1940-ben Anglia volt az egyetlen ország, amely sűrű radarhálóval rendelkezett. Ez két felismerő rendszerből állt: a nagy hatósugarú képes volt 200 km-ről észlelni a 4500 méter fölött repülő gépeket, a közepes hatósugarú pedig — ezt a tengerpart mentén helyezték el, és mintegy 100 km-es hatósugarú volt — arra szolgált, hogy a 150 méternél magasabban repülő gépeket jelezze. A néhány kilowattos berendezések teljesítménye nem volt nagy, pontosságuk is sok kívánnivalót hagyott maga után: így pl. nem tudták megkülönböztetni a saját gépeket az ellenségétől, és a bemért repülőgépek számát is képtelenek voltak pontosan meghatározni.

A németek ugyan tudtak a radar létezéséről, de a brit légvédelemben játszott szerepét tévesen értékelték. Nagyon tévesen.

Az első fázis (1940.VIII.13-23)

Göring négy napot adott a Luftwaffe-nak arra, hogy a brit vadászrepülőket Anglia egész délkeleti területén megsemmisítse. A kitűzött cél elérése érdekében úgy döntött, hogy bombázóit az angol védelem érzékeny pontjaira, a repülőterekre, RAF bázisokra, rádió- lokátor-állomásokra, és a repülőgépgyárakra irányítja. Augusztus 13-án délután az eső és vihar ellenére megkezdődött a német légitámadás. Kezdetét vette az „angliai csata".

Heinkel He-111 bombázók köteléke egy Anglia elleni bevetés során

Német bombák hullottak Dover, Portsmouth, Bournemouth és Southampton kikötőjére, a London környéki és délkelet-angliai repülőgépgyárakra. A németek 2. légiflottája Manston, Lympne és Hawking légibázisait, valamint a déli tengerpart radarállomásait támadta, a 3. légiflotta pedig Tangemere és Middle Wallop légibázisait bombázta. A rossz időjárás nagyon megnehezítette a műveletet, és a bombázók egy része a felhők között elveszítette vadászkíséretét.

A Luftwaffe először vállalkozott ilyen nagyszabású bombázásokra, és a brit vadászgépek súlyos csapásokat mértek a németekre: 1500 bevetés során 35 gépet lőttek le, míg csak 13-at vesztettek. A brit vadászrajok a német bombázások körzetébe összpontosították erőiket, mire a Luftwaffe vezetői úgy döntöttek, hogy még intenzívebbé teszik a berepü- léseket, és kiszélesítik zónájukat, hogy a brit repülőket erőmegosztásra kényszerítsék. Augusztus 15-én, az időjárás kedvezőbbre fordultával megújították a bombatámadáso- kat; a Luftwaffe 1790 repülőgépe elindult a brit partok felé.

Lelőtt Dornier Do-17Z Biggin Hill közelében, 1940. augusztus 18-án

Bombázták Rochester és Croydon gyárait, West Malling, Middle Wallop, Martbesham, Lympne, Hawking és Croydon vadászbázisait. A 2. légiflotta száz bombázóból álló alaku- lata Me-110-es vadászgépek fedezetében Yorkshire felé indult. A vadászok azonban nem tudták megvédeni bombázóikat, a légicsatában a brit vadászgépek 57 német gépet lőttek le. Másnap a Norvégiában állomásozó német 5. légiflotta száz bombázót irányított New- castle térségébe — a RAF vadászgépei itt is sikeresen szálltak szembe az ellenséggel. Ez az ütközet a Luftwaffénak 80 gépébe került, amelynek 60 %-a bombázó volt, az angolok pedig ezen a napon öt légi csatában mindössze 21 repülőt veszítettek. Augusztus 16-18 között a német légi offenzíva fokozódott, a légibázisokat napról-napra több támadás érte — az okozott kár azonban nem volt túl jelentős.

A kedvezőtlen időjárás aztán ismét megakadályozta a németeket abban, hogy folytassák a bombázásokat. A kényszerszünet egészen augusztus 23-ig tartott.

