Annak érdekében, hogy megakadályozzák az USA belépését a háborúba, Németország és Olaszország elhatározza, hogy új szövetségeseket keres. A Szovjetunió és Japán megnyerése érdekében tesznek erőfeszítéseket, azonban csak Japán hajlandó csatlakozni.

1940. szeptember 27-én Németország, Olaszország és Japán háromoldalú megállapodást ír alá. Aki ehhez csatlakozik, az kinyilvánítja a tengelyhatalmakhoz való tartozását.

A Tokióig kibővített Róma-Berlin tengely kezdetben antikomintern paktumként műkö- dött. A három későbbi aláíró között folytatott, tényleges szövetség létrehozását célzó megbeszélések először a Németország és Olaszország közötti acélpaktum 1939. május 22-i aláírásához vezettek. Az 1939. augusztus 23-i német-szovjet megállapodás (Molo- tov-Ribbentrop paktum) ugyan nyugtalanította Mussolinit, mégis hagyta magát bevonni Hitler politikájába, és 1940. június 20-án hadat üzent Franciaországnak és Angliának.

Japán elégedetlenkedett a német-szovjet közeledés miatt, amely gyakorlatilag felszá- molta az antikomintern egyezményt. Majd csak a németek győzelme Franciaországba, Belgiumban és Hollandiában hozta közelebb ismét Németországot és Japánt egymáshoz. 1940. június 16-án a katonai vezetők nyomására Tokióban új kormány alakult Fuminaro Konoye herceg, Hirohito császár unokaöccse vezetésével. A kormány szürke eminenciása Hideki Tojo hadügyminiszter volt. Yosuke Matsuoka — akit a „Time" úgy jellemzett; mint „szuperfasisztát és szuperpatriótát" —, külügyminiszteri kinevezést kapott.

Matsuoka meggyőzte kollégáit, hogy az esetleges amerikai nyersanyag-szállítási embargó következményeinek enyhítésére biztosítani kell annak beszerzését Délkelet-Ázsiából — elsősorban francia Indokinából, valamint a holland Indonéziából. Ennek érdekében pedig feltétlenül szükséges közvetlenebb kapcsolatokat kialakítani Német- országgal és Olaszországgal. Tonkin (Vietnam északi része) japán megszállása 1940 szeptemberében kedvező visszhangot váltott ki Németországban, azonban maga után vonta olyan cikkek amerikai embargóját, amelyekre a japánoknak nagy szükségük volt (repülőgép-üzemanyag, valamint különféle fémek).

Hirohito császár (középen) 1940, január, Tokióban.

Hitler szorgalmazta a Japánnal kötendő szerződés aláírását, 1940 nyarának kezdetéig azonban Hirohito császár és a japán haditengerészet ellenezte ezt. Csak az 1940-es nyári események teremtettek lehetőségeket a japán hadsereg számára, hogy rávegyék a csá- szárt a megfelelő lépések megtételére. Matsuoka és Ott, a tokiói német nagykövet 1940. szeptember 1-én tárgyalásokat kezdtek. Kurusu nagykövet Berlinben javasolta, hogy a németek ismerjék el a „Kelet-Ázsia közös jóléti övezetének" nevezett japán érdekszférát.

Hitler véglegesen akkor döntött a japán javaslat elfogadása mellett, amikor tájékoztatták, hogy Nagy-Britannia átadja az amerikaiaknak az Atlanti-óceánon lévő bázisait. Elküldte Tokióba Heinrich Stahmer tábornokot, akinek titokban kellett tárgyalásokat kezdeni a japánokkal. Ezek nem Japán azonnali katonai lépéseire vonatkoztak, hanem azokra az eszközökre, amelyek segítségével meg lehet akadályozni az Egyesült Államok hadbalé- pését. Németország célja Anglia mielőbbi legyőzése volt, és nem a háború kiterjesztése. Az érdekszférák kiszélesítése fejében Japán megígérte, hogy szentesíti Németország és Olaszország jogát az „új európai rend" kialakításához. Stahmer minden pontban azonnal megegyezett Matsuokával.

Yosuke Matsuoka, Wilhelm Keitel és Heinrich Stahmer, 1941. március 29.

A japán kormány úgy döntött, hogy érdekszféráját Kínára és Dél-Ázsiára korlátozza, amelyből időlegesen kikapcsolja Ausztráliát és Új-Zélandot annak ellenére, hogy ez utóbbi két állam a japánok látókörében volt. 1940. szeptember 19-én Ribbentrop Rómába utazott, hogy tájékoztassa Mussolinit azokról a tárgyalásokról, amelyekhez a duce lelkesen csatlakozott. Az utolsó kifogások a japán császár, valamint személyes tanácsadói részéről fogalmazódtak meg, akik attól tartottak, hogy a paktum ahelyett, hogy visszatar- taná az amerikaiakat a hadbalépéstől, inkább cselekvésre ösztönzi őket. Végül azonban Matsuocának sikerült meggyőzni az udvart.

