A harckocsik története során jó néhány olyan konstrukció született, mely életképtelennek, használhatatlannak bizonyult. A máig előállított számos típust szemlélve megállapítható, hogy a legutóbbi időkig kevés harckocsi teljesítette maradéktalanul a klasszikus hármas követelményt: a mozgékonyságot, a tűzerőt és a védettséget.

Mindezek ellenére, minden – iparilag erre képes – ország igyekezett lehetőleg jobb harckocsit előállítani, mint a potenciális ellenfél, vagy akár a szövetséges. Máig döbbenet hallható ki azoknak a magyar katonáknak elbeszéléseiből, akik szembetalálták magukat a szovjet T–28-as vagy T–35-ös monstrumokkal. Az amúgy félelmetes megjelenésű jármű- vek azonban fiaskónak bizonyultak. A háború során a brit ipar is megépítette a maga 80 tonnás életképtelen – Tortoise (Teknősbéka) nehéz harckocsiját, amely nem volt bevethe- tő. A II. világháború alatt a világ legnagyobb ipari kapacitásával rendelkező országában, az Egyesült Államokban, szintén kifejlesztettek – nem kis költséggel és hosszú évek alatt – egy önjáró löveget, mely nemcsak 90 t-s tömege miatt bizonyult teljes melléfogásnak, hanem felépítése miatt is.

A harckocsik fejlesztésében igen komoly erőfeszítéseket tanúsító Németország termé- szetesen nem maradhatott ki a sorból. Egy 100 tonnás "áttörő harckocsi" megépítésének igénye már 1940-ben, a lengyel hadjárat értékelése után felvetődött szakmai körökben. Mégis, a Maus kifejlesztésének ötlete 1941-re vezethető vissza, mikor a Szovjetuniót megtámadó német csapatokra a meglepetés erejével hatott a T–34 és KV harckocsik megjelenése. E két típussal folytatott küzdelem során hihetőnek tűnt az a feltételezés, hogy létezik – vagy készül – szovjet oldalon egy még nagyobb, 100 tonnás harckocsi is.

Miután a németek a 88 mm-es légvédelmi lövegben megtalálni vélték a szovjet harcko- csik ellenszerét, csökkent a félelem egy még nagyobb ellenséges járműtől, ezért a saját óriásharckocsi kifejlesztésének gondolata egy időre elaludt. 1942 júniusában merült fel ismét a nehéz harckocsi ötlete. Ferry Porsche írja le a beszélgetést, mely Hitler és apja között zajlott le ebben az időben. Hitler nem harckocsit akart terveztetni a szó hagyo- mányos értelmében, hanem egy nagy tűzerővel rendelkező "mozgó bunker"-t. A nyugati szövetséges partraszállás még nem öltött formát, Hitler azonban – mint előadta – arra gondolt, hogy egy ilyen várható akciót megelőző tüzérségi és légi csapás az Atlanti Fal telepített lövegeinek nagy részét kikapcsolja. Ekkor a jól védett bunkerjaikból előkúszó Maus-ok a kiesett lövegeket pótolják.

Ma már könnyen megállapíthatjuk, hogy az invázió során kialakult helyzeten ez sem változtatott volna. A feladat azonban adva volt, a tervezőmunka megindult. Egyidejűleg két tervezőiroda kezdte el a munkát. A Krupp és a Porsche cég tervezőasztalán nyertek konkrét formát az addigi elképzelések. Az először 100 tonna felső tömeghatárt – Hitler személyes beavatkozása nyomán – előbb 120 tonnára emelték, majd a különböző tervek már 130, 150 és 170 tonnánál tartottak. A kitűzött feladat lehetőség szerinti teljesítése egyre növelte a méreteket. Ismételten elhangzott, hogy mind a tűzerőnek, mind a védettségnek minden eddig szintet meg kell haladnia.

A két iroda tervei közül Hitler a Porsche-változatot találta ígéretesebbnek, egy 105 és 150 mm közötti beépített löveggel. A munka felgyorsításán túl már havi 10 harckocsi gyártá- sát tűzte ki célul. A sorozatgyártás időpontjául pedig 1943 végét jelölte meg. Nem sokkal a Porsche számára kedvező döntés után elkészült a jármű életnagyságú famodellje. Megszemlélése ismét módosítások következtek: döntöttek a fő fegyver mellé beépítendő 7,5 cm-es párhuzamosított lövegről, valamint a fegyverkénti lőszer-javadalmazásról. A hatalmas harckocsit benzin-elektromos, vagy dízel-elektromos meghajtással képzelte el – az e téren rendkívül nagy tapasztalatokkal rendelkező – Ferdinand Porsche.

A szükséges motorok beszerzése céljából felvették a kapcsolatot a Daimler-Benz céggel. A Porsche tervezte 10 hengeres, léghűtéses dízelmotor ugyanis még megkettőzve sem fedezte volna a harckocsi erőforrásigényét. Minden lehetőséget megvizsgálva, még a gyorsnaszádok dízelmotorjainak beépítése is felmerült. (!!!) A nagy teljesítmény igénye, és a rendelkezésre álló viszonylag kis hely azonban erősen korlátozta a szóba jöhető erőforrások körét. Végül számos változat megvizsgálása után a DB 603 benzinbefecsken- dezéses repülőmotorra esett a választás. A motor eredeti kompresszióviszonyát más dugattyúk beépítésével csökkentették, és további átalakításokkal a harckocsiba építésre alkalmassá tették. A módosítások után a motor az MB–509 típusjelzést kapta, teljesít- ménye 1200 LE (882 kW) lett.

