd tetején felszerelt öt darab optikai távolságmérő segítette. 1939 végén a hajót felszerelték az új FuMO 22 radarral is, melyet 1942-ben FuMO 27-esre cseréltek.

A Scharnhorst egy 1939-es felvételen, már az Atlantikbuggal.

A szolgálatba állítása utáni próbajáratokat a csatacirkáló 1939 tavaszán a Balti-tengeren végezte el. Április elején Hitler látogatást tett a Wilhelmshavenben horgonyzó hajó fe- délzetén, majd júniusban a Scharnhorst ismét beállt a dokkba, hogy elvégezzék rajta a szükséges átalakításokat, többek között az orr átépítését. A munkálatokat a háború kitörésekor, szeptember elején fejezték be, majd a hajót újabb próbajáratok elvégzésére ismét a Balti-tengerre vezényelték. Ezek befejezése után, november elején a csatacirkáló ténylegesen is szolgálatba állt a Kriegsmarine kötelékében.

Első harci bevetésére 1939. november végén került sor, mikor a hazarendelt Deutshland zsebcsatahajó visszatérését kellett a Gneisenau-val együtt fedeznie. Ezt követően 1940 áprilisában részt vett Norvégia lerohanásában, melynek során sérülések érték. Ennek ellenére a következő hónapban a Gneisenau-val együtt elsüllyesztette a Glorious brit repülőgép-hordozót. Mivel a britek halálos fenyegetésnek tekintették, a következő két év során felszíni hajók, repülőgépek és mini tengeralattjárók intéztek támadást ellene, de megőrizte működőképességét. 1942 februárjában a franciaországi Brest kikötőjéből végrehajtotta híres áttörését a La Manche csatornán, bár útközben aknára futott és megsérült. 1943 decemberében a Scharnhorst-ot – miközben egy jeges-tengeri konvoj megtámadására igyekezett – a Duke of York csatahajó és három brit cirkáló elsüllyesztette. Legénységéből csak 36 fő menekült meg. (Minderről később majd hosszabban...)