A háromhatalmi egyezményt Berlinben írták alá, az aláírók Joachim von Ribbentrop, Galeazzo Ciano, valamint Saburo Kurusu, Japán berlini nagykövete voltak. Itt nem volt semmiféle titkos záradék. Az 1. és 2. cikkelyben kölcsönösen elismerték egymás érdek- szféráit Ázsiában és Európában. A 3. cikkely a védelmi szövetségről döntött: a három partner kötelezte magát, hogy „segíteni fogják egymást minden lehetséges politikai, gazdasági és katonai eszközzel, ha közülük bármelyiket megtámadja egy a jelenlegi európai, vagy kínai-japán konfliktusban el nem kötelezett nagyhatalom". Az 5. cikkely megállapította, hogy a paktum semmiben sem változtatja meg az aláírók Szovjetunióhoz fűződő viszonyát. Az egyezmény érvényességét tíz évre tervezték.

Az egyezmény aláírása.

Hitler soha sem mondott le arról, hogy a birodalom „életterét" a Szovjetunió rovására bővítse, azonban hogy le tudja győzni Angliát, növelni akarta szövetségesei körét. A kö- zeledés a Szovjetunióhoz, tekintettel a Kínára és a Délkelet-Ázsiára vonatkozó tervekre, a japánoknak is érdekében állt. Ezért nem is ellenezték a németek azon javaslatát, hogy segítenek a Moszkvával meglévő vitatott kérdéseik rendezésében. Molotovot már 1940. szeptember 26-án tájékoztatták a tervezett szövetségről.

Annak ellenére, hogy a háromoldalú megállapodás egyértelműen Washington ellen irányult, a Szovjetuniónak semmi oka nem volt, hogy az aláírás után nagyobb bizton- ságban érezze magát. Mindenesetre 1940. október 13-án Ribbentrop hosszú levelet írt Sztálinnak, amiben hangsúlyozta, hogy az egyezmény nem irányul a Szovjetunió ellen, épp ellenkezőleg, azt javasolta, hogy a szovjetek is vegyenek részt a háború befejezése után a zsákmányon való osztozásban.

Molotov és Ribbentrop Berlinben, 1940. november 12.

Meghívták Molotovot Berlinbe, hogy felmérjék a Szovjetunió paktumhoz csatlakozásának esetleges lehetőségét. A tárgyalásokat 1940. november 12-én kezdték meg. Molotov be- csületbeli ügynek tekintette, hogy bemutassa a náciknak saját diplomáciai képességét, buzgalmát pedig csak fokozta Sztálintól való félelme.

Nehéz elképzelni két, egymás megértése iránt kevésbé fogékony embert, mint Hitler és Molotov. A diplomáciai ügyeskedés nem volt Hitler erős oldala, aki hosszú monológok- ban adta elő érveit, és olyan benyomást keltett, hogy nem is figyel beszélgetőpartnerei válaszaira (ha egyáltalán megadta a válaszadás lehetőségét). Molotov esetében a helyzet épp fordított volt, a tét pedig igen nagy. Minden jel arra mutatott, hogy Hitler még 1941 vége előtt elindít valamilyen hadjáratot. Annak nem volt semmilyen akadálya, hogy — ha Sztálin nem csatlakozik a britek elleni támadáshoz — erre a hadjáratra a Szovjetunió ellen kerüljön sor.

A tárgyalást Ribbentrop kezdte, kijelentve, hogy Németország győzelme elkerülhetetlen. Nyomást igyekezett gyakorolni Molotovra, hogy a Szovjetunió csatlakozzék a paktumhoz. A megállapodás alapján — jelentette ki Ribbentrop — „meg lehetne határozni Oroszország, Németország, Olaszország és Japán érdekszférájának általános kontúrjait". Szerinte egy ilyen kezdeményezés nem okozna félreértéseket, ugyanis minden potenciális partner dél felé terjeszkedne: Japán Délkelet-Ázsiát foglalná el, Olaszország Észak-Afrikát, a németek pe- dig visszakapnák afrikai gyarmataikat.

Ez a tervezet mindenki számára aki ismerte Hitler korábbi kijelentéseit, abszurd volt; Afrika a náci prioritások legvégén volt. Nem csak azért, mert Hitlert ez soha nem érde- kelte különösebben. Molotov bizonyára alaposan áttanulmányozta a „Mein Kampf"-ot ahhoz, hogy értse, amikor a szerző „élettérről" és annak növeléséről beszél, mindenek- előtt a Szovjetunióra gondolt, és nem tengerentúli kontinensekre. Molotov csendben végighallgatta Ribbentrop érvelését, majd közömbösen megkérdezte: melyik tengerig ér majd el Oroszország határa.

