Gyakran mondják, hogy az egyik háborút lezáró békeszerződés rendelkezései a kővetkező háború kitörését készítik elő. Így történt ez az első világháború után is, amikor a győztesek mohósága és bosszúvágya új, veszélyes feszültségek forrásává vált. Úgy látszott, hogy a szövetségesek levonták a tanulságokat, és 1945 első hónapjaiban mindent megtesznek azért, hogy ne ismételjék meg két évtizede elkövetett hibáikat.

A három nagyhatalom (a Szovjetunió, az USA és Nagy-Britannia) megállapodása a békés jövő zálogának látszott. A Jaltától (1945. február) Potsdamig (1945. július) eltelt fél év alatt azon- ban kiderült, hogy nem így lesz. Európa két részre osztása egy új háború előfutára volt — ez azonban szerencsére csak hidegháború maradt.

1945 februárjára Németország hatalma gyakorlatilag megszűnt. A két tűz közé szorult birodalom maradék erejével már csak saját területét védelmezte. Bár a szövetségeseknek 1944 decemberében sikerült megállítaniuk a német ellentámadást az Ardennekben, nem remélhették, hogy három hónapnál hamarabb elérik Berlint. Sokkal jobb helyzetben volt a hadtörténet legnagyobb katonai csoportosítása, Zsukov mintegy kétmillió katonát számláló 1. Ukrán frontja, amely már csak száz kilométernyire állt a német fővárostól.

Sztálin erejéhez illően viselkedett szövetségeseivel: alighogy megérkezett Jaltára, közölte Roosevelt elnökkel, hogy elveti a Berlin elleni azonnali támadást. A döntés két szempont-ból is előnyös volt számára: egyrészt bejelentése után azonnal jelentősen megenyhült a konferencia légköre, másrészt lehetővé tette, hogy a déli arcvonalra összpontosítsa erőit, és elfoglalhassa Cseh- és Morvaországot, Szlovákiát és Magyarországot. Már ekkor kiraj- zolódtak tehát a várható események: a diplomáciai lépések többnyire a szovjet csapatok előrenyomulása nyomán kialakult katonai helyzetet szentesíthették.

A konferencia 1945. február 4-én kezdődött. A kellemes időjárása miatt választották Jaltát, a legnagyobb fekete-tengeri üdülőhelyet a konferencia színhelyéül. Mindhárom résztvevő más-más tervekkel és célokkal érkezett a Krímbe. Sztálin azt szerette volna, hogy végleg ismerjék el az 1940-ben elfoglalt területekhez: a három balti államhoz, Finn- ország egy részéhez, Lengyelország keleti területeihez, Moldovához és Besszarábiához való jogát. Arra is számított, hogy szovjetbarát kormányokat hozhat létre egész Közép- és Kelet-Európában: Csehszlovákiában, Lengyelországban, Magyarországon, Romániában, Jugoszláviában és Bulgáriában. Ezenfelül jelentős pénzügyi követelésekkel akart előállni háborús jóvátétel címén.

Churchill, aki tisztában volt országa jelentőségének csökkenésével, Franciaországgal, mint nagyhatalommal erős Európát akart létrehozni, amely képes szembeszállni a szov- jetekkel. Roosevelt viszont egy békés világ létrehozásának tervét helyezte előtérbe. Hű maradt korábbi taktikájához, kerülte a közvetlen konfrontációt, minden megoldásnak hagyott nyitva kiskapukat, és a lehető legtovább halogatta a végleges politikai dönté- seket. A találkozó kezdetétől igyekezett baráti kapcsolatot kialakítani Sztálinnal, hogy megnyerje jóindulatát az ENSZ létrehozásához. Ez a — néha már elvakultsággal határos — engedékeny magatartás magyarázza Sztálin egyre erősödő magabiztosságát.

Mindhárom vezető változatlan formában akarta megőrizni a szövetséget, és közösen kívánta biztosítani a világ stabilitását. Kezdettől fogva világos volt, hogy nem hoznak egyetlen olyan döntést sem, amely megingathatná e törékeny status quo-t. A jaltai konferencia résztvevői — érthető módon — gondosan kerülték a háború utáni Európa rendezésének kérdését. Téves tehát az az általánosan elterjedt vélemény, hogy Jaltán történt meg „Európa felosztása" Sztálin és a nyugati hatalmak vezetői között; Európát ugyanis már sokkal korábban felosztották.

A befolyás kérdése először 1944 októberében, Moszkvában, Sztálin és Churchill találko- zóján merült fel. Ekkor igen fontos döntések születtek a „befolyási övezeteket" illetően. A befolyás mértékének a következőképpen kellett volna alakulnia: Románia 90 %-ban szov- jet, 10 %-ban angolszász befolyás alá került volna, Görögországban ennek a fordítottját tervezték. Bulgáriában a szovjet befolyás 75, az angol-amerikai 25 %-ot tett volna ki, Ma- gyarországon és Jugoszláviában viszont 50-50 %-ban oszlott volna meg. A kényes lengyel kérdést egyelőre háttérbe szorították. Nem szabad azonban elfelejteni, hogy Európa fel- osztása végül is a harctereken történt meg, 1945 elején a Vörös Hadsereg előnyomulása kész tények elé állította a szövetségeseket.

Á Vörös Hadsereg elfoglalta Lengyelországot, Romániát, Bulgáriát, és Jugoszláv területre lépett. A Lublinban megalakult szovjetbarát lengyel kormány fokozatosan kiterjesztette ellenőrzését az egész országra, nem törődve a legális és akkor még a Nyugat által is elis- mert emigrációs lengyel kormány tiltakozásával. Milyen döntések születtek hát Jaltában?

