A szovjet NKVD szerveinek és haderejének szerepét nem véletlenül hasonlítják össze az SS működésével. Igaz, a III. Birodalom alig 12 évig, míg a Szovjetunió több mint 70 évig állt fenn. Az 1917-es bolsevik forradalom intézményesítette a terrort a pusztulásra ítélt társadalmi rétegek — nemesség, tőkések, papok — ellenállásának elfojtására. Lenin már egyik első dekrétumával életre hívta az egyszerűen csak „VCSK"-nak, „Cseká"-nak vagy „cserezvicsájká"-nak nevezett Ellenforradalom és Szabotázs Elleni Harc Összorosz Rendkívüli Bizottságát.

A szervezet alapítójának és vezetőjének, Felix Dzserzsinszkijnek a VCSK katonai hadtestével megfelelő végrehajtó eszközt adott a kezébe. A csakhamar negyedmillió fősre növekedett formáció megtorló szerepén a későbbi sorozatos átkeresztelések mit sem változtattak, mert a „nép ellenségeivel" szembeni terrort semmi sem csökkentette.

A húszas évek elején Oroszországon paraszt- és munkáslázadások hulláma söpört végig, a kaukázusi és ázsiai köztársaságokban antibolsevista felkelések, a párton belül pedig politikai küzdelmek zajlottak; Dzserzsinszkij katonái nem tétlenkedtek. 1922-ben a VCSK nevét GPU-ra (Állami Politikai Ügyosztály), a Szovjetunió formális megalakulása, 1923 után pedig OGPU-ra ((Egyesített Állami Politikai Igazgatóság) változtatták. Ekkor vált közkeletűvé a „szervek" kifejezés, amellyel az OGPU állambiztonsági apparátusát és funkcionáriusait különböztették meg a szervezet katonai struktúráitól, a határőr-, a belügyi- és kísérő egységektől.

A terror rendszerét ésszerűsítették, megértetve, hogy ha a romjaiban heverő gazdaságot fel akarja éleszteni, a „nép ellenségeinek" tömeges kivégzése helyett célszerűbb kihasz- nálni rabszolgamunkájukat Moszkvától Kamcsatkáig a nagy ipari beruházásoknál. A „szervek" gondoskodtak arról, hogy a szibériai lágerekben az ingyen munkaerő áradata soha ne apadjon el. Történészek becslése szerint Lenin és Sztálin uralkodása idején a lágereket mintegy ötvenmillió fogoly járta meg, és egy jó részük örökre ott is maradt.

Genrih Jagoda (középen) a Moszkva-Volga csatorna építését ellenőrzi, 1935.

Dzserzsinszkij utódai, Jagoda és Jezsov*, mielőtt Sztálin akarata szerint osztoztak volna áldozataik sorsában, véres tisztogatásokat rendeztek. Kivégezték a vezér politikai vetély- társait, ellenzékieket, a bolsevikok „lenini" nemzedékét, a hadsereg vezetőit, a rendszer lehetséges ellenfeleit. Helyet csináltak a fiataloknak, az engedelmes karrieristáknak.

1934 júliusában az OGPU-t integrálták a Belügyi Népbiztosságba, ezzel létre is jött az NKVD (Narodnij Komisszariat Vnutrennih Gyel, Belügyi Népbiztosság): hozzájuk tartozott a határőrség és a belügy. Utóbbi a feladatok szerinti kísérő, vasúti, mérnöki, különleges fontosságú állami objektumokat védő és más egységekre szakosodott. Vezetője 1938-tól Sztálin soron következő kedvence Berija volt, aki megkapta a Belügyi Népbiztosság mi- niszteri posztját. Ő még buzgóbb megvalósítója volt Sztálin direktíváinak, mint elődei. 1939 tavaszán, amikor már körvonalazódott egy világkonfliktus kirobbanásának veszélye, sor került a szervezet űjabb átszervezésére és katonai struktúrájának bővítésére: meg- kezdődött az NKVD olyan hadműveleti egységeinek kialakítása, amelyek harci feladatok ellátására is alkalmasak voltak.

