A II. világháború alaposan megváltoztatta a tengeri harcá­szatot. A légierő szerepe döntővé vált, s az I. világháború tapasztalatai ebből a szempontból elégtelenek voltak; 1939-ben a hadiflották összetétele azonban mégis a Nagy Háború ta­pasztalatait tükrözte. A fontosabb flották törzsállománya 35-40 000 tonna vízkiszorítású hatalmas csatahajókból állt. Az irányzat be­tetőzését a ja­pán Yamato (64 000 tonna) típusú szuper-csata­hajók megépítése jelentette. A megnövekedett vízkiszorítást pedig hatalmas tüzérségi beren­dezések egészítették ki: ágyúk 457 mm-es kalibe­rig (mint a Yamato típusúak), de a leggyakoribbak 305-406 mm-esek voltak.

A várakozásokkal ellentétben azonban ezek a csatahajók egyáltalán nem játszottak döntő sze­repet, mivel a harcok során könnyen a légierő áldozatául eshettek (és estek is). Ezt je- lezték a Tarantóra történő brit rárepülések 1940 novemberében, Pearl Harbor 1941-ben, valamint a japán légierő által Kuantan környékén elsül­lyesztett Prince of Wales csa­tahajó és a Repulse csatacir­káló. A légierő 1944/45-ben az elsüllyeszthetetlennek ki­kiáltott japán szuper csatahajókkal, a Yamatóval és a Musashival is végzett.

Repülőgép-hordozók

A II. világháborúban a tenge­ren – különösen a Csendes- és az Atlanti-óceán hatalmas vízfelületein – a légierő dön­tő szerepet játszott. Itt igazolták rendkíívüli hasznosságukat a repülő­gép-hordozók. Az I. világháború végén még kez­detleges állapotban lévő hordozók a második világháborúig sokat fejlődtek. A háború kitöré­sekor minden va­lamire való flot- tának voltak repülőgép-hordozói (Japánnak példá­ul tíz darab, az USA a háború végére pedigmár mintegy száz (!) darabbal ren­delkezett).

Voltak közöttük nagyméretű támadó (nehéz), több tízezer tonna vízkiszorí­tású és közel száz repülőgép szállítására alkalmas repülő­gép-hordozók, mint például az amerikai Essex, tízegynéhány ezer tonna vízkiszorítású, fedélzetükön 40 repülőgépet szállító könnyű típusok, mint például az amerikai Independence, továbbá repülőgép-hordozó kísérőhajók, amelyeket kezdetben kereskedelmi hajókból alakítottak át. Ez utóbbiak elsősorban a konvojokat védték a tengeralattjáróktól és az ellenséges repülőgépektől.

Cirkálók és rombolók     

A nyílt tengeri hadműveletekben a cirkálók megőrizték alapvető fontosságukat. Ezeket nehéz (10 ezer tonna körüli vízkiszorítású, főleg 203 mm-es lövegekkel rendelkező) és könnyű cirkálókra osztották. Kísérőhajóként kereskedelmi ha­jóból átalakított ún. segéd- cirkálókat is alkalmaztak, ame­lyeket maximum 152 mm-es lövegekkel láttak el.

Az 1937-ben szolgálatba állított USS Vincennes

A legsokoldalúbb hajótípu­sok a rombolók, illetve torpe­dórombolók voltak. Vízkiszorítá- suk mintegy 2 ezer tonna mozgott, és bőségesen ellátták őket tü­zérségi eszközökkel és tor­pedókkal (6-8 darab 100-130 mm-es löveg). Feladatuk a flották és konvojok kísérő védelme (repülőgépek és a tengeralattjárók megsemmisí­tése), és a nagy felszíni hajók torpedókkal való támadása volt.

Azok a torpedóvetők, ame­lyeket még az első világháború idején használtak, a tüzérség gyors fejlődése miatt kiszorul­tak a tengerekről. Szerepüket az 1939-45 között tömegesen használt torpedónaszádok vették át, amelyek a part men­ti vizeken lévő tengeralattjárók megsemmisítését szolgáló torpedótámadásokra alkalmassá tett kisméretű (100 tonnáig) hajók voltak.

Hajókaravánok védelme

A légierő és a tengeralatt­járók által veszélyezte­tett konvojok védelmére kísérő hajók – fregat­tok és korvettek – százait kellett szolgálatba ál­lítani, ilyen volt pl. a nagyon jól sikerült brit Flower típus. Érdekes darab volt a kísérő­romboló, mint a brit Hunt, amely fő- képp tengeralattjárók megsemmisítésére szolgált (nem rendelkezett torpedókilövővel).

HMS Blean, egy Hunt osztályú kísérőromboló

Más hajóosztályból jelen­tősek még a partraszállí­tó hajók; ezek a csendes-óceáni amerikai de­szant hadműveletekben, majd a normandiai partraszállásban vettek részt. A töme­ges elaknásítás miatt pedig szinte minden flotta rendelkezett aknarakókkal, és univerzálisabb aknasze­dőkkel.

A víz alatt

A tengeralattjárók – akár az I. világháborúban – most is nagy szerepet játszottak. Más osztályú – általában jóval nagyobb – hajók elleni támadásra alkalmazták őket, fő fela- datuk azonban a teherhajók elsüllyesztése volt. Az Atlanti-óceánért vívott csata sorsa egészen 1943-ig néhányszáz német búvárhajótól füg­gött, amelyek sikeresen alkalmazták a háború előtt kidolgozott „farkasfalka" taktikát, és képesek voltak sikeresen támadni a szövetségesek konvojait. A német U-hajók akcióinak eredményessége nőtt az ú.n. „fejős- tehenek"(Milchkuh) – a tá­voli vizeken hajózó tengeralattjárók üzemanyag- és torpedó- utánpótlására kiala­kított tengeralattjárók – al­kalmazásával.

U-460, XIV típusú "Milchkuh" tengeralattjáró

A víz alatti támadások ha­tékonysága fokozódott az új, egyre tökéletesebb torpe­dók, kü- lönösen az akusztikus torpedók beve­tésével. A né­met tengeralatt­járók azonban 1943-tól kénytelenek vol­tak felhagyni a felszíni hajók el­leni csoportos éjszakai táma­dásokkal; egy- re jobban ér­zékelhető volt a rádiólokáto­ros módszerek fejlődése (például rövidhullá­mú nagyfrekvenciájú rádió­iránymérő). Az ellenség fel­színi és légi egységeinek hatékonysága olyan új meg­oldások keresésére sarkallt, amelyek lehetővé tették a viszonylag gyors víz alatti mozgást (ilyen volt az ún. „Schnorchel” készülék, amely biztosította a belsőégé­sű motorok számára a víz alatti levegőfelvételt). A német konstruktőrök új mű­szaki megol- dásokat talál­tak; élen járt a XXI. típus, amely felszín alatti 17 cso­mós sebes­ségével két­szer gyorsabb volt elődeinél. A tengeralatt­járók fejlődése 1945 után a II. világháborúban kije- lölt úton ha­ladt – növekedett a víz alatti sebes­ségük, a ható­sugaruk az atomenergiának kö­szönhetően korlát­lanná vált.