Pontosabban: a nyugati szövetségesek harckocsialakulatai az 1920-as és az 1930-as években. A szovjet páncéloserőkről röviden már volt szó, így aztán most következzék Franciaország, Nagy-Britannia és az Egyesült Államok – persze most is csak vázlatosan.

Franciaország

A francia hadseregben az I. világháború végén megközelítőleg 4000 harckocsi szolgált, és ezt a mennyiséget a világ egyetlen állama sem tudta még csak megközelíteni sem. A Renault FT-17-es könnyűharckocsijaik igen sikeresek voltak, a franciák exportra is gyár- tották őket, és a világ számos országában a páncélos haderő kifejlesztésének alapjául szolgáltak.

1921-ben Estienne francia tábornok legelsőként veti fel önálló harckocsialakulatok kialakításának gondolatát, de nem sikerül megvalósítania az elképzeléseit a konzervatív katonai vezetők ellenállása miatt, akik a harckocsikat csupán a gyalogságot közvetlenül segítő fegyvernemnek tekintik.

Renault FT-17-es harckocsi, valamikor 1917-ben

A versailles-i szerződés aláírása után ez az álláspont tovább erősödik mivel a francia had- vezetés elkezdi tervezni a Maginot-vonal építését, mivel a következő háborút ugyanolyan keretek között képzelik el, mint az I. világháborút: véres, döntetlen állóháborúként. A defenzív francia doktrína és a Maginot-vonal megépítésére fordított hatalmas összegek enyhén szólva nem segítették elő a harckocsiegységek fejlődését. A francia hadseregben akkoriban elsősorban a gyalogságra koncentráltak, igyekeztek a katonákat mozgatható gyalogsági ágyúkkal és egyéb könnyű fegyverekkel ellátni.

A harckocsiknál a gyorsaság senkit sem érdekelt, a tábornokok szerint ugyanis az előrenyomulás ütemét a gyalogság tempója határozza meg, ezért a francia harckocsi- fejlesztésben az erősen páncélozott, nagy tűzerejű, de lassúbb típusok domináltak. Ilyen volt például a Char B1 nehéz gyalogsági harckocsi, amelyet 1924-ben kezdtek fejleszteni. Vastag páncélzata még közvetlen közelről is ellen tudott állni a német 50 mm-es páncél- törő ágyú lövedékének; fő fegyverzete egy a páncéltest kazamatájában elhelyezett 75 mm-es löveg volt.

Char B1 bis

A francia hadsereg 1940-ben kb. 320 ilyen nehéz harckocsival rendelkezett, és a Wehr- machtnak nem állt a rendelkezésére hasonló tulajdonságokkal rendelkező tank. A Char B-t egyedül a 88 mm-es páncéltörő ágyú tudta kilőni.

1930-ban Maxim Weygand tábornoknak mégiscsak sikerült elfogadtatnia a főparancs- noksággal 5 gyalogoshadosztály és 5 lovasdandár motorizálásának tervét, amelyek mellé még egy lovashadosztály motorizált hadosztállyá alakítását is tervbe vették. A szemlélet azonban nem változott: csak gyalogsági támogatásra akarták felhasználni a motorizált csapattesteket.

1944 őszén, Franciaország felszabadulása után De Gaulle tábornok Toulouse-ban

1934-ben egy akkor még teljesen ismeretlen alezredes, Charles de Gaulle, néhány fiatal tiszttársával egyetemben a hivatalos katonai doktrína megváltoztatását követelve azt ja- vasolta, hogy állítsanak fel nagyobb, összfegyvernemi páncéloshadosztályokat, amelyek képesek lennének önálló csapásmérésre és az ellenséges vonalak áttörése után a táma- dás továbbfejlesztésére is. De Gaulle nézeteit azonban a nyilvánosság és a hadsereg is elutasította; sem a hadügyminiszter, sem a vezérkari főnök nem akart változtatni a harckocsiegységek összetételén és alkalmazási módján; számukra elegendő védelmet nyújtott a Maginot-vonal. Az igazsághoz tartozik az is, hogy de Gaulle valóban elvetette a sulykot, az általa javasolt mintegy 100 000 főből álló egységek valószínűleg sosem lettek volna képesek sikeres önálló manőverezésre.

