A Joszif Sztalinról elnevezett IS-1 és az IS-2 elődjei a KV-1 és a KV-13 harckocsik voltak. A KV-13 az 1942 márciusában alapított cseljabinszki harckocsigyár első nagyobb projektje volt. Az új típusnál a KV-1-esek krónikus technikai problémáit akarták kiküszöbölni, és egy univerzális harckocsit akartak létrehozni, amelynek páncélvastagsága megfelel a nehézharckocsik páncélzatának, de tömege nem haladja meg egy közepes kategóriájú harckocsi súlyát. Ennek megfelelően a harckocsi páncélzata öntéses eljárással készült; ez vékonyabb páncélvastagság mellett növelte a páncél ellenállóképességét, és így lecsökkenthették a harckocsi súlyát.

A páncélzat elkészítéséhez szükséges nyersanyagmennyiség minimalizálása az első helyen szerepelt a hadügyi népbiztosság követelményei között: egyrészt az orosz források 1942 tavaszán még eléggé szűkösek voltak, másrészt pedig a KV-1 problémáinak nagy részét a hatalmas súly miatt túlterhelt sebességváltó-, és futóműrendszer okozta.

Az első példány 1942 májusában készült el. 76,2 mm-es ZISZ-5-ös ágyúval és egy gép- puskával látták el, a test frontpáncélzatának vastagsága 120 mm volt, a toronyé 85 mm. Standard V-2-es harckocsimotor hajtotta, 55 km/h sebességgel. A harckocsi súlya 31,7 tonna lett, ez lényegesen kisebb volt, mint a KV-1-é, de ennek ellenére a jármű futóműve még a KV-1-nél is megbízhatatlanabbnak bizonyult – forduláskor a lánctalp gyakran le- vált, a görgők és a kerekek gyorsan elhasználódtak, a jármű jó végsebessége ellenére is meglehetősen "lomha" volt a komplikált futómű és a sebességváltó miatt.

A harckocsi nem ment át a teszteken, és az egész projekt a feledésbe merült volna, ha 1942 őszén nem jelenik meg a keleti fronton a német Pz.Kpfw VI Tiger – a Vörös Hadse- regnek pedig nem állt rendelkezésére hasonló tulajdonságú nehézharckocsi. A KV-1-et nem lehetett egy lapon említeni a Tigrissel, ezért a cseljabinszki gyár 1942 decemberé- ben "leporolta" a KV-13 projektet, és két új kísérleti járművet épített. A fejlesztésbe be- kapcsolódott a Leningrádból Cseljabinszkba telepített Kirov-gyár is.

Az IS-85 (IS-1) egyik prototípusa

Az elkészült harckocsik sokban hasonlítottak a sikertelen KV-13 prototípusra, de néhány lényeges tulajdonsága eltért a KV-sorozat addigi darabjaitól: teljesen új tervezésű volt a sebességváltó, a motor hűtőrendszere, a lövegtorony és a lánctalp. Az egyik tankot 76.2 mm-es ágyúval fegyverezték fel – ez lett az IS-1, a másikat pedig 122 mm-es U-11 típusú harckocsilöveggel (IS-2).

Mindkét prototípust tesztelni kezdték, egyelőre még csak a gyár gyakorlóterén, és nagy- jából ugyanoda jutottak, mint az előző év tavaszán: problémák voltak a lánctalppal, a sebességváltóval és a futóművel. Mindemellett még a Vörös Hadsereg tüzérségi főcso- portfőnöksége is beszállt a "buliba": azt követelték a tervezőktől, hogy 76.2 mm-es és 122 mm-es ágyúk helyett 85 mm-es páncéltörő ágyút alkalmazzanak, és növeljék meg a lövegtorony méretét, hogy elegendő hely legyen benne a nagyobb tűzerejű lövegnek. 1943 júniusára elkészült az új torony, amelynek felszereléséhez 42 cm-rel meg kellett hosszabbítani a harckocsi testét – ez 44 tonnára növelte a tank súlyát – és csökkentette a mozgékonyságát, de a júliusban végrehajtott tesztek a gorohovetszkij-i és a kubinkai próbatelepeken kielégítő eredménnyel zárultak. A Vörös Hadsereg technikai bizottsága a sorozatgyártásra ajánlotta a két harckocsitípust – az egyik a KV-85, a másik az IS-85 nevet kapta. Az új tankok 1943. szeptember 4-től álltak szolgálatba a Vörös Hadseregben.

