Tényleg csak egészen röviden, hisz már több posztunk is foglalkozott a témával, de a Viasat Hístory-n most megy egy sorozat a II. világháború bombázóiról, ill. azok alkalmazásáról. Részletesen foglalkoznak a német városok bombázásával; az amerikaiak Európában — több, kevesebb sikerrel — a nappali, precíziós bombázással próbálkoztak, míg az angolok 1942-től a városok válogatás nélküli, főleg éjszakai bombázására helyezték a hangsúlyt.

Ekkor került ugyanis a Bomber Command élére Arthur Harris repülőtábornok, kinek szilárd meggyőződése volt, hogy a bombázás, ha kellő méretű, önmagában is elégség a háború meg- nyeréséhez. Fanatikusan hitte, hogy az ellenség ellenállását a civil célpontok ellen végrehajtott tömeges szőnyegbombázásokkal lehet megtörni. Kíméletlen taktikája miatt már kortársai is a „Butcher", azaz „Mészáros" néven emlegették.

Bár a szövetséges parancsokban és direktívákban a légitámadások számára katonai célpontokat határoztak meg, a gyakorlatban azonban — a németországi bombázásokat irányító Harris kijelentése szerint — a városok, és főként azok központi kerületei jelentet- ték a légitámadások fő célpontjait. "Ha egy gyárat is leromboltunk egy városban, ezt mindig külön sikerként könyveltük el." Az „ezer bombázós” bevetést főleg két okból szorgalmazta:

• remélte, hogy ezek a támadások aláássák a németek morálját;
• hogy a nagyszabású németországi támadásokkal bebizonyítsa a hadügyminisztériumnak, hogy a Bomber Command fejlesztésébe történt és történő befektetések döntő hozzájárulást jelenthetnek a győzelemhez.

Arthur Harris légimarsall, a területbombázási doktrína lelkes híve.

A civil lakosság és a városi infrastruktúra elleni brit bombázóhadjárat 1942-ben vette kezdetét, Harris az első tömeges szőnyegbombázás célpontjául kijelölt Köln elleni tá- madást tekintette a „puding próbájának”. Május 30-án és 31-én az angol légierő 1000 négymotoros nehézbombázóval (Operation Millennium) első ízben itt próbálta ki a sző- nyegbombázás új stratégiáját. A légitámadást néhány világítóbomba vezetett be, majd az angol légierő gépei 25-30 percen át bombázták a város teljes területét; 2500 nagyobb és 12 000 kisebb tűz keletkezett, mely során 100 ezer ember vált hajléktalanná.

Harris és a Bomber Command több mint elégedettek voltak; a csekély gépveszteség és az okozott károk alapján egyértelműen sikeresnek minősítették a területbombázás doktrínáját. A Köln elleni offenzíva azonban csak a kezdetet jelentette, 1943. március 6. és június 29. között a Bomber Command 26 tömeges légitámadást intézett a ruhr-vidéki városok ellen, és ezek során a szövetségesek 34 705 tonna bombát dobtak le. 1943. március-áprilisban három nagy légitámadást intéztek Berlin, négyet Wilhelmshafen, kettőt-kettőt Hamburg, Nürnberg és Stuttgart, egyet-egyet pedig Bremen, Kiel, Stettin, München, Frankfurt am Main és Mannheim ellen.

Az épen maradt kölni dóm a szétbombázott belvárosban.

1943 nyarától folyamatossá váltak a német városok elleni ezergépes bombatámadások. Júliusban az angol bombázók ismét Kölnt, Aachent, Essent, Wilhelmshafent támadták. Az angol légierő támadásai közül kiemelkedő szerepet játszottak a július 25. és augusztus 3. közötti, Hamburg elleniek. A Gomora-hadművelet egy olyan szőnyegbombázás-sorozat volt, amelyet a brit és kisebb részben az amerikai légierő hajtott végre. A sűrűn lakott kikötőváros és közlekedési csomópont elleni támadásokban összesen 3059 gép vett részt, közülük 2630 jutott a cél fölé (ezekből 89-et lelőttek a német éjszakai vadászok) és 8621 tonna bombát dobott le a városra.