1935-ben a németek bevonultak a Rajna-vidékre, és ennek hatására a franciák ugyan valóban belefogtak a lovashadosztályok tankokkal való felszerelésébe, sőt 1937-ben el is kezdődött egy harckocsihadosztály felszerelése, de beletelt két évbe, amíg ez az alakulat elérte a harcképességet. 1939-ben a francia hadsereg hiába dicsekedett azzal, hogy ők rendelkeznek Európában a legjobb harckocsikkal – ez csak részben volt igaz. A francia 47 mm-es harckocsiágyúk valóban kiválóak voltak, de az alakulatok felszereltsége a francia ipar gyengébb teljesítménye miatt erősen az elvárt szint alatt maradt. Ugyanígy hiányos volt páncéltörő tüzérség is: az előirt 88 darab páncéltörő löveg helyett csak 40-50 darab- bal rendelkeztek a francia hadosztályok.

Anglia

Az I. világháború után Angliának, Franciaországgal egyetemben mindenkivel szemben komoly előnye volt harckocsiépítés terén, ekkoriban a britek voltak a harckocsizó fegy- vernem úttörői. Két angol tábornok, Fuller és Hart pedig már az 1920-as években haladó taktikát dolgozott ki a harckocsiegységek számára: a harckocsik és a velük lépést tartó motorizált gyalogság ennek értelmében áttöri az ellenséges frontot, és elzárja az ellen- ség visszavonulási és utánpótlási útjait, összeroppantva ezzel a frontot tartó ellenséges erőket. 1923-ban Fuller elképzelései alapján létrehoztak egy motorizált egységet, amely- lyel igyekeztek begyakorolni ezt a taktikát a Salisbury Plain gyakorlóterepén.

John Frederick Charles Fuller (1878-1966) tábornok 1939-ben

Az itt lefolytatott hadgyakorlatoknak pozitív eredményei voltak, annak ellenére, hogy a harckocsik konstrukciója és felszerelése hiányos és kipróbálatlan volt. Így 1931-ben Angliában létrejön egy négy páncélos-zászlóaljból álló páncélosdandár, majd 1934-ben újabb előrelépés történik: a harckocsiegységeket motorizált gyalogosalakulatokkal kombinálják. De a brit hadvezetésben jelenlévő harckocsiellenes lobby meghamisította a harckocsik és a gyalogság közös gyakorlatainak eredményét, és azzal érvelt, hogy a pán- céltörő tüzérség rohamos fejlődésével a harckocsi, mint fegyver már elavulttá vált. Fuller tábornokot leváltották, és csak 1936-ban, a szovjet hadsereg téli hadgyakorlatának elem- zése után rendelték el ismét a harckocsik fejlesztését.

A britek három különböző típust hoztak létre, ezek egyike a kis harckocsi (tankette) volt, amely már ekkor egy elavult fejlesztési ágat képviselt. A másik irányvonal a gyalogságot támogató harckocsi (infantry tank) volt – lásd. , Matilda, Valentine és Churchill – ezeknek a gyalogsággal együtt kellett előrenyomulnia, és az ellenség vonalait, géppuskafészkeit támadnia. Feladatukból adódóan a nagy sebesség lényegtelen volt, sokkal inkább számí- tott a vastag páncélzat.

Matilda II 1940-ben valahol Észak-Afrikában

A harmadik ágat az ún. cirkáló harckocsik (cruiser tank) képezték. A klasszikus lovasság szerepét voltak hivatottak betölteni, jóval mozgékonyabbak voltak, mint a gyalogsági harckocsik, de csak gyengén páncélozottak és gyenge fegyverzetűek; az ellenséges vo- nalon ütött résbe való benyomulás és a bekerítés volt a feladatuk. Mint később kiderült, mindhárom fejlesztési koncepció elhibázottnak bizonyult, és az ezen elvek alapján kifej- lesztett tankok sok gondot okoztak a briteknek Franciaországban és Észak-Afrikában.