Kényszermunka a Gulágon

Ezek több tucat gyalogos- és lovashadosztályból, tüzérezredekből, páncélosokból és légierőből álltak. Az NKVD határőregységeinél olyan különleges zászlóaljakat (OSNAZ) hoztak létre, amelyek az ellenséges területen diverzánstevékenységet folytathatnak saját hadseregük támadása előtt. A tűzkeresztségen 1939. szeptember 17-én reggel, a lengyel határon estek át. Röviddel ezután Lengyelország „felszabadított" területein biztosították a szervek rutinműveleteit, tehát a „nép ellenségeinek" letartóztatását és a határvidék la- kosságának tömeges szibériai és kazahsztáni deportálását; a lengyel hivatali szervezetek felszámolását; a lengyel vagyon rekvirálását és Szovjetunióba hurcolását (élelmiszerek, szén, műszaki berendezések, műalkotások). Az NKVD már 1939 októberében átvette az összes lengyel hadifogolytábort (mintegy 250 000 katona, tiszt, rendőr) a Vörös Hadse- regtől, és fél évvel később a kísérőegységek aktívan részt vettek Kozielsk, Starobielsk és Ostaszkow foglyainak legyilkolásában. (Lásd.: Katyn)

A Szovjetunióra mért német csapás 1941. június 22-én nagy meglepetést okozott; a Vörös Hadsereg fejvesztve menekült. Az NKVD záró egységei (zágrádatrjádi) az arcvonal máso- dik vonalában elhelyezkedve géppuskatűzzel akadályozták a pánikszerű visszavonulást. A szökéssel gyanúsított katonák ezreit, és az egységük nélküli parancsnokokat a helyszínen agyonlőtték. Sztálin parancsára a hátráló Vörös Hadseregnek „felégetett földet" kellett maga után hagynia: el kellett szállítani minden élelmiszert, nyersanyagot, gépeket, vasúti kocsikat, levéltárakat és a politikai foglyokat. Amikor pedig már nem voltak vagonok a „nép ellenségeinek" szállításához, az NKVD katonái ezrével hajtották a hőségben, állandó német bombázás közepette kelet felé a foglyokat, a sebesülteket és legyengülteket pedig agyonlőtték. Ahol sürgetett az idő, a menekülő NKVD-sek  meggyilkolt foglyok ezreivel teli börtönöket hagytak maguk után.

Az NKVD hadseregeit azonban nem csak „zágrjádatjádi" és „halálkonvojok" alkották. A határőregységek 1941. június 22-én hajnalban elsőként vonták magukra az ellenség tűzét, hadosztályaikat pedig az arcvonal legnehezebb szakaszain vetették be. Fedezték a visszavonulást, ellentámadásokat szerveztek, védték a városokat és a közlekedési útvo- nalakat, harcoltak az utolsó töltényig. Őket annak ellenére nem csábította a hadifogság, hogy a németeknél az NKVD-sek és a határőrök is a rendes hadsereg katonáival azonos elbánásban részesültek. De ha valakik, ők tudtak legtöbbet arról a legfelsőbb szovjet döntésről, hogy a hadifoglyok árulók, és a fogság helyett a halált kell választani.

1943-ban Sztálingrád után a háború mérlege lassan a Szovjetunió oldalára billent, Vörös Hadsereg fokozatosan felszabadította elvesztett területeit. Nyomában haladtak az NKVD alakulatai, amelyek „megtisztították" az arcvonal mögötti területet a valódi és feltétele- zett ellenséges ügynököktől, kollaboránsoktól és „egyéb bűnöző elemektől". A Krím és a Kaukázus visszaszerzése után így került sor a teljes tatár, csecsen és ingus lakosság kite- lepítésére a Szovjetunió néptelen északi vidékeire kollektív büntetésként, mert állítólag „kedveztek a németeknek és szovjetellenes nacionalizmust tanúsítottak". A Népek Atyja nem habozott ehhez az akcióhoz az NKVD több mint 100 000 emberét odavezényelni, bár a katonai helyzet még nem egészen indokolta ezt az optimizmust. A tárgyalt időszakban az NKVD-nek már hatalmas saját „hadserege" volt, amelynek létszámát a történészek az egész Vörös Hadsereg állományának 10%-ára teszik. Eszerint egymillió főnél is többen szolgáltak ebben a szervezetben.

