Ennek a szovjet nehézharckocsinak a története 1937-ben kezdődött. Ekkor a GABTU (a Vörös Hadsereg páncélos főcsoportfőnöksége) megbízta a két legnagyobb leningrádi hadiüzemet, a Bolsevik és a Kirov gépgyárat egy vastagon páncélozott, többtornyú harckocsi prototípusainak elkészítésével. Habár a Vörös Hadsereg abban az időben már rendelkezett egy többtornyú nehézharckocsival, a T-35-össel, azt a hadsereg illetékesei nem tartották megfelelőnek.

A szovjet vezetők ekkor még mindig nem akarták tudomásul venni a többtornyú harckocsik koncepciójának idejétmúlt voltát – pedig ezek a tankok a 30-as évek végén már elavultnak számítottak, a hadgyakorlatok egyértelműen bebizonyították a hatalmas "szárazföldi cirkálók" taktikai alkalmatlanságát és sebezhetőségét. Ez azonban egy cseppet sem érdekelte Sztálint. A generalisszimusz – csakúgy, mint Hitler – szerette a nagy dolgokat.

Az új tank felső súlyhatárát 55 tonnában határozták meg – ennek átlépése alkalmatlanná tette volna a harckocsit a vasúti szállításra. A tervezők nekigyürkőztek a munkának, és 1938 decemberére elkészült néhány prototípus rajza és méretarányos modellje.

SMK - 1939.

Összesen három prototípus-modellt készítettek, egy háromtornyú, egy kéttornyú és egy egytornyú változatot, mindhármat bemutatták Sztálinnak 1938. december 8-án. Sztálin kompromisszumos döntést hozott, és a kéttornyú SMK prototípust választotta. Az SMK betűszó Szergej Mironovics Kirov nevének kezdőbetűjeiből állt össze; Kirov ismert lenin- grádi pártvezető volt, gyanús körülmények között meggyilkolták, többen úgy gondolták, hogy Sztálin áll a merénylet mögött, mert Kirov népszerűsége veszélyeztette hatalmát.

Sztálin utasításának értelmében 1939 augusztusára le kellett gyártani az első prototípu- sokat, de később módosult ez az álláspont; 1939 elején Sztálin parancsot adott a másik két modell (a háromtornyú T-100 és az egytornyú KV) legyártására és tesztelésére is.

A KV (típusneve Kliment Vorosilov nevének kezdőbetűiből állt; Vorosilov Sztálin kedvenc katonai parancsnoka) a prototípus 8 tonnával kevesebbet nyomott, mint az SMK. Kezelő-személyzete 5 főből állt, (az SMK-é 7 fő volt), és mindkettő 76.2 mm-es L-11-es ágyúval volt felfegyverezve. Ez a fegyver abban az időben mindenképpen jónak számított, ezért elvetették a T-28-as harckocsin tesztelt 85 mm-es páncéltörő ágyú beépítésének javas- latát, néhány vezető szovjet tüzérségi szakember (pl. Grabin, a későbbi 76.2 mm-es F-32 és F-34-es páncéltörők tervezője) támogatása ellenére. Mindkét harckocsit a V-2-es standard szovjet harckocsimotorral látták el - ezt szerelték a T-34-be is, biztonságos és megbízható volt, talán csak a német Maybach motorok versenyezhettek vele ekkoriban.

Mindhárom prototípus elkészült a megadott időre (1939 augusztusa), és szeptemberben mindhármat tesztelték a kubinkai gyakorlótelepen; a teszteken a KV érte el a legjobb eredményt, annak ellenére, hogy a futóműve megbízhatatlannak bizonyult. 1939 decem- berében rendszeresítésre alkalmasnak találták, és a problémák ellenére felfuttatták a sorozatgyártását.

A harckocsi további tesztelésére remek alkalom volt az 1939 novemberében kirobbant finn-orosz háború. Az első KV-1-eseket az egyetlen SMK-példánnyal együtt elküldték a finn harctérre. Az SMK harci tesztje balul sült el; a tank aknára futott, és az oroszok csak 1944-ben a háború végén tudták elvontatni magatehetetlen monstrumot. A KV egyenle- tesebben teljesített, és alváza alkalmasnak bizonyult arra, hogy felszereljék egy jóval nagyobb, 152 mm-es löveggel ellátott toronnyal. Így született meg a KV-2, amely nagy szerepet játszott abban, hogy a Vörös Hadseregnek 1940 februárjára nagy nehezen sikerült áttörnie a Mannerheim-vonalat.

