A nagy francia hadihajók egyik legjellegzetesebb ismertetőjele volt a négyágyús lövegtorony. Bár a '20-as és '30-as években szinte valamennyi haditengerészet foglalkozott a négyágyús tornyok rendszeresítésének gondolatával, a franciákon kívül végül csak a britek alkalmazták azt, a KING GEORGE V-osztályú csatahajóikon.

A négyágyús elrendezés legfőbb előnye a tömegcsökkentés volt, hiszen a két vagy háromágyús tornyokhoz képest azonos számú löveget kevesebb toronyban lehetett elhelyezni. A legjelentősebb tömegcsökkentést azonban nem a lövegtornyoknál, hanem az oldalpáncélzatnál jelentkezett. Ugyanis a kevesebb lövegtorony kisebb helyet foglalt el, a páncélöv által védendő terület is kisebb lett, vagyis a hajó oldalának rövidebb részét kellett páncélozni. A két lövegtoronynak a hajó orr-részénbe (első harmadába) való elhe- lyezése ismét a NELSON osztály példáját követte, így a hajó egész hátsó része szabaddá vált a légvédelmi lövegek és a repülőgépek számára, amelyek működését nem zavarták a fő tüzérség lövegeinek sortüzei.

HMS King George V.

Az ilyen elrendezés másik nagy előnye, hogy a csatahajó úgy tudott teljes sortüzet leadni, hogy orral fordult az ellenség felé, így jóval kisebb célpontot mutatott, mintha ezt csak oldalirányban tudta volna megtenni. A tornyokban elhelyezett 330 mm-es lövegek ütő- képes fegyvernek bizonyultak, a 17,7 m hosszú, egyenként 70,5 t tömegű lövegcsöveket a -5°/+35° fokos szögtartományban lehetett emelni, 6°/sec sebességgel. Az 570 kg töme- gű lövedékek kezdősebessége pedig 870 méter/sec volt, a legnagyobb lőtávolság lérte a 41 700 métert, ami kiváló teljesítménynek számított.

Az 570 kg tömegű páncéltörő (APC) gránátok robbanótöltetének tömege 20,3 kg, míg a gyengébben páncélozott célpontok ellen tervezett 552 kg-os, nagy robbanóerejű (HE) lövedékek töltetének tömege 63,5 kg volt. A töltet tömege, és ezzel a lövedékek pusztító ereje, a kaliberhez képest nagy volt, a francia gránátok robbanótöltetének tömege csak- nem háromszorosa volt a német 28 cm-es lövedékekének, és valamivel nagyobb még a 38 cm-es német gránátokénál is. A páncéltörő gránátok 23 000 m távolságból 342 mm vastag — függőlegesen beépített — övpáncélt, illetve 105 mm vastag fedélzeti páncélt voltak képesek átütni.

A négyágyús lövegtornyokat erősen páncélozták: a homloklemez vastagsága 330 mm, a tetőlemezé 150 mm, míg oldalt 250 mm volt. A lövegtornyok hátsó része az I. toronynál 345 mm, a II. toronynál 335 mm vastag páncélzattal rendelkezett. A tornyok hátsó részét egyébként nem a védelem szempontjából volt szükséges ilyen vastag páncélzattal ellátni, hanem a lövegtornyok kiegyensúlyozása miatt. A barbetták a fő páncélfedélzet felett 310 mm, a két páncélfedélzet között pedig 50 mm vastag lemezekből készültek. Egy lövegto- rony teljes tömege 1497 tonna volt, mozgatását lövegtornyonként két darab, 100 LE-s villanymotor biztosította.

A francia négyágyús lövegtornyok valójában két, egymástól jól elválasztott, és egymástól függetlenül működő ikerlöveget tartalmaztak. Így hogy egy lövegtornyon belül gyakorla- tilag csak megkettőzték a jól bevált kétágyús elrendezést, jelentősen leegyszerűsítették a tornyok szerkezetét, ellentétben a bonyolultabb és kevésbé üzembiztos angol megoldás- sal. A lövegtornyokon belül a két ikerlöveget egy 40 mm vastag páncélozott válaszfallal különítették el egymástól, mely biztosította azt is, hogy a torony valamely oldalának sérü- lése esetén ne váljék üzemképtelenné egyszerre mind a négy löveg.