Rendkívül nagy súlyt helyeztek a páncélvédelemre. A 35°-ban döntött, 200 mm-es hom- lokpáncél vízszintesen mért vastagsága 350 mm volt, amit semmilyen akkoriban gyártott páncéltörő fegyver nem tudott átütni. Az alsó homlokpáncél azonos vastagságú volt, de 60°-ban döntve. A torony – melynek oldalfalai 200, homlokpáncélja 240 mm volt – nagy átmérője miatt az oldalfalak döntése már nem volt lehetséges.

A jármű belső beosztásából adódóan az elöl helyet kapott vezető és a rádiós nem tudott a harckocsiban mozogni. A középső részben elhelyezett motor közvetlen kapcsolatban állt az LK 1000/12–200 jelzésű, hatpólusú Siemens-Schuckert generátorral. A két, egymás- tól független, elektromos meghajtómotor a teknő hátsó részében, a hajtókerekek fölött kapott helyet. Maximális (3100 ford/min) fordulatszámuk közvetlen kapcsolat esetén 20 km/h sebességet jelentett. A motorok méreteire jellemző, hogy tömegük egyenként csaknem két tonna volt.

A villanymotorok erőáttétele a vezetőülésből mechanikusan kapcsolható volt "terep" vagy "normál" fokozatba. Az előtéttengelyre szerelt tárcsafék lábbal hidraulikusan, kézzel mechanikusan működött. A harckocsi rugózását teljes egészében a páncéltesten kívül elhelyezett "görgőskocsik" oldották meg. Az 1100 mm széles tagokból álló lánctalp össztömege 13 tonna volt, cseréje ideális körülmények között 6 ember 8 órai munkáját igényelte. A jármű manőverezőképessége és könnyű irányíthatósága – nyilván a benzin-villamos üzemből adódóan – magukat a tervezőket is meglepte. Döbbenetes tömege mellett is képes volt helyben megfordulni.

A harckocsi példátlanul nagy tömegét azonban szinte egyetlen híd sem lett volna képes elviselni, ezért kiemelten kezelték a víz alatti átkelés biztonságát. A tervek szerint a pár- ban haladó két járműből az egyik a parton állva biztosította volna a másikat, miközben egy kábel segítségével árammal is ellátta volna azt. Ugyanakkor a Maus egyedül is képes volt víz alatti átkelésre. Menetből 2 m-es, háromnegyed órás előkészítés után 6 m-es vízi akadályon tudott átgázolni. A tornyot vízbe ereszkedés előtt egy mechanikus szerkezettel 6 mm-rel le kellett ereszteni, így a nyaktömítésre felfekvő perem meggátolta a víz beöm- lését. A torony így viszont nem volt forgatható.

Fő fegyverzetét egy 128 mm-es löveg, valamint a vele párhuzamosított, külön erre a feladatra kifejlesztett 75 mm-es, Krupp gyártmányú ágyú képezte. A torony forgatását elektromos motor végezte. A finom irányzás kézzel történt, majd a lövés után egy auto- mata sűrített levegővel a zár felől kifújta a csövet.

A harckocsi farán látható 1000 literes póttartály mechanikus oldással ledobható volt. A generátor mellett, jobbra, egy kisegítő motort építettek be, mely szükség estén a harc- kocsi belsejének szűrőkön keresztül történő, enyhe túlnyomásos levegő-utánpótlását biztosította. Ugyanez a motor az akkumulátorok esetleges utántöltését is ellátta. A főmotor beindítását egy 8 LE-s (5,8 kW), kétütemű, kéthengeres motor végezte.

1944. június elején készült el teljesen az első (V1), majd röviddel utána a második Maus (V2). Mindkét harckocsit a Berlin melletti Kummersdorf tüzérségi lőterére szállították, ahol a szovjet csapatok megérkezésekor az egyiket még fel tudták robbantani. A másik példány épen* került a szovjet csapatok kezébe, akik azt – minden más zsákmányolt jármű egy-két példányához hasonlóan – Kubinkába, a Moszkvához közeli páncélos kísérleti telepre szállították.

(Forrás: Schmidt László / Haditechnika, 1993. évi 3. sz. 57. o.)

*Más források szerint a két prototípust 1945-ben a visszavonuló német csapatok meg- próbálták megsemmisíteni, de a V1-et csak megrongálni tudták. Mindkét példány szovjet kézbe került és a háborút követően vizsgálat alá vették. További próbák céljából a V1 törzsére ráépítették a V2 megmaradt tornyát és az így kapott harckocsit a Szovjetunióban tesztelték tovább. Ez tekinthető meg a Kubinkai Páncélos Múzeumban a mai napig.