Amikor a Vörös Hadsereg behatolt Lengyelország területére, a londoni kormányhoz hü illegális közigazgatásra, valamint a Honi Hadsereg több tízezres egységeire talált, melyek az itteni területek lengyel voltát vallották. Hasonló volt a hangulat a balti országokban és Nyugat-Ukrajnában is. Az NKVD tehát előkészítette a megfelelő eszközöket, hogy a szov- jet érdekszférában minden függetlenségi törekvést elfojtson. A Vörös Hadsereg behatoló arcvonal-parancsnokságainál NKVD-megbízottak működtek, akik egész NKVD-hadosztá- lyoknak parancsoltak. Úgy számítottak, hogy ez elegendő az ellenállás gyors elfojtásához.

A valóság azonban sokkal bonyolultabbnak bizonyult annál, mint ahogy Sztálin és Berija gondolta. 1944. július elején Szerov tábornok, Berija helyettese, alighogy megbirkózott a krími, kaukázusi és ukrajnai tömeges deportálásokkal, hadosztályaival együtt a Vilnához közeledő 3. Belorusz fronthoz került. A Honi Hadsereg (AK) helyi egységei a Vörös Hadse- reggel együtt akcióra készültek. Másnap a „szövetséges" győzelem után megérkezett a városba Szerov tábornok az egységeivel: a Honi Hadsereg csapatait lefegyverzték, a tiszteket átadták a Szmers kémelhárításnak, az ellenállást tanúsítókat pedig agyonlőtték. A fogoly lengyeleket Oroszországba deportálták, azokat az egységeket pedig, amelyek- nek sikerült kijutniuk a csapdából, az NKVD büntetőalakulatai üldözték.

Amikor 1944 őszén a szovjet arcvonal megállt a Visztulánál és ölbe tett kézzel nézte a varsói felkelés leverését, Szerov tábornok — már Berija teljhatalmú megbízottjaként — csapatainak és szerveinek teljes kapacitását a Honi Hadsereg helyi, valamint a varsói felkelés megmenekült tagjainak felkutatására és felszámolására utasította. A harcok után az NKVD számos hadosztálya Lengyelországban maradt, hogy együttműködjön a belbiztonsági szervekkel.

*Nyikolaj Ivanovics Jezsov belügyi népbiztos sem járt jobban, mint az áldozatai. Előbb 1938. április 8-án a belügyi mellett a vízi szállítás népbiztosává is kinevezték, befolyása azonban hamarosan csökkenni kezdett, majd a helyét fokozatosan a helyettese Lavrentyij Berija vette át. Jezsov 1938 novemberében felmentését kérte a belügyi népbiztosi megbízása alól, ugyanis Sztálin és külügyminisztere, Molotov egyre súlyosabb kritikákkal illette az NKVD tevékenységeit és módszereit. 1939 márciusában minden tisztségétől megfosztották, majd április 10-én kémkedés és árulás vádjával bíróság elé állították. Jezsov jól tudta, mi vár rá, hiszen a korábbi perek jegyzőkönyveit ő írta. Ennek megfelelően azonnal bevallotta, hogy kémkedett a németeknek, összejátszott a lengyelekkel, sőt, azt is beismerte, hogy meg akarta gyilkolni Sztálint. Az ítélet golyó általi halál volt, és 1940. február 4-én összes közelebbi munkatársával és azok családtagjaival együtt kivégezték.