1936-ban Anglia 375 darab harckocsival rendelkezett, ebből 304-et hivatalosan is kiörege- dettnek és elavultnak minősítettek. Főként a felhasznált motorok voltak korszerűtlenek; az 1918-as gyártmányú léghűtéses Liberty repülőgépmotorok gyengék voltak, bonyolul- tak és nehezen szervizelhetőek. Annak ellenére, hogy a páncélos fegyvernem Angliában született meg az I. világháború során, a 30-as évek végén az angolok – csakúgy, mint a franciák – még mindig a lövészárok háborúra készültek: a hivatalos angol katonai doktrí- na szerint a harckocsiknak a gyalogsággal együttműködve át kellet törniük az ellenség vonalait, és csak azután fejleszthették tovább a taktikai sikert, csapást mérve az ellenség hátába. A britek nem ismerték fel, hogy ez megvalósíthatatlan, mivel a harckocsiegysé- geiknek abban az időben szinte egyáltalán nem voltak támogató fegyvernemeik (például motorizált tüzérség).

A brit hadügyminisztérium pedig képtelen volt egységes direktívákat kidolgozni, amelyek szerint a harckocsitípusokat és harckocsikat támogató fegyvereket fejleszthették volna – az 1930-as évek végén Angliában mintegy 75 féle harckocsit építettek és fejlesztettek, de ezekből csak néhány típus bizonyult sorozatgyártásra és rendszeresítésre alkalmasnak.

A 40-es évek elejére az angol harckocsihaderőt kilenc páncélosdandár alkotta, a haderő motorizáltsága az elégtelen harckocsi-felszereltség ellenére is a legmagasabb volt Euró- pában. Ám ha figyelembe vesszük, hogy az angol reguláris hadsereg mindössze kilenc hadosztályból állt, ez nem volt kiemelkedő teljesítmény.

USA

Az Amerikai Egyesült Államok hadserege az I. világháborúban főleg francia gyártmányú harckocsikat használt. A taktikát szintén a franciáktól vették át, és 1919-ben a háború után az amerikai harckocsialakulatokat feloszlatták. (Érdekességként érdemes megje- gyezni, hogy 1916-ban George Smith Patton vezette az Egyesült Államok első páncélos alakulatát Pancho Villa ellen Mexikóban.)

Patton 1945-ben, már négycsillagos tábornokként

Egészen 1928-ig nem történt semmi, majd 1928-ban angol minta alapján létrehoztak egy kísérleti egységet, amelyet páncélozott harci járművekkel szereltek fel, és a gyalogság közvetlen támogatásának taktikáját akarták gyakorolni vele. De ezt a csoportot is felosz- latták rövid időn belül. Egészen 1933-ig, addig, amíg Douglas MacArthur tábornokot ki nem nevezték vezérkari főnöknek, nem történt semmilyen előrelépés a harckocsik alkal- mazása terén.

Az amerikaiak csak 1939-ben, a világháború kitörése után kezdték el a lovassági egysé- gek harckocsikkal való felszerelését, és saját harckocsitípusok kifejlesztését. Az amerikai harckocsik akkoriban meglehetősen gyengének minősültek, az Egyesült Államok páncé- los ereje kritikán aluli volt, mivel sem a lovasság által használt M1-est, sem pedig a gya- logsági M2-es könnyű harckocsit össze sem lehetett hasonlítani a korabeli csehszlovák és orosz típusokkal.

A Christie-tank 1931. januári bemutatója

Az amerikai konstruktőr, Walter Christie hazájában semmiféle elismerést nem kapott, de a Szovjetunió rögtön "lecsapott" a Christie-tankokra: a korukat messze megelőző harcko- csik gyártását a Szovjetunióban kezdték meg először, és ez az egész BT-széria, valamint ezen keresztül a T-34-es megszületéséhez vezetett. Az amerikaiak a harckocsimotorok fejlesztését is elhanyagolták: a legtöbbet használt hajtómű a Wright-Continental W-670 léghűtéses csillagmotor volt, de ez csak könnyebb harckcsitípusoknál volt használható.

Ezt követően azonban az amerikaiak végül helyesen mérték fel saját járműparkjuk álla- potát, és elkezdték egy új, hatékony közepes harckocsi fejlesztését, a köztes időre pedig gyártásba kerültek az M2-es és az M3-as közepes harckocsik.