Az első világháború alatt a német főparancsnokság nem szentelt kellő figyelmet a harckocsifejlesztésnek – ez érthető is volt, mert a nyersanyag- és munkaerőhiánnyal küszködő német hadiipar a háború utolsó két évében már csak nehezen tudta kielégíteni a front igényeit, és nem maradt szabad kapacitás harckocsigyártásra és fejlesztésre.

Mindezek ellenére legyártottak 20 darabot egy nehézkes, lassú harci járműből, amelynek a neve A7V Sturmpanzerwagen volt. A húsz elkészült tankból csak 15 vett részt harci beve- tésen, méghozzá anélkül, hogy elértek volna bármilyen jelentősebb sikert.

A világ első "tankcsatája" 1918. április 24- én zajlott le Villers-Bretonneux mellett, Francia- országban. Ekkor négy német A7V megtámadott két angol Mark IV Female harckocsit, de a két géppuskákkal felfegyverzett angol harckocsikhoz hamarosan még kettő, hatfontos ágyúval felszerelt Mark IV Male csatlakozott, és visszaverték a németeket. A négy német harckocsiból kettőt kilőttek, egy pedig felborult a sietős visszavonulás alatt – habár siet- ségről az A7V-nél nem igazán lehetett beszélni: végsebessége ideális körülmények között is mindössze 9 km/ó volt.

1918 nyarán a németek két új konstrukción kezdtek el dolgozni: a hatalmas, 150 tonnás Grosskampfwagen (K-Wagen) harckocsin, és a jóval kisebb, ámde megvalósítható 9 ton- nás LK Leichterkampfwagen tankon. (A Grosskampfwagen személyzete 22 emberből, a fegyverzete 4 ágyúból és 7 géppuskából állt. Két 650 lóerős repülőgépmotor hajtotta, és csak két darab készült belőle.)

LK Leichterkampfwagen II – a korai prototípus jobban hasonlított az LK.I-hez,
mint ez a későbbi változat

A kilenctonnás LK tulajdonképpen német válasz volt a valamivel nehezebb, angol Mark A Whippet harckocsira. Egy 5,7 cm- es ágyúval és egy géppuskával volt felszerelve. A proto- típusok jó teljesítményt nyújtottak a tesztek alatt, de a sorozatgyártásra már nem került sor. A németek később eladták Svédországnak a harckocsi licenszét, és a svédek 1924-25 folyamán gyártani kezdték Stridsvagn Strv. M/21 néven. Egy ilyen harckocsit vezetett pró- baképpen 1929-es svédországi látogatása alatt Heinz Guderian, aki később egyik legsike- resebb német katonai vezetővé vált.

Stridsvagn M/21 a svéd hadsereg kötelékében

Guderian tagja volt annak a tiszti csoportnak, amely a weimari köztársaság hadsere- gének vezetésében alakult ki, olyan tagokkal, mint Lutz, Nehring és von Eimannsberger. Ezek a tisztek dolgozták ki a nagy, önálló pánceloshadseregek irányításának alapelveit.

Közben Németország már 1922-ben titkos szerződést írt alá a Szovjetunióval, ami katonai együttműködést illeti és 1926-ban titkos kiképzőközpontot hoztak létre Kamában (Kazan közelében), 800 km-re Moszkvától keletre a készülő páncélosok kipróbálására és a keze- lőszemélyzet kiképzésére.

Heinz Guderian, 1941 nyara

Egészen 1933-ig itt képezték ki csaknem az összes német páncélosparancsnokot, többek között Guderiant is. Az itt szerzett tapasztalatok alapján dolgozta ki később Guderian és von Eimannsberger a német páncelostaktika alapjait, amely hadosztályokba szervezett, egységes szabályok alapján harcoló könnyű és közepes harckocsikkal számolt. A legfor- radalmibb újítás a páncélos ék elve, amely az ellenséges frontvonal áttörése után tovább folytatja az előretörést, nem törődik saját szárnyainak a fedezésével, és oldalról, valamint hátulról rohanja le az ellenséges erőket.

A spanyol polgárháborúban a németek nem tudták igazán begyakorolni ezt a stratégiát, azonban meglepően eredményesnek mutatkozott páncélosok és a légierő együttműkö- dése. Ebben a fegyveres konfliktusban a németek elsősorban PzKpfw I (és elvétve Pz. II) típusú tankokat vetettek be, amelyeknek a páncélzata már ekkor (1937) elégtelen volt, mégsem álltak le ezek gyártásával.

LT vz. 38 / Pz.Kpfw. 38

1939-ben a német hadsereg elfoglalta Csehszlovákiát, és sértetlenül megszerzett 469 csehszlovák tankot, amelyek kitűntek a robusztusságukkal és erős fegyverzetükkel. Ezen járművek nélkül a németek nem tudták volna gyorsan és hatékonyan megvalósítani sem Lengyelország, sem Nyugat-Európa lerohanását. 

A lengyel hadjárat bizonyította a német támadási stratégia helyességét, ugyanakkor is- mét rámutatott a Pz I-esek és Pz II- esek gyengeségeire, amely viszont a gyenge lengyel tankelhárítás és harckocsihaderő miatt nem volt annyira szembeszökő.

1940. május 10-én Németország megtámadta Franciaországot, Belgiumot, Luxemburgot és Hollandiát. A német taktika itt is győzedelmeskedett, annak ellenére, hogy a francia harckocsik jobbak voltak. A francia kudarc fő oka az az elhibázott elv volt, amely szerint a páncélosok szerepe csak a gyalogság támogatására korlátozódik.

Ezzel szemben a kiválóan képzett német parancsnokoknak köszönhetően jól alakult a légierővel való együttműködés is; a német tankok megkerülték az ellenség megerősített támpontjait, ahol lehetett kitértek a harc elől, hogy sikerüljön betörniük az ellenséges hadsereg hadtápterületére. A légierő által támogatott páncélos-hadosztályok mélyen az ellenség hátában harcoltak, lehetetlenné téve a szervezett ellenállást.

***

A Szovjetunió 1941-es megtámadásakor a német páncélosok sikereik csúcsára értek. Ahol a német és a szovjet harcjárművek találkoztak, általában a jobb német taktika döntött. A legnagyobb német sikerek a kijevi, valamint a Vjazma környéki katlancsaták voltak, amelyekben a német páncélosok több mint 1 200 000 szovjet foglyot ejtették, és óriási mennyiségű hadianyagot zsákmányoltak. Az 1942-es nyári támadás ismét német sikereket hozott, de a bekerítésekből most már jelentős számú szovjet egység tört ki. A másik oldalon pedig a szovjetek még mindig nem tudták rendesen kihasználni az egyébként jó minőségű T-34-es és KV-1-es tankjaik erejét. Az 1943-as év elejére aztán a szovjet hadiipar olyan termelékenységet ért el és olyan mennyiségű tankot gyártott, hogy még a legjobb német taktika sem tudott ellenállni a Vörös hadsereg tömeges páncélostámadásainak.