Franciaország eleste után Hitler arra számított, hogy Nagy-Britannia gyorsan elfogadja békejavaslatát. Minthogy azonban semmi sem történt, megparancsolta, hogy hat héten belül dolgozzák ki az Angliára mérendő csapás tervét — a parancs kiadására 1940. július 2-án kerül sor. Egy héttel később, július 10-én Kesselring tábornok 2. és Speerle tábornok 3. légiflottája a dél-angliai katonai célpontok, valamint a La Manche csatornán lévő brit konvojok elleni első bombatámadásokkal már kihívást intézett a britekhez.

A következő pár napban ez az erőfitogtatás egy-egy harci repülésre, valamint a part menti brit vizek elaknásítására korlátozódott. Bár ekkor még nem beszélhetünk a Luftwaffe nagyarányú angliai hadműveleteinek megkezdéséről, az utókor mégis ezt a dátumot tekinti az „angliai csata" kezdetének.

A „Seelöwe" (Oroszlánfóka) hadművelet

Július 15-én Churchill visszautasítja a németek békejavaslatát. Válaszul Hitler megparan- csolja a Brit-szigetek elleni támadás előkészítését, ennek dátumát 1940 augusztusának második felére tűzi ki. A hadművelet fedőneve „Seelöwe" — de a parancs kiadása és a hadművelet kezdetének időpontja közötti egy hónap túlságosan rövid. Sokasodnak a hatásköri és szervezési problémák, mert a német hadsereg (Wehrmacht) három része, a szárazföldi erő (Heer), a légierő (Luftwaffe), valamint a haditengerészet (Kriegsmarine) nem ért egyet abban, hogy a hadművelet valóban végrehajtható és célszerű-e a führer által kijelölt időpontban. A brit flottánál jóval gyengébb haditengerészet okvetlenül szükséges előfeltételnek tartja, hogy a Luftwaffe teljes légifölényre tegyen szert a brit légtérben, de Dél-Anglia felett mindenképp. Az ötletet különösen Göring, a Luftwaffe főnöke helyesli, aki újabb dicsőségre számít; ő a RAF vereségét elkerülhetetlennek tartja.

A hadműveleti terv vázlatrajza

Eközben a haditengerészet parancsnoksága tájékoztatja a Fegyveres Erők Főparancs- nokságát (OKW), hogy a partraszállási előkészületekkel csak szeptember 15-re végeznek, és a romló őszi időjárás miatt ez a „Seelöwe" végrehajtásának legutolsó határideje lehet. Az Anglia elleni tengeri és légi hadműveletek megkezdésére vonatkozó döntést Hitler csak 1940. augusztus 1-én hozza meg. A 17. számú utasítás kimondja, hogy a Luftwaffe fő feladata a brit vadászrepülők megsemmisítése, stratégiai hadműveleti terv azonban nem készül. (Megj.: Oroszlánfóka-hadműveletről később részletesebben is szót ejtünk...)

Bevezető fázis (1940.VII.10-VIII.12)

Az Anglia elleni hadművelet kezdetének július 10-ét tekintik, ugyanis a Luftwaffe ekkor küld először Nagy-Britannia fölé hetven repülőgépet. Céljuk elsősorban az, hogy Anglia délkeleti területeiről elűzzék a brit vadászgépeket, valamint, hogy — a tervezett partra- szállás érdekében — megsemmisítsék a repülőtereket és az itteni katonai célpontokat. Ugyanekkor a Luftwaffe meg akarja akadályozni a brit hajózást a La Manche csatornán. A feladatot Ju-87-es zuhanóbombázó rajok kapják, és céljukat hamarosan el is érik: július 25-től kezdve a keleti partok kikötői felé tartó minden brit konvojnak kerülőutat választva meg kell kerülnie Észak-Skóciát. A Royal Navy azonban állandóan jelen van a csatornán.

Junkers Ju-87 "Stuka" zuhanóbombázók kötelékben

Egy német invázió esetére mintegy harminc brit torpedóromboló áll készenlétben. A Luftwaffenak eközben igen magas árat kell fizetnie sikereiért. A brit Spitfire-ekkel való összecsapásokban a lassú és nehezkes Stukáknak nem sok esélyük van; egy lelőtt angol gépre két német repülő jut. A lehetőségeit azonban ekkor még egyik fél sem használja ki teljesen. A németek fel akarják deríteni a RAF védelmi rendszerét, az angolok pedig nem akarják minden kártyájukat kijátszani. Hugh Dowding marsall, a brit vadász légierő pa- rancsnoka (Fighter Command) azonnal megérti, hogy ez még nem a döntő támadás, és az első légi összecsapások lehetővé teszik számára, hogy ellenőrizze védelmi rendsze- rének hatékonyságát.

A harcok során a németek nagyrészt felderítették a brit légvédelmi rendszert: lokalizáltak minden délkelet-angliai repülős egységet. Megtudták, hogy az angol vadászgépeket földi radarállomásokról irányítják, és — tévesen — úgy vélték, hogy ez a rádiólokátoros rend- szer alkalmatlan arra, hogy tömeges légitámadásokra eredményesen, gyorsan reagáljon. Az első hadműveletekből két lényeges taktikai következtetést vontak le. Először: a lehető legtöbb eszköz bevetésével folyamatosan támadni kell a brit vadászok infrastruktúráját (repülőterek, bázisok, műhelyek, stb.). Másodszor: saját bombázóikat több vadászgépnek kell kísérnie, hogy megvédjék őket, és minél több brit vadászgépet semmisítsenek meg.

Bevetésre várakozó Messerschmitt Bf-109 E vadászgépek

A Luftwaffe küldetése tehát a „brit vadászrepülők megsemmisítése" volt. Ezt két sza- kaszban kívánták végrehajtani; az első négy napra tervezték a Dél-Angliában elhelyezett összes vadászgép elpusztítását. Ezzel egy időben a régió repülőgyárainak rendszeres bombázásával meg akarták bénítani a RAF alkatrész-, felszerelés- és fegyverutánpótlását. A második négyhetes szakaszban kellett megsemmisíteni a megmaradt brit vadászokat, ill. azok északra űzését. Ennek következtében a Királyi Légierő jelentősen meggyengülve többé nem állhatott volna ellen a Dover közelében partra szálló német csapatoknak.

A nagy légioffenzíva kezdetét a németek augusztus 5-re tervezték; ennek fedőneve „Sas" (Adler). A kedvezőtlen