Churchillnek főleg az volt fontos, hogy megakadályozza a Sztálin-barát kormányok lét- rehozását a Vörös Hadsereg által elfoglalt országokban, így azután Lengyelország került az első helyre a felek vitáiban. Két kérdés dominált: az új lengyel határok kijelölése és a lengyel kormány összetétele. Lengyelország keleti határát, amelyet már 1943-ban Tehe- ránban kitűztek, megerősítették. Ez a határ a Cruzon-vonal mentén húzódott, amelyet még 1919-ben jelöltek ki a „tősgyökeres lengyelek lakta területek" határaként. Az ország keleti megnyirbálását azonban kárpótolni kellett nyugaton. Ez viszonylag egyszerű volt, mert Németország kárára történhetett. De milyen messze érjen Nyugaton a lengyel állam? A választás a klodzkói Neisse és a lausitzi Neisse közötti területre esett. A kérdés végleges rendezését azonban a jövendő békekonferenciára halasztották.

A brit miniszterelnök számára a független és demokratikus Lengyelország létrehozása becsületbeli ügy volt, Sztálin viszont nem akart lemondani az elfoglalt és a néhány éve már részben megszállt országról. Roosevelt meglehetősen visszafogottan támogatta Churchillt, és Sztálin értésére adta, hogy amennyiben támogatni fogja az ENSZ létre- hozását, számíthat a jóindulatára Lengyelország kérdésében. Meg kellett tehát találni a módját, hogy a lublini kormányt olyan szervvé alakítsák át, amelyet a nyugati diplomácia is elismerhet és elfogadhat.

Sztálin elégedettnek látszott. Megvolt az oka rá, hiszen komoly győzelmet aratott: nem oszlatták fel a lublini kormányt. A német kérdés kisebb érzelmeket kavart. A tárgyaló felek hamar egyezségre jutottak az alapvető kérdésekben, és eldöntötték: az országot négy megszállási övezetre osztják, amelyek közül egyet a britek és amerikaiak elfoglalta területekből alakítanak ki, és irányítását a francia közigazgatásra bízták. Ezzel különösen Churchill volt elégedett, mert Franciaországot is bevonta a nagyhatalmak körébe, ami erősítette az Európában elszigetelt Nagy-Britanniát

A háborús jóvátételek kérdésében kialakított kompromisszumot Sztálin egyik legnagyobb győzelmeként állították be; Roosevelt 20 milliárd dollárt javasolt kiinduló összegként a Szovjetuniónak fizetendő német háborús jóvátételről folyó vitában. Ennél is lényegesebb volt, hogy elvetették Morgenthau tervét, aki Németországot demilitarizált és elszegényí- tett országgá kívánta tenni. Már szó sem volt Németország tönkretételéről; Churchillnek sikerült meggyőznie Rooseveltet az alapvető kérdésben: Európának a nyugati világot a kommunista fenyegetéstől védő ütközőként stabil és erős Németországra van szüksége.

Ugyanakkor a Három Nagy mintha lebecsülte volna a Balkánt. Roosevelt nyilvánosan el- ítélte ugyan a „befolyási övezetekről" szóló megállapodást, de a gyakorlatban elfogadta. Ebben minden bizonnyal szerepet játszott az is, hogy Sztálin és Churchill egyaránt maka- csul ragaszkodott álláspontjához. Ezenkívül Romániában és Bulgáriában már olyan erős volt a szovjetek helyzete, hogy jobbnak látszott elhalasztani a problémák megoldását. Roosevelt beépített egy kis pragmatizmust is idealizmusába: ezeknek az országoknak a sorsa nem érte meg, hogy kockáztassák a szövetséget az oroszokkal. Csak Jugoszláviát érte az a megtiszteltetés, hogy Nagy-Britannia érdeklődési körébe került. Megállapodtak tehát, hogy ideiglenes kormány alakul, amelynek élén Tito, az ellenállási mozgalom hőse és Ivan Szubasics, az emigráns jugoszláv kormány miniszterelnöke fog állni.

Az Európa jövőjét illető döntések nyilvánvaló hiányának leplezésére elfogadtak egy nyi- latkozatot a felszabadított Európáról, amelyben a Három Nagy garantálta, hogy minden felszabadított európai országban szabad választásokat tartanak és támogatják a demok- ráciát. A nyilatkozat azonban csak a világ közvéleményének megnyugtatására szóló óhaj maradt. Roosevelt mégis hitt abban, hogy a jaltai konferencia befejezése után Sztálin legalább az ott elfogadott határozatok egy részét tiszteletben fogja tartani.

Amikor 1945. február 11-én a konferencia véget ért, a résztvevők többé-kevésbé elége- dettek voltak. Mindhárman elkönyvelhettek valamilyen sikert. A világ közvéleménye nem győzte magasztalni a történelmi találkozó eredményeit. Barkley amerikai szenátor, a szenátus demokratikus többségének vezére szerint „ez volt az egyik legfontosabb lépés, amelyet az emberiség a békéhez és boldogsághoz vezető úton tett". Churchill így összegezte a találkozót „Mindnyájan felhágtunk egy hegycsúcsra, ahonnan végre akadálytalanul csodál- hattuk az elénk táruló lehetőségek sokféleségét, gazdagságát. Tragédia lenne — tette hozzá — ha tehetetlenségünkkel vagy közönyünkkel megengednénk, hogy ez a fényes jövő szétfolyjék az ujjaink között".

(Folyt. köv.)