A háború végén a Szovjetunió igen nagy tekintélynek örvendett. Senki sem fordított figyelmet Moszkva gyilkossá­gaira. Pedig a lágerek — ahová a szovjet lakosság millióit küldték — sohasem voltak ennyire tele. A száműzöttek csapatához újak csatlakoztak, a németek. A már több nemzedék óta Oroszországban élő német származású lakosság tömeges deportálá­sára a Szovjetunió elleni né­met invázió után hamarosan sor került.

Sztálin rendeletére már 1941. augusztus 28-án megkezdték a Volga-menti németek deportálását Szaratov és Sztálingrád környéké­ről Szibériába, valamint a kazahsztáni sivatagba. A dek­rétum szerint a kitelepítésnek az volt a célja, hogy megvédje a civileket a német inváziótól. Berija a súlyos vereségeket elszenvedő Vörös Hadsereg  fejvesztett visszavonulásának ide­jén sem habozott NKVD erőt — mintegy 14 000 katonát és belügyi funkcionáriust ren­delni a művelet elvégzésére.

1941. szeptember 3. és 20. kö­zött 230 vasúti csapatszállító szerelvényen mintegy félmil­lió „szovjet" németet depor­táltak. A vasútvonalak zsú­foltsága miatt a szállítmányok egy hónapot vagy többet is utaztak a rendeltetési helyü­kig. A körülmények nem kü­lönböztek a lengyelek 1940-41-es elszállításától, és a de­portáltak közül rengetegen elpusztultak.

Sztálin a kitele­pítéssel együtt más akciókat is elrendelt, hogy „megtisztítsa" az ország nyugati és középső részét a megbízhatatlannak vélt elemektől. Ezért kezdték meg — és csak a front közeledté­vel szakították félbe — Lenin­grádból 96 000 finn és német nemzetiségű ember kitelepí­tését, akikről azt gondolták, hogy együttműködnének a német hadsereggel, de „csak” 11 000 embert sikerült depor­tálni. A „megmenekültek" többsége később a bombázá­sokban, és az éhségtől pusztult el a bekerített városban.

Mai német adatok szerint 1941 augusztusa és 1942 júni­usa között az 1939-ben össze­írt 1 427 000 német származá­sú emberből 1 209 430-at de­portáltak. Ha ezek az adatok helyesek, akkor a Szovjetunió területén élő teljes német la­kosság 82 %-át kitelepítették! Mivel lehet megmagyarázni egy ilyen akciót éppen akkor, amikor minden kézre szükség lett volna az ország védelmé­hez? Berija tökéletesen tisztá­ban volt azzal, hogy mit tesz. Politikája a német lakosság iránti bizalmatlanságon alapult. Tudta, hogy nem kedvelik a kommunista rendszert, sőt el­lenségesen viszonyulnak hoz­zá, s attól tartott, hogy támo­gatni fogják a bevonuló né­met hadsereget. A hadihelyzet miatt, amely fo­kozott termelési erőfeszíté­seket követelt a gyárakban, kolhozokban és bányákban, a német lakosságnak egy új rabszolgahad szerepét kellett eljátszania a 4 000 kényszermunka-táborban.

A németek első vereségei nyomán aztán megjelent a ha­difoglyok tömege is. Az arc­vo- nalból több mint egymillió katonát szállítottak a munkatáborok­ba, közülük 123 000 a sztálin­grádi hadszíntér­ről érkezett. A foglyok követke­ző nagyobb, két­milliós tömege a birodalom fegyverletétele után követte őket. A fenti adatokat összegezve kiszámítható, hogy szovjet lágerekbe és fogolytá­borokba mintegy négymillió német került, civilek és kato­nák egyaránt. A szabadságot évek múltán alig a fele érte meg.

*

A II. világháború idején a ha­difoglyok jogait elvileg a gen­fi egyezmény szabályozta, de ezt főleg a német táborokban lévő szövetséges foglyokra és a szövetségesek német fog­lyaira alkalmazták. A Szovjet­unió ezt az egyezményt soha nem írta alá, ezzel mindenfé­le szank- ción kívül helyezte magát. A Nemzetközi Vörös­kereszt egyébként sem jutha­tott hozzá semmiféle adathoz a szovjet láge­rekről. Más kér­dés, hogy még az orosz fogságba esett német fog­lyok sorsa is „va­lamivel" jobb volt a háború elején tömegesen német kézre került vörös katonák sorsánál.

A németek sorsa a szovjet táborokban nem volt sem jobb, sem rosszabb, mint más nemzetek fiaié. 1941-ben a lágerekben a halandóság 8 % volt, egy év­vel később 18 %, és ezen a szinten maradt a háború végéig. Az életkörülmények a hadszíntéri helyzet szerint változtak, különösen az új foglyok tömeges érkezése mi­att. Egyes lágerekben az egy fo- golyra eső terület 1,5 m²-ről 0,7m-re csökkent.

A kegyetlen munka, az éhezés, a fagy, a járványok gondoskodtak a pusztításról. A Sztá- lingrádban fogságba esett 91 000 katonából pl. alig 5 000 tért haza. A de­portált németek háború utáni sorsa szoros kapcsolatban volt a nyugat-német vezetés — elsősorban Adenauer kancellár — kitartó hazatelepítési törekvéseivel. A Szovjetunió azonban nem szívesen engedte el azokat, akik részesei voltak a lágerek poklának.

Az utolsó foglyok csak 1956-ban térhettek haza.