Az 1930-as évek elején a Vörös Hadsereg páncélos kötelékeinek felszerelése és taktikája a legjobbnak számított a világon. A Szovjetunió hét teljesen felszerelt és jól kiképzett páncélos hadosztállyal rendelkezett. A szovjet hadsereg akkori főparancsnoka, Tuhacsevszkij marsall a XX. század egyik legnagyobb katonai elméje volt és kiváló taktikát dolgozott ki a nagy páncéloskötelékek harci bevetésére, különös tekintettel a légierővel és a tüzérséggel való együttműködésre. Szovjet-Oroszország a gyártástechnológiát tekintve is világelső volt; elsőként alkalmaztak olyan forradalmi megoldásokat, mint a könnyűfém motorblokk, egy darabból öntött lövegtorony és elsőként alkalmaztak meghajtóegységként dízelmotort.

A spanyol polgárháborúban kb. 350 szovjet tank harcolt. Mivel ebben a háborúban főleg a gyengén páncélozott típusok képviseltették magukat – a köztársaságiak oldalán a szovjet T-26-osok és a BT-5-ösök, nacionalistáknál pedig a német PzKpfw I és PzKpfw II, nem nyílt lehetőség arra, hogy megfelelően begyakorolják a nagy tankhadseregek mozgatását és harci alkalmazását. A gyengén páncélozott harci járművek nem tudták teljesíteni a rájuk bízott feladatokat és ez jelentősen befolyásolta a harci események kiértékelését. D. G. Pavlov vezérezredes, a spanyolországi szovjet katonai megfigyelő Vorosilov marsallnak írott jelentésében élesen bírálta Tuhacsevszkij támadóelméletét, rámutatva a T-26-osok sikertelenségére a polgárháborús harcokban.

Vorosilov beszámolót tartott Sztálinnak, aki ennek hatására feloszlatta a páncéloshad- seregeket. Hét kiválóan kiképzett és felfegyverzett kötelék tűnt el egyetlen éjszaka alatt; páncéloszászlóaljakra bontották őket és gyalogoshadseregekhez osztották be. A szovjet tankok egészen 1942-ig alárendelt szerepet játszottak a harcban – csak a támadó gyalog- ságot támogatták, nagyobb önálló páncélosakciókra ritkán került sor. Csak az 1942-es év végén, a német harcmodor mélyreható elemzése után hoztak létre a szovjetek önálló csapásmérő tankhadseregeket, amelyek már megfelelően ki tudták használni a tömeges páncélostámadások előnyeit.

Az 1943-as évtől a szovjet páncélostaktika sikeressége fokozatosan emelkedett, de egé- szen a második világháború végéig soha nem tudták igazán sem beérni, sem megelőzni a németeket.

A háború utolsó évében, amikor a Wehrmacht már ereje végén járt, és sem emberben, sem technikában nem tudta mennyiségileg felvenni a versenyt a Vörös Hadsereggel, a szovjet harckocsizó egységeknek még mindig ötször akkora veszteségeik voltak, mint a németeknek. A hatalmas szovjet veszteségek fő okozója a tankok kezelőszemélyzetének gyakorlatlansága és kiképzetlensége volt. Az orosz harckocsizók gyakran csak néhány órás gyorskiképzésen estek át, és a tank küzdőterének falára krétával felírt instrukciók alapján igazodtak el a járműben. A szovjet harckocsigyártás és a szinte kimeríthetetlen emberi tartalékok azonban ebben az időben már a legnagyobb veszteségeket is képesek volt pótolni.