Ribbentrop azt felelte, hogy a Perzsa-öbölig — mintha a németek már saját belátásuk szerint rendelkezhetnének ezekkel a területekkel. A csatlakozásra tett javaslat nem ér- dekelte Molotovot, még nem volt a németeké, amit már osztogattak, a Szovjetuniónak pedig nem volt szüksége ahhoz a németekre, hogy a neki ígért területeket megszerezze. Ezért azt javasolta, hogy hosszú időre pontosan meg kell határozni az „érdekszférákat".

Délután Molotov találkozott Hitlerrel a kancellária, épp elkészült hatalmas épületében. Először „Heil Hitler" köszöntéssel szalutáló SS-katonák által őrzött hosszú folyosón ve- zették végig. A Hitler irodájába vezető ajtó a mennyezetig ért, amelyet két — igencsak magasra nőtt — SS-katona egy ütéssel nyitott ki, miközben köszöntésre felemelt karjuk ívet alkotott Molotov feje fölött. Az íróasztala mellől Hitler csendben figyelte vendégét. Ezután felugrott, és némán kezet rázott a szovjet delegáció minden tagjával. A fogadtatás egyáltalán nem bizonytalanította el Molotovot, és feltette a részletekre vonatkozó kérdé- seit: mi a háromhatalmi egyezmény végső célja? Mi a célja a Hitler által meghirdetett új rendnek? A nagy ázsiai térség? Kérdést tett fel a németek Balkánra vonatkozó terveivel kapcsolatban is. És, hogy a megállapodás Finnországot a szovjet érdekszférába helyezi-e?

Hitler értésére adta tárgyalópartnerének, hogy nincs szándékában korlátozni országa cselekvési szabadságát a hadsereg számára elérhető területeken, de különösen nem Európában. Molotov nem hagyta abba a kérdezősködést. Hogy reagálna Németország, ha a Szovjetunió garanciákat adna Bulgáriának? És ha annektálná Finnországot? A han- gulat egyre feszültebb lett, Hitler ingerülten jegyezte meg, hogy Bulgária egyáltalán nem keres szövetséget a Szovjetunióval. Ellentmondott Finnország bekebelezésére is, hogy az nem szerepelt a Moszkvában 1939 augusztusában aláírt megnemtámadási szerződés titkos záradékában. Nem akarta észrevenni, hogy épp ennek a paragrafus kibővítésének szándéka vezette Molotovot Berlinbe.

A találkozó feszült hangulatban ért véget. Molotov még egyszer megismételte azt, amiért Berlinbe utazott: „a Szovjetunió mint nagyhatalom nem maradhat háttérben az európai és ázsiai ügyekben, és nem maradhat közömbös mindazzal szemben, ami Jugoszláviá- ban, Lengyelországban, Görögországban, Svédországban és Törökországban történt".

November 25-én Molotov levélben tájékoztatta Ribbentropot azokról a feltételekről, amelyeket Sztálin szabott, hogy a Szovjetunió csatlakozzék az egyezményhez: a biroda- lomnak ki kell vonnia egységeit Finnországból, ahol ezt követően a Szovjetunió szabad kezet kap. Bulgáriának katonai szövetségre kell lépnie a Szovjetunióval, valamint meg kell engednie, hogy területén katonai bázisokat működtessen, Törökországnak is bele kell egyeznie, hogy szovjet bázisok működjenek területén, beleértve a Dardanellákat is, és a németek nem fognak beavatkozni a szovjet stratégiai tervek megvalósításába a Balkánon és a Dardanellák szorosban. Hitlernek az érdekszféra Batumi és Baku környékére való kiterjesztésére tett javaslatát módosítva Sztálin bővítette azt Iránnal és az egész Perzsa-öböllel. Végezetül Japánnak le kell mondania a Szahalinon végzett ásványkitermeléssel kapcsolatos kifogásairól.

Hitler számára ezt követően már csak az volt kérdéses, hogy a Szovjetuniót az Anglia fölött aratott győzelem után, vagy előtte támadja meg. Molotov látogatása eloszlatta a kétségeket. 1940. november 14-én, azon a napon, amikor Molotov elhagyta Berlint, Hitler kiadta a parancsot a Szovjetunió elleni invázió tervének előkészítésére úgy, hogy 1941 nyarán arra sor kerülhessen. Amikor 1940. november 25-én Hitler megkapta Molotovtól Sztálin javaslatait, utasítást adott, hogy ne válaszoljanak rá. Sztálin sem tett róla említést soha. Ettől kezdve a Szovjetunió elleni háború előkészítése teljes gőzzel beindult.

Megj.: A megállapodáshoz később csatlakozott Magyarország, Románia, Szlovákia, Bulgária és Jugoszlávia, majd az utóbbi szétesése után a Horvát Állam is.