1940 februárjában, a szövetséges akciók nélküli „furcsa háború” közepette hajtott végre a brit Királyi Haditengerészet egy erődemonstrációt a németekkel szemben — a brit kereskedelmi flotta 299 korábban foglyul ejtett tengerészét szabadították ki az Altmark nevű német hajóról. Az akció szépséghibája, hogy az norvég felségvizeken történt, és ezzel a britek megsértették Norvégia semlegességét.

A típust először 1942 végén vetették be nagyobb számban a keleti fronton — szállítógépként(!) —, amikor a Sztálingrádnál körülzárt egységek utánpótlását légihíddal próbálták megoldani; öt He-177-est lőtt le a szovjet légvédelem. Az A-3 végső alváltozata az R5 lett volna, amelyet 50 mm-es ágyúval szerelve páncélelhárításra szántak, de a nagy célfelület miatt szerencsére itt elálltak a gyártástól. Az A-5-öt 1943 februárjában mutatták be — utolsó jelentős változatként.

A He-177 mint Németország egyetlen jelentős számban gyártott nehézbombázója vált ismertté és az egyik legmegbízhatatlanabb típusként hírhedtté. Visszatekintve megállapítható, hogy a típus viszonylag alárendelt szereplése a II. világháború harci cselekményeiben mégsem írható teljes egészében a műszaki hiányosságok rovására.

A Luftwaffe első egyfedelű vadászgépére vonatkozó szerződés elnyeréséért a Heinkel He-112 és a Messerschmitt Bf-109 tervezői vetélkedtek. A viszonylag fejlettebb Heinkel prototípusa 1935 nyarán repült először, és a kísérletek során különböző változatokat próbáltak ki.

Az Antonov A-40/T-60 kétségtelenül az egyik legfurcsább (legeredetibb?) konstrukció volt a szovjet és az orosz repülés történetében. A katonai és a polgári repülésben is maradandót alkotó Oleg Konsztantyinovics Antonov 1941-benn, a Szovjetunió elleni német támadás idején ugyanis egy igen fura ötlettel állt elő: a szárnyas, vagy ha úgy tetszik, a repülő tank tervével.

1939. december 17-én, a II. világháború legelején adott parancsot Montevideónál, a La Plata-öbölben az Admiral Graf Spee német „zsebcsatahajó” parancsnoka, Hans Langsdorff a 12 ezer tonnás hadihajó elsüllyesztésére, megmentve ezzel annak 1100 fős személyzetét, akik így egy argentin internálótáborban várhatták ki a világháború végét.

Az I. világháborút lezáró versailles-i békeszerződés szinte teljesen felszámolta a német haditengerészetet, a 190-es cikkelye pedig maximálta az engedélyezett német hadihajók vízkiszorítását — a páncélos cirkálóknál 10 000, kis cirkálóknál 6000, a rombolóknál 800 tonna volt az engedélyezett határ. A lövegek űrmérete 28 cm-nél nagyobb nem lehetett.

Új háború — új hordozók. Az európai háború fő színtere szárazföldön volt, a csendes-óceáni hadműveletekhez hasonló repülőgéphordozó-csatára soha nem került sor. A brit repülőgép-hordozóknak elsősorban a kereskedelmi útvonalak, hajókonvojok biztosítása volt a feladatuk, ezért az azokat támadó német tengeralattjárókkal, hadihajókkal és szárazföldi támaszpontú zuhanóbombázókkal kerültek harcérintkezésbe.

A haditengerészeti repülés kezdete a brit Királyi Haditengerészet kötelékében kissé eltérő módon alakult, mint az Egyesült Államok haditengerészeténél. A kezdeti, vízről történő „hidroplános" felszállások után a HMS AFRICA sorhajóra épített rámpáról 1912. január 10-én Charles R. Samson tengerész főhadnagy Short S. 30 típusú biplánjával felszállt, és az east-church-i haditengerészeti légibázisra repült.

Az amerikai repülőgép-hordozó flotta kialakulásának előtörténete még az 1910-es évekre nyúlik vissza. Eugene Ely civil pilóta 1910. november 14-én — a repülés történetében először — repülőgépével sikeres felszállást hajtott végre az USS BIRMINGHAM könnyűcirkáló fedélzetéről.