A Messerschmitt Me-110-esek nem voltak túl sikeresek

Eközben a Délkelet-Angliában megtépázott brit vadászrajok egy részét átirányították a Londontól északkeletre és északnyugatra lévő repülőterekre, és így kivonták őket a Me-109-esek hatósugarából. Az újabb német támadások sem hoztak sikereket; igaz ugyan, hogy tizenegy nap alatt több mint száz vadászgépet megsemmisítettek, de közben 475 repülőt veszítettek. A legnagyobb veszteségek a német bombázókat érték, fegyverzetük túlságosan gyenge volt ahhoz, hogy eredményesen védekezzenek a brit vadászgépek ellen. Ezenkívül a Stukák nem voltak felkészítve kikötők és repülőterek bombázására.

Az angliai csata első fázisának befejezése után Észak-Franciaországba vonták vissza őket, hogy a Brit-szigetek ellen tervezett invázió pillanatában majd támogassák a szárazföldi csapatokat. A brit vadászrepülők az angliai csata első fázisában elszenvedett veszteségek ellenére sem veszítették el harci kedvüket, a sérült gépeket gyorsan pótolták. A repülő- gépgyárak a bombázások ellenére is folytatták a termelést, a Királyi légierő egyedül 1940 augusztusában 475 új vadászgépet kapott. A Fighter Command nem az elveszített gépek, hanem az elveszített pilóták száma miatt aggódott. Már a légicsata elején is hiányzott több mint száz pilótája és a harcok első heteiben csaknem százötvenen estek el, vagy sebesültek meg közülük. A RAF attól tartott, hogy ha a Luftwaffe tartja a Nagy-Britannia elleni hadművelet tempóját és intenzitását, Angliának nem marad elég pilótája.

A második fázis (1940.VIII.24 IX.6.)

A német bombázókat ért súlyosveszteségek nyugtalanították a Luftwaffe vezetését. Elfogadták a vadászpilóták álláspontját, amely szerint légi csatában csak vadászgépek arathatnak győzelmet, és a bombázók csak könnyű célpontul szolgálnak az ellenséges vadászoknak. A Luftwaffe tehát megváltoztatta taktikáját: a nagy bombázóalakulatok helyett kis bombázó egységeket küldtek, két-két vadászegység biztosításával, melyek közül az egyiknek a bombázóknál 500 méterrel lejjebb, a másiknak 500 méterrel feljebb kellett repülnie. Egy harmadik vadászegység nagy magasságban, 8-10 000 méteren haladt az egész konvoj fölött, a negyedik pedig megtisztította az utat előttük.

Hitler és Göring. A Reichsmarschall már aggódik a veszteségek miatt.

Ezzel az új taktikával a német rajok könnyedén áttörték a tengerpart dél-keleti részén elhelyezkedő brit védelmi vonalat, de London felé közeledve így is egyre erősebb brit légvédelemmel találkoztak. A Fighter Command megértve az új német taktikát, engedte a német egységeknek, hogy mélyebben hatoljanak az ország légterébe, a vadászgépeik csak akkor lendültek támadásba, amikor a németek már messzire kerültek bázisaiktól. (A Messerschmitt Bf-109E vadászgépeinek hatótávolsága alig érte el a 190 km-t, így Francia- ország északi repülőtereiről felszállva legfeljebb London külvárosait érték el, és Anglia fölött körülbelül 20 percet tölthettek el légi harccal, utána haza kellett indulniuk.)

Augusztus 24-én a minden rendelkezésre álló vadászgép által védett német bombázók Kent fölé repültek, és megtámadták a RAF Manston-i, Hornchurch-i, valamint North Weald-i bázisait, és nagy károkat okoztak. A Spitfire-ek két legnagyobb támaszpontját Hornchurchben és Biggin Hillben naponta támadták; de Coventry, Derby és Shefield gyárai is a bombázások célpontjaivá váltak. Bombák hullottak Birminghamre, Liverpoolra és a Bristoli csatornára. A 3. légiflotta több napon át támadta Portsmouth-t — igaz, külö- nösebb eredmény nélkül; csak két torpedónaszádot ért találat. A Luftwaffe hadműveletei augusztus és szeptember fordulóján érték el legnagyobb intenzitásukat, a németeknek gyorsan kellett cselekedniük, hogy Hitler parancsa szerint szeptember 14-ig leszámolja- nak a Királyi Légierővel.