A KV-2 szögletes, magas sziluettje és nehézkessége ellenére szinte sebezhetetlennek bizonyult – a finn 37 mm-es páncéltörők nem tudtak elbánni vele – és óriási tűzereje hatásosan támogatta a szovjet gyalogságot a finn betonerődök elleni rohamok alatt.

A finn-orosz háború után, 1940 májusáig előbb 50 darabot gyártottak le a tankból, majd később, 1940 őszéig újabb 200-at, annak ellenére, hogy a harckocsit tovább tesztelő mérnökök számos súlyos hibára bukkantak. A Vörös Hadsereg szakemberei a gyártás leállítását kérték, de hiába; a hiányosságokat hadiüzemek gyártás közben igyekeztek kiküszöbölni. 1941 júliusának végére a Szovjetunió 639 KV-1-es harckocsival rendelkezett – ez tekintélyes erőnek számított, annak ellenére, hogy a KV-k technikailag megbízhatat- lanok voltak, a német hadseregnek ekkor még nem voltak hasonló harckocsijai. Ez meg is látszott a háború első hónapjaiban – gyakran előfordult, hogy 2-3 KV-1 harckocsi minden előkészület nélkül, egyszerűen áttörte a német arcvonalat, és addig "dühöngött" a né- metek mögöttes területén, ameddig ki nem fogyott az üzemanyaga.

Időközben a KV-t folyamatosan modernizálták. 1940 végén a KV-1 L-11- es 76.2 mm-es ágyúját lecserélték a jobb F-32-esre, majd 1941 júliusában az F-32 helyett az F-34-et kezd- ték beszerelni a KV-1 tornyába – ugyanez az ágyú volt a T-34/76-os fő fegyvere is. 1941 folyamán tovább vastagították a már amúgy is eléggé erős páncélzatot, júliusra a KV-1 homlokpáncélzata elérte a 100 mm-t. A lövegtornyot is megerősítették – 25 mm vastag, az eredeti páncélzatra ráerősített acéllemezekkel. Az így megerősített KV-1-esek a KV-1e nevet kapták (e - ekranirovanij; páncélozott).

A páncélzat vastagítása és a fegyverzet megerősítése után a harckocsi gyártásának egyszerűsítése vált elsőrendű feladattá. A június 22-én megindult német támadás első sikerei után lázassá vált a munka a Kirov gépgyárban – egyszerűsítették a tornyot, a lánctalpat, a futóművet, az augusztus-szeptember folyamán gyártott KV-ket öt külső olaj és üzemanyagtartállyal szerelték fel, hogy megnöveljék a hatótávolságot. A tartályok a sárhányón kaptak helyet, és csata előtt leszerelték őket.

1941 októberében a németek már közvetlenül fenyegették Leningrádot, ezért az oroszok október 18-án a leningrádi Kirov üzemet Cseljabinszkba evakuálták, és itt folyt tovább a KV-k gyártása.

A Vörös Hadsereg KV-1-esekkel felszerelt harckocsicsapatainak a veszteségei 1941 és 1942 folyamán hatalmasak voltak, annak ellenére, hogy a németek a 88-as páncéltörő ágyún kívül nem rendelkeztek más fegyverrel, amely ki tudta volna lőni a KV-1-t. A nagy veszteségek fő oka a tank technikai megbízhatatlansága volt. 1942 nyarán az oroszok a tank harci sikertelenségének hatására fontolóra vették az egész KV-program leállítását is; egy korabeli jelentés szerint a "KV tank teljesen lezüllesztette a nehézharckocsi fogal- mát". A későbbi, valamivel megbízhatóbb KV-változatok (KV-1s, KV-8) javítottak kissé a jármű hírnevén, de pl. Kurszknál a még mindig eléggé lassú KV-knek nagyságrendekkel nagyobb veszteségeik voltak, mint a jóval mozgékonyabb és jobb T-34-eseknek.

A tank a háború végéig szolgálatban maradt, és annak ellenére, hogy nem ért el átütő taktikai sikert, fontos mérföldkő volt a Joszif Sztalinról elnevezett IS orosz nehézharcko- csihoz vezető úton.