A két ikerlöveghez külön lőszerfelvonók is tartoztak, amelyeket a barbettákon belül ugyanúgy elválasztottak egymástól, mint a toronyban az ágyúkat. A válaszfal páncél- vastagsága itt 25 mm volt.

A Dunkerque felépítménye.

A lőszerraktárak elrendezése is meglehetősen különleges volt. A szokásos gyakorlattal ellentétben a kivetőtöltetek és a lövedékek raktárai nem egymás felett helyezkedtek el, hanem a lövedékek raktárait a barbetták mögött, két szinten, a kivetőtöltetekét pedig a barbetták előtt, ugyancsak két szinten helyezték el. A bal oldali két ágyút a raktárak felső, a jobb oldali két ágyút a raktárak alsó szintje látta el lőszerrel. A szokatlan elrendezés a gyakorlatban jól bevált, különösebb működési zavarok nem fordultak elő vele. A tervezők nagy gondot fordítottak arra is, hogy a két lövegtorony elég nagy távolságra legyen egy- mástól ahhoz, hogy egyetlen gránát vagy torpedótalálat ne tehesse egyszerre mindkét tornyot üzemképtelenné.

A lövegtornyok kilövési szöge is kiváló volt, az I. tornyot 330°-os, a II. tornyot pedig 290°-os szögben lehetett körbeforgatni, tehát csak a tat felőli 30° esett kívül a lövegek által lefedett területen. A franciák négyes lövegtornyai aránylag megbízhatóan működtek, fő probléma leginkább csak az volt, hogy az egymáshoz túl közel elhelyezkedő ágyúk miatt a kilőtt lövedékek zavarták egymás pályáját, ezért szórásuk viszonylag nagy volt.

A Dunkerque másodlagos és légvédelmi fegyverzete a hátdó fedélzeten.

A DUNKERQUE másodlagos tüzérségét képező 16 darab 130 mm/45 Model 1932 jelű löveget is meglehetősen szokatlan módon helyezték el a hajón, ezek esetében is a négy- ágyús lövegtornyok beépítése mellett döntöttek. Három ilyen lövegtorony került a hajó tatjára, míg két darab kétágyús lövegtornyot a kémény előtt, a fedélzet két oldalán épí- tettek be. Ezek a lövegek a francia rombolók standard fegyverzetéből átvett, de tovább- fejlesztett változatok voltak. A fejlesztés legfontosabb célkitűzése az volt, hogy a lövegek a felszíni és a légi célpontok ellen egyaránt használhatók legyenek.

Az ilyen kettős rendeltetésű (dual purpose) lövegek később általánosan elterjedtek a nagy felszíni hadihajókon, a francia ágyúk átalakítása viszont nem sikerült igazán jól, a viszonylag kis tűzgyorsaságuk, a lövegek alacsony emelési szöge, illetve a megbízhatat- lan töltőberendezés miatt légvédelmi lövegekként meglehetősen alacsony harcértékkel bírtak csupán.

130 mm/45 Model 1932

Az 1935-ben szolgálatba állított 5,9 méter hosszú, 3,8 tonnás lövegek tűzgyorsasága percenként 10-12 lövés volt. A maximális lőtávolság a 45 fokos csőemelkedésnél 20.800 méter volt, légvédelmi célokra az ágyúkat 12 000 méternél alacsonyabban repülő célpon- tok ellen lehetett használni. A 197 tonna súlyú négyágyús lövegtornyok lényegében a 330 mm-es tornyok kicsinyített változatai voltak, itt is két elválasztott, egymástól függetlenül működő ikerlöveget helyeztek el egyetlen tornyon belül. Azonban ami nagyban még jól működött, az kicsiben nem vált be. A 130 mm-es négyes tornyok rengeteg problémával küszködtek: a tornyok túlzsúfoltak, és műszakilag túlbonyolítottak voltak. A félautomata töltőberendezés gyakran meghibásodott, és a gyakorlatban csupán 30 fokos csőemelés alatt tette lehetővé az ágyúk újratöltését.