Brit pilóták bevetésre indulnak

Az angolok helyzete egyre súlyosabbá vált. Az egymást érő riadók és légitámadások állandó mozgósítást kívántak, a bázisokra visszatérő repülőgépeken golyóütötte lyukak tátongtak, javításuk egyre tovább tartott. A szerelők erőfeszítésének köszönhetően azonban a repülőgépek többségét sikerült olyan műszaki állapotba hozni, hogy a harcot folytathassák.

A repülőrajok műveleteit koordináló radarállomásokat még súlyosabb károk érték, és ez szétzilálta a brit légvédelmet, a lebombázott irányítóközpont újjáépítése pedig bonyolult és hosszadalmas munka volt. A német 3. légiflotta szeptember 4-én felhagyott a kikötők támadásával, és figyelmét a Weybridge közelében lévő Vickers Armstrong és Hawkers, valamint a southamptoni Supermarine hadiüzemek bombázására összpontosította.

RAF pilóták bevetési szünetben

A csata második szakaszának vége felé a brit vadász légierő megsokszorozta tevékeny- ségét. Naponta átlagosan 729 harci repülést végeztek, ami az angliai csata legmagasabb átlagszáma. Ez egyben olyan időszak volt, amikor átlagosan a legtöbb gépet veszítették (280 darab — naponta 20 gép). Ugyanekkor 220 német repülőt lőttek le (további 204 német gép egyéb okokból esett ki a harcból, 203 pedig hosszabb javításra szorult). A brit vadász légierő azonban már teljesítőképessége határára ért. Az infrastruktúra kárai is súlyosak voltak, de az anyagi veszteségnél nagyobb gondot jelentett a pilóták elvesztése. A RAF 1000 pilótájából a nem egészen két hónapig tartó harcok alatt 230-at, azaz 23 %-ot veszített el. A hiány pótlására gyorsított tempóban képezték a fiatal repülő-tiszteket, de a bonyolult oktatási rendszer nem futhatott versenyt az igényekkel.

A Luftwaffe vezérkara azonban rosszul mérte fel, hogy mennyire súlyosak az angol repü- lés infrastruktúrájának okozott károk, viszont túlbecsülte az angolok vadászveszteségeit. Szeptember elején 350 gépre taksálták az állományt, holott a Királyi Légierőnek még 800 bevethető gépe volt. Ennek ellenére szeptember 7-re a RAF kritikus helyzetbe került; szerencséjükre a Luftwaffe hirtelen új célok felé fordult. Nehéz megmondani, mi lett volna az angliai csata eredménye, ha a németek a korábbi intenzitással folytatják még tíz napig a brit légibázisok és rádiólokátoros állomások elleni bombatámadásokat.

Légvédelmi ballonok London felett

Miután júliustól októberig a britek 915 gépet veszítettek, a német légierő viszont majdnem kétszer annyit (1733-at), az 1940. szeptember 15-ei nagyarányú, de kevés sikert hozó, London elleni német támadás után a Luftwaffe vezetése leállította az offenzívát, az Seelöwe (Oroszlánfóka) hadművelet pedig határozatlan időre elhalasztották. A németek első stratégiai légi hadjárata kudarcba fulladt, erőiket már az orosz hadjáratra tartalékolták. Hitler 1941 tavaszán elrendelte a brit területek bombázásának leállítását. A taktikai és stratégiai német vereségen túl a legutóbbi időkig előkerült forrásokból sem világos, hogy végső soron mi motiválta Hitler döntését. Az is kérdéses, hogy Rudolf Hess 1941. május 10-ei rejtélyes angliai repülőútja és fogságba esése csak Hitler helyettesének és a náci párt vezérének egyéni akciója vagy egy lehetséges német-angol közeledés előjele volt-e. Az ismert tények azonban arra engednek következtetni, hogy a Luftwaffe kudarca és Churchill hajthatatlan németellenessége miatt Anglia lerohanása irreálissá vált. Megválaszolatlan viszont a kérdés: komolyan gondolta-e valaha is Hitler a Brit-szigetek elfoglalását?