KV-85

1943 októberében, a kurszki csata részletes elemzése után a Vörös Hadsereg tüzérségi főcsoportfőnöksége arra a következtetésre jutott, hogy a csata során az új német harc- kocsik ellen a 122 mm-es, A-19 1931/37 típusú ágyú volt a leghatékonyabb. A 100. számú harckocsigyár igazgatója, Kotyin mérnök vetette fel először az IS-nehézharckocsik ilyen löveggel való felszerelését. Az ötletet támogatta a nehézipari miniszter is (akit viszont Sztálin támogatott): november végére már készen is volt az A-19-es harckocsiba építhető változata, december elején pedig lezajlottak az IS-85 tornyába beépített ágyú első tesztje is, amelynél egy zsákmányolt Párduc szolgált célpontul. Az 1500 m-ről kilőtt 122 mm-es páncéltörő lövedék keresztben átütötte a Párduc tornyát.

Mégsem volt teljes a siker, mert az A-19-es T-alakú csőszájfékkel volt ellátva, ami néhány lövés után lerepült az ágyúcsőről; és majdnem megölte Kliment Vorosilov marsallt, aki szintén jelen volt a tesztelésen. Az incidens után a szovjet mérnökök egyszerű kétkamrás féket terveztek az A-19-hez, ugyanolyat, mint amilyet a németek is használtak a 7,5 cm-es és 8,8 cm-es harckocsiágyúikhoz. A tank sorozatgyártása 1944 januárjában kezdődött, a hónap folyamán már csak 40 darab IS-85 készült cseljabinszki gyárban, február elején végleg leálltak a gyártásukkal, és már csak IS-122-eseket gyártottak.

1944 márciusában az IS-85-öt átnevezték IS-1-nek, az IS-122-t pedig IS-2-nek. A tavaszi hónapok alatt a harckocsi megvívta első harcait német Párducokkal és Tigrisekkel – nagy tűzerejű, robusztus gépként mutatkozott be, annak ellenére, hogy eleinte problémák voltak az orosz páncéltörő lövedékek átütőképességével; a Párduc vastag, döntött front- páncélzatát csak 700 méterről tudta átütni az IS-2 ágyúja. Az orosz tervezők május-június folyamán új páncéltörő lövedékeket terveztek az IS-2 ágyújához, és ez lényegesen meg- növelte a hatékonyságot – az új lövedék 2000-2500 m-ről teljesen át tudta ütni a Párduc és a Tigris páncélját.

Az IS-122 minden tekintetben egyenrangú ellenfele volt a német nehézharckocsiknak. Legnagyobb hátránya – ugyanúgy, mint a T-34-esnek – a kezelőszemélyzet kiképzetlen- sége volt, és a harckocsiegységek nem megfelelő megszervezése, amely miatt a tankok taktikailag "sikertelenebbek" voltak német ellenfeleiknél. Hiányosságként lehet még em- líteni az alacsony tűzgyorsaságot – átlagosan 1,5 lövést tudott leadni percenként – és a lőszerkamra kapacitását, amelybe csak 28 darab lövedék fért. Mindkét probléma a 122 mm-es lőszer nagy méretéből és súlyából adódott, és a tervezők a háború végéig nem tudtak javítani rajta.

1944/45 telén megpróbálták megnövelni a torony elülső páncélvastagságát, de nem jártak sikerrel. A súlyos, hosszú ágyúcső és závárzat már így is eléggé kiegyensúlyozat- lanná tette a tornyot, további vastagítás már nem volt lehetséges, csak egy teljesen új torony megtervezése lett volna a megoldás, ezért az ötletet elvetették. 1944 végén még felszerelték a tornyot egy DshK légelhárító géppuskával, ezt követően már nem hajtottak végre lényeges változtatásokat a harckocsin a háború végéig.

Az IS-2 a háború egyik legnagyobb tűzerejű és legerősebb páncélosa volt. Méltó ellenfele lett a német Tigrisnek, és sikerrel felvehette a harcot a Tigris erősebben páncélozott, na- gyobb tűzerejű "testvérével", a Királytigrissel (Tiger II) is. A nyugati szövetségesek egé- szen a háború végéig nem tudtak fegyverbe állítani hasonló tankot. Az első használható amerikai nehézharckocsi, a 90 mm-es ágyúval felszerelt M26 Pershing csak 1945 tavaszán jelent meg a harcmezőn.

Megj.: A harckocsik harci teljesítményének folyamatos elemzése, valamint az elszenvedett sérülések helyének és típusának vizsgálata vezetett a IS-3-as harckocsi kifejlesztéséhez. Ez volt a háború során gyártott utolsó szovjet harckocsi. Az első sorozat-példányok 1945 elején kerültek a csapatokhoz, és egyes jelentések szerint részt vettek a Berlinért vívott harcokban.