Az első, július 25/26-i támadásban 791 bombázó vett részt, számos kerületet és a kikötőt pusztítva, megfosztva a polgárokat a víz, gáz és villanyszolgáltatástól. 1500 polgári lakos meghalt, és 12 brit repülőgépet lelőttek. A város elleni második nagy támadást (Feuer- sturm) július 28-án 787 brit bombázó hajtotta végre; háromnegyed óra alatt 1129 tonna romboló és 1265 tonna gyújtóbomba hullott a legsűrűbben lakott városrészekre.

Hamburg az 1943. július 25. – augusztus 3. közötti támadások után.

A pusztítás minden elképzelést felülmúlt: összesen kétszáz kilométernyi utca, köztük a lakóhelyiségek majdnem fele, 277 ezer lakóépület pusztult el teljesen. A támadás nyo- mán kitört tűzviharban akkora volt a hőség, hogy még a 6-7000 méter magasan repülő gépekben is érezni lehetett a hőséget. Körülbelül 40 000-en meghaltak, sokakat nem lehetett azonosítani, mivel csak hamu maradt belőlük. Körülbelül 900 000 hamburgi menekült el a városból

A harmadik, Hamburgra koncentrált támadás július 30-án 0.45 és 1.28 óra között zajlott 697 bombázóval. A gépek 1100 tonna romboló és 1240 tonna gyújtóbombát dobtak le a város addig érintetlen lakónegyedeire. Augusztus 3-án — Gomora-hadművelet utolsó részében — a rossz időjárás miatt 740 bombázóból csak 393 érte el Hamburgot. Augusz- tusban Berlint, Mannheimt, Nürnberget, majd a hónap utolsó tíz napjában három újabb légitámadást intéztek Berlin ellen. Szeptember folyamán Mannheim ellen indítottak két tömeges támadást, októberben pedig Hannovert, Kasselt és Düsseldorfot bombázták.

A lerombolt városról készült egyik híres felvétel, a Kilátás a drezdai városháza tornyából
(Fotó: id. Richard Peter, 1945)

Végül 1945. február 13-án és 14-én sor került a II. világháború legnagyobb és legértel- metlenebb bombatámadására Drezda ellen. Mintegy 35 000 ember vesztette életét, a 14 órás támadásban, a város háromnegyed része elpusztult, leégett. (Megj.: A korabeli források 300 ezer főre becsülték a bombázás áldozatainak számát, az angol-amerikai adatok ehhez képest „mindössze” 15-20 ezer áldozatról beszélnek. Konrad Adenauer, a Német Szövetségi Köztársaság kancellárja 1955-ben 250 ezer főről nyilatkozott, míg a Nemzetközi Vöröskereszt adatai szerint 275 ezren vesztek oda a tűzviharban.)

Az 1942 és 1945 között a brit — és részben amerikai — bombázók által a német városok ellen végrehajtott légi támadások következtében mintegy 600 ezer civil vesztette életét. A szövetségesek mintegy 1,6 millió tonna bombát dobtak le, ebből mintegy 1,1 millió tonnát a háború utolsó évében. A támadások megközelítőleg ezer települést érintettek; egyes források szerint 3,5 millió, más adatok szerint 4,8 millió lakás dőlt romba, A II. világháború alatt a RAF bombázásai következtében 7,5 millióan, más források szerint 13 millióan váltak hajléktalanná.

Az angol légierő a fontosabb hadiipari célpontok elleni légitámadások helyett lényegében a nagyobb német városok elleni támadásokra összpontosított. Harris szerint azonban ő nem csinált mást, mint ugyanazt a taktikát alkalmazta, amit a németek az angol városok elleni támadások (Coventry, London) során, és különben is mindent parancsra tett, a stratégiai elképzelést pedig Winston Churchill is támogatta.