Hiába került ki Franciaország győztesen az első világháborúból és hiába volt a versailles-i békediktátum – a franciák továbbra is tartottak német szomszédjuktól. A francia kormány az 1920-as évektől kezdve több, az ország védelmére irányuló javaslatról is tárgyalt; ezek közé tartozott André Maginot hadügyminiszter terve is.

A francia védelmi rendszer kiépítésének gondolata eredetileg Pétain marsalltól származott, azonban André Maginot karolta fel az ügyet és lobbizott vele éveken át a parlament előtt; a francia parlament végül megszavazta a három milliárd frankot a francia határ mentén húzódó védelmi rendszer kialakítására. Az építést 1930-ban kezdték meg, több szakaszban dolgoztak, járatokat, bunkerrendszereket, állásokat hoztak létre. Egészen a II. világháború előestéjéig építették, végül 5 milliárd frankos költségvetéssel készült el.

A francia–német, az olasz–francia és a francia–luxemburgi határon kiépített 350 km hosszú erődrendszer minden más európai védővonalnál erősebb, korszerűbb volt. Úgy telepítették, hogy az új, egyre agresszívabb Németországgal közös határ teljes hosszá- ban védhető legyen, a védekezés minél kisebb területfeladással járjon, valamint, hogy védelmezze a határterületeken fekvő fontos ipar- és bányavidéket. A Maginot-vonal két alapvető része a Felső-Rajna menti és az elzászi övezet volt.

A Felső-Rajna menti, 2–3 kiserődsorból álló övezet mélysége 2–10 km-re terjedt. Az elzászi övezet képezte a Maginot-vonal legerősebb részét, mélysége itt 200 km hosszan elérte a 20–25 km-t is. Ebben az övezetben 25 nagy (tüzérségi), 27 közepes (gyalogsági) erődművet, és több száz önálló – de egymást támogató – kazamatát építettek, 150 km föld alatti közlekedőfolyosóval, valamint 450 km erődítményen belüli úttal és vasúttal. A főbb erődműveket 75 mm-es ágyúkkal és páncéltornyokkal szerelték fel – hatótávolságuk típustól függően 6500 métertől 12 ezer méterig terjedt – és néhol 100 méter mélyre süllyesztették a földbe; ezek alsó szintjein alakították ki a lőszerraktárakat, kórházakat, a legénységi körleteket.

A főerődöket felszerelték mechanikus töltőrendszerrel, továbbá hűtő- és szellőző berendezésekkel, a tornyok és kupolák páncélzata pedig 300 és 350 mm között volt. A fegyverzethez tartoztak még kisebb hatósugarú 13,5 és 8,1 cm-es tarackok és mozsár- ágyúk, illetve 47 mm-es és 25 mm-es páncéltörők – ez utóbbiak ekkor még korszerűnek minősültek, 500 és 1000 méteren belül minden német páncélost meg tudtak semmisí- teni. (1939-ben a német harckocsik zöme csak 15-20 mm-es páncéllal rendelkezett.)

A Maginot-vonal mögötti területen 50–80 km mélységben telepítették a tartalékok elhelyezését szolgáló építményeket, az előkészített tüzérségi tüzelőállásokat, valamint a tartalékok manővereit biztosító közlekedési vonalakat. A védvonalat a francia–belga ha- táron 1936 után kiépített Daladier-vonal egészítette ki, ez egy 450 km szélességben, 1–2 km mélységben kiépített, tábori jellegű erődítés volt. Az erődítés második védelmi vonala a Maginot-vonal mögött 80–160 km mélységben húzódó megerődített várak és városok láncolatából állt, amelyet még az első világháború előtt elkészült övvár-rendszer kiegé- szítésével hoztak létre.

Aztán hamarosan kiderült, hogy ez az elképzelés alapjaiban hibás, teljesen felesleges méregdrága beruházás volt. 1940-ben a német hadsereg a Maginot-vonal megkerülé- sével, az Ardenneken átvágva támadta meg és rohanta le Franciaországot. A franciák 1940 júniusában kapituláltak, a legtöbb erődítmény tényleges harc nélkül, utánpótlásától elvágva megadta magát. Ahol mégis harcra került sor, ott a németek a francia katonákra robbantották az építményt. A francia hadvezetés 1940-ben még mindig az I. világháborús doktrínákat alkalmazta, a villámháborút – gyors páncélos csapások a tömegesen alkal- mazott légierővel kombinálva – még csak elképzelni sem tudták. (Kivéve de Gaulle-t, ám rá senki nem hallgatott...)

A belgák a franciákéhoz hasonló elképzelések szerint hozták létre erődítményredszerüket, az Albert-vonalat. A rendszer négy, egymás mögött elhelyezkedő részre tagolódott, magába foglalta a határ menti erődsávot, az Albert-csatorna megerődített vonalát, az ún. Dyle-vonalat, valamint a mélységben előkészített állásokat. Az erődrendszer legerősebb része a Dyle-vonal Lüttich felé nyúló délkeleti szakasza volt, azon belül a kulcspontot az Eben-Emael erődcsoport jelentette. Az erődcsoport 50–60 hektárnyi területen 30–35 korszerű erőd elemet, nagyrészt géppuskákkal, páncéltörő lövegekkel és tábori lövegekkel felszerelt páncélkupolát foglalt magában. (A nyugati hadjárat során a német ejtőernyősök egy maroknyi csapata ezeket robbantották be, és tették használhatatlanná…)

*

A németek 1933-1939 között építették ki nyugati határaik mentén a Siegfried-vonalat, mely azonban a francia–belga erődítési irányzattól alapvetően eltérő rendszer volt. Az összefüggő, nagy mélységű, arányosan elhelyezett megerősített állásoknak egyrészt a támadó manőverezés, másrészt az aktív védelmi hadműveletek lehetőségét kellett biz- tosítaniuk. A vonal több mint 550 km hosszúságban zárta le a Németország és Hollandia–Belgium valamint Franciaország között húzódó határt. Szélességében északi, középső és déli szakaszra, mélységében 2–3 megerődített védőövre tagolódott. A legerősebb a kö- zépső szakasz volt, itt mélysége helyenként a 40 km-t is elérte. Tartós építményei a 100 és 150 cm falvastagságú, nehézgéppuskával, páncéltörő és tábori tüzérségi lövegekkel fel- szerelt, könnyű és közepes vasbeton erődök voltak, a köztes hézagokban nyílt géppuska és tüzérségi tüzelőállásokat rendeztek be. Az erődrendszerbe húszezer tartós építményt építettek be, sűrűségük a fontosabb területeken négyzetkilométerenként meghaladta a hatvanat.