A tornyok viszonylag erős páncélzatot kaptak, a homloklemez vastagsága elérte a 135 mm-t, míg oldalt és felül 90 mm, hátul pedig 80 mm vastag páncélzat védte. A két iker- löveget a tornyokon belül itt is páncélozott fallal különítették el, melynek vastagsága 20 mm volt, a barbetták 120 mm vastag lemezekből készültek. A hajó közepén elhelyezett 130 mm-es ikerlövegtornyok ennél gyengébb páncélzatot kaptak, ezeket csupán 20 mm vastag lemezek védték, és a barbetták páncélvastagsága is csak 60 mm volt.

A hajó kiskaliberű légvédelmi fegyverzete nem számított erősnek, sőt, eredetileg csupán négy darab kétcsövű, 37 mm-es, és nyolc darab négycsövű, 13,2 mm-es gépágyút szerel- tek fel. Az 1936-ban szolgálatba állított 37 mm-es gépágyú valós tűzgyorsasága csupán 30-40 lövés/perc volt, max. lőtávolsága pedig alig nyolcezer méter. Az 1935-ben rendsze- resített, kézi működtetésű, 13,2 mm-es Hotchkiss gépágyúk tűzgyorsasága 200 lövés per perc, lőtávolsága pedig csupán 3.500 méter volt. A II. világháború repülőgépei ellen már mindkét fegyver meglehetősen hatástalannak számított, ám a francia haditengerészet nem rendelkezett ezeknél jobbakkal.

A DUNKERQUE az első nagy felszíni hadihajó volt, melyet felszereltek beépített hangárral és felderítő repülőgépekkel. A hajó tatján elhelyezett hangárban két Loire-Nieuport 130 repülőgépet tárolhattak, egy harmadikat pedig a taton elhelyezett 22 méter hosszú, kör- beforgatható katapulton. A hajó mellett, a vízre leszálló gépek fedélzetre emeléséről a hangár bal oldala mellett beépített, 4,5 tonna teherbírású daru gondoskodott.

A Strasbourg egyik Loire 130 repülőcsónakja a katapulton.

A 330 mm-es lövegek tűzvezetését a lövegtornyokban beépített 12 méter bázistávolságú optikai távolságmérők biztosították. Ugyanilyen távolságmérőt helyeztek el a parancsno- ki torony tetején — ezt 1940-ben 14 méteresre cserélték —, egy nyolc métereset pedig a hátsó tornyon építettek be. A 130 mm-es lövegek tűzvezetését öt, illetve hat méteres távolságmérők segítették, melyeket szintén a lövegtornyokba és a parancsnoki tornyok tetejére szereltek fel. A különböző távolságmérőket a parancsnoki tornyok tetején egy- más felett, közös tengelyen, de egymástól függetlenül működtethetően helyezték el. A beérkező adatok a páncélfedélzet alatti központi tűzvezető állásba futottak be.

Noha a francia radarfejlesztések már 1933-ban elkezdődtek, a flotta hajóit a fegyverle- tételig sem tudták az új berendezésekkel ellátni. Az első használható radarkészülékek ugyan 1939-re már elkészültek, ezekkel azonban először nem a hajókat, hanem a fonto- sabb támaszpontokat szerelték fel. Csupán 1941-ben került fel az első légtérfigyelő radar a STRASBOURG fedélzetére, mellyel optimális esetben már 80 km távolságból észlelhet- ték a közeledő repülőgépeket. A DUNKERQUE-et soha nem látták el radarral.

*

Strasbourg 1942-es konfigurációja.

Amikor a németek bejelentették, hogy megépítik a második és harmadik zsebcsatahajót is, a francia haditengerészet rögtön a DUNKERQUE megrendelését követően szerette volna a parlamenttel jóváhagyatni az osztály második hajójának a megépítését is, de csak az 1934-ben bejelentett új olasz csatahajó-építések hírére vált lehetővé a flotta bővítése: 1934. június 25-én döntöttek az osztály második egységének építéséről, amelyet július 16-án rendeltek meg a Penthoet hajógyár St.Nazaire-i üzemétől. A hajó gerincfektetésére november 25-én került sor, 1936. december 12-én bocsátották vízre, és 1939. április 24-én állították szolgálatba az Atlanti Flottánál.

A STRASBOURG próbajáratainál már támaszkodhattak a DUNKERQUE-kel szerzett ta- pasztalatokra, így a hajó beüzemelése gyorsabban megtörtént. Ennek volt köszönhető, hogy noha a STRASBOURG gerincfektetésére két évvel a DUNKERQUE után került sor, mégis már nyolc hónappal testvérhajója után szolgálatba állították. Miután a STRAS- BOURG már a 38 cm-es ágyúkkal felszerelt olasz csatahajókra adott válaszként készült, páncélzatát, amennyire az alapkonstrukción való nagyobb változtatások nélkül erre lehetőség volt, igyekeztek megerősíteni.

A DUNKERQUE-kel összehasonlítva a legnagyobb különbség az övpáncél vastagságában mutatkozott, azt a korábbi 225 mm-ről 283 mm-re növelték. A STRASBOURG erősebb övpáncélzata a számítások szerint 24 000 m-es távolságon már ellent tudott volna állni a 38 cm-es gránátoknak is. A citadellát lezáró keresztválaszfalak páncélozását 20 mm-el megerősítették, a második páncélfedélzet lefelé hajló, döntött szélei pedig 40 helyett 50 mm vastag páncélzatot kaptak. A 330 mm-es lövegtornyok páncélzatát is megerősítették, a tornyok homloklemezei 360 mm, tetőlemezei pedig 160 mm vastagon voltak páncéloz- va; a barbetták 340 mm vastag páncélzatot kaptak.

A megnövelt páncélvastagság mintegy 800 tonna plusz tömeget, és 20 cm-es merülés-növekedést jelentett. Ez kissé csökkentette a sebességet is, max. teljesítménynél a hajó 30,9 csomós sebességet ért el. Hogy hatótávolsága ne maradjon el testvérhajójáétól, a STRASBOURG üzemanyagkészletét 6045 tonnára növelték. A megerősített páncélzattól eltekintve a STRASBOURG alapvetően a DUNKERQUE megismétlése volt, ugyanaz volt a fegyverzet, és azonosak voltak a hajtóművek is azzal a különbséggel, hogy a STRASBO- URG-on négylapátos, 4,04 m átmérőjű hajócsavarokat építettek be.

Jól látható eltérés volt viszont a két hajó között a felépítmények elrendezésében. A STRASBOURG parancsnoki hídja kétszintes volt, a tengernagyi hidat pedig a torony közepéről a tetejére helyezték át. A DUNKERQUE szögletes tornyától eltérően a STRAS- BOURG parancsnoki tornya áramvonalasabb, lekerekített formákkal rendelkezett.

Szolgálatba állítását követően a DUNKERQUE több hadgyakorlaton vett részt. 1939 má- jusában már a STRASBOURG-gal közösen látogatást tettek Lisszabon kikötőjében, majd júniusban az angol partoknál gyakorlatoztak. A Brestben állomásozó két csatahajót 1939 augusztusának végén helyezték riadókészültségbe, majd szeptember első napjaiban a két hajó Marokkóba és Martinique-re tartó konvojokkat kísért. A háború kitörése után nem sokkal a francia Atlanti Flottán belül megalakult az I. divízió, a Force de Raid, amelyet a DUNKERQUE és a STRASBOURG, valamint három cirkáló és nyolc romboló alkotott. A kötelék valamennyi egysége új, gyorsjáratú hajó volt, amelyek akár 30 csomós kötelékse- bességre is képesek voltak. A különítmény feladata a portyázó német hadihajók elfogása, illetve a konvojok védelme volt.

A Dunkerque Le Havre-ban, 1939. június.

Október elején a köteléket kettéválasztották, és a két csatahajó köré két külön csoportot alakítottak ki. A Force de Raid a DUNKERQUE-kel Brestben maradt, míg a STRASBOURG köré szervezett Force X Dakarba települt át. A Duplat altengernagy parancsnoksága alatt álló Force X a STRASBOURG-gal, két nehézcirkálóval, és az angol HERMES hordozóval, a Zöld-foki szigeteknél részt vett a GRAF SPEE utáni kutatásban. A köteléket novemberben feloszlatták, és a STRASBOURG november 29-én visszatért Brestbe. A DUNKERQUE eköz- ben az észak-atlanti vizeken kísért konvojokat, majd a HOOD-dal közösen próbálta meg elfogni a német csatacirkálókat, amelyek azonban még a francia-angol kötelék megér- kezése előtt visszavonultak hazai vizekre. Decemberben a csatahajó egy Kanadába tartó aranyszállítmány útját biztosította, majd visszafelé egy csapatszállító konvojt kísért angol kikötőkbe. A két francia hadihajót 1940 februárjában vonták össze ismét egy kötelékbe.

Miután a háború előrehaladtával egyre fenyegetőbbé vált Olaszország hadba lépésének lehetősége, a csatahajókat 1940 elején átvezényelték az észak-afrikai Oran mellett fekvő Mers-El-Kebir kikötőjébe. Innen kiindulva fel tudták volna venni a harcot az olasz flottá- val, ugyanakkor Gibraltárhoz is elég közel voltak ahhoz, hogy szükség esetén újra be lehessen vetni őket az Atlanti-óceánon is.

A két gyors csatahajó Marokkóban.

Tavasszal a két csatahajó vissza is tért az Atlanti-óceánra, ahol egy norvég vizeken tervezett hadműveletben vetették volna be őket. Norvégia áprilisi német megszállását követően azonban a tervezett hadműveletet lefújták, a két hajót pedig visszarendelték Oranba. Olaszország hadba lépése után a két hajó az Észak-Afrika és Marseille között közlekedő konvojok útját biztosította. Franciaország összeomlása és a Németországgal megkötött fegyverszünet június 25-i életbe lépése után visszatértek Mers-el-Kebirbe. Az angol kormány azonban június 24-ei ülésén arra a megállapításra jutott, hogy fennáll a veszélye annak, hogy Németország vagy Olaszország megszerzi magának a francia ha- dihajókat, ezért egy hajórajt indítottak útnak Oran felé. Winston Churchill pedig 1940. július 3-án utasítást adott arra, hogy a francia hajókat — de legalábbis a DUNKERQUE-et és a STRASBOURG-ot — meg kell semmisíteni. Ez lett a Catapult-hadművelet — de az már megint egy másik történet.

*

Amikor Hitler elrendelte a vichy kormány területének megszállását, a hadműveleten belül célul tűzték ki a Toulonban álló francia hadihajók elfoglalását is. A németek nem számítottak komolyabb fegyveres összecsapásra, biztosak voltak abban, hogy a francia tengerészek, akik közt a Mers-el-Kebir-i támadás után igen erősek voltak az angolellenes érzelmek, nem fognak ellenállást tanúsítani. De nem így történt. Mikor 1942. november 27-én hajnalban a németek benyomultak Toulonba, és nyilvánvalóvá vált, hogy el akarják foglalni a francia hadihajókat, a flotta parancsnokai, Jean de Laborde és André Marquis tengernagyok — akik először egyezkedni próbáltak a németekkel —, parancsot adtak a hajók elsüllyesztésére*.

A Strasbourg Toulonban, 1942. november.

A hadihajókon már korábban felkészültek erre a lehetőségre, és robbanótölteteket helyeztek el a fontosabb gépek és berendezések alatt. Ezek felrobbantásával és a hajófenék szelepeinek megnyitásával a franciák egymás után süllyesztették el hajóikat. Estére 117 hajó, köztük három csatahajó, hét cirkáló, 15 romboló, 13 torpedónaszád, és 12 tengeralattjáró süllyedt a touloni kikötő fenekére. A hadművelet során a franciák 38 halottat és sebesültet vesztettek, míg a németek vesztesége egyetlen sebesült volt.

Dunkerque, miután 1944 augusztusában a szövetséges erők elfoglalták Toulont.

A pusztítás olyan jól sikerült, hogy bár az olaszok néhány cirkálót és rombolót később kiemeltek, a háború végéig sem tudták őket kijavítani. A DUNKERQUE parancsnoka, Joseph A. Amiel sorhajókapitány, először nem volt hajlandó teljesíteni az önelsüllyesztést elrendelő parancsot, csak tiszttársai fenyegetésére egyezett bele hajója elpusztításába. A dokkot elárasztották, a csatahajó fontosabb berendezéseit — a lövegeket, kazánokat, tur- binákat, távmérőket és rádiókat — felrobbantották, majd a fenékszelepek megnyitásával elsüllyesztették a hajót. A DUNKERQUE sérülései olyan súlyosak voltak, hogy kijavításával meg sem próbálkoztak, és 1943-ban az olaszok megkezdték a lebontását.

A következő évben az amerikai bombatámadások újabb súlyos sérüléseket okoztak a hajónak, amely felismerhetetlen ronccsá vált. A háború vége után a franciák, hogy a dokkot felszabadítsák, úszóképessé tették a hajótest megmaradt részét, és átvontatták az egyik közeli öbölbe, ahol raktárhajóként használták 1958-ig, amikor a haditengerészet 226 millió frankért lebontásra eladta a roncsot.

A Strasbourg Toulonban, 1942.

A STRASBOURG-ot a hajófenékre erősített robbanótöltetekkel süllyesztették el a kikötő mólójánál, miután fegyverzetét és fontosabb berendezéseit tönkretették. Az olasz men- tőalakulatok következő év nyarán kiemelték a hajót, és hozzáláttak a lebontásához. Az olasz fegyverszünet után a bontási munkák abbamaradtak, a STRASBOURG a németek kezére került. Miután a szövetségesek felderítése olyan információkat kapott, amely szerint a csatahajó kijavítása előrehaladott állapotban van, augusztus 18-án amerikai bombázók támadták a hajót, amely súlyosan megrongálódott, és a sekély vizben ismét elsüllyedt. A STRASBOURG-ot 1944 őszén ismét kiemelték, és robbantási kísérletekhez használták 1955-ig, amikor 458 millió frankért lebontásra eladták.

*Az ekkor már Észak-Afrikában tartózkodó Darlan arra adott parancsot, hogy a flotta fusson ki, és az észak-afrikai kikötőkbe hajózva álljon át a szövetségesek oldalára, azonban a beosztott tengernagyok felülbírálták az utasítását. A hajók üzemanyag-tartályai a fegyverszüneti megállapodás értelmében csaknem teljesen üresek voltak, a kikötő olajtartályaiból azonban gyorsan fel lehetett volna tölteni őket. A vichy területekre behatoló német csapatoknak napokba tellett, mire elérték Toulont, ezalatt a hajók nagy részét fel lehetett volna készíteni a kifutásra. Az önelsüllyesztést elrendelő két tengernagyot egyébként a háború után hadbíróság elé állították, és súlyos börtönbüntetésre ítélték.

*

(Forrás: John Jordan-Robert Dumas: French battleships, 1922-1956.; Robert Garzke-William Dulin: British, Soviet, French, and Dutch battleships of World War Two;  John Campbell: Naval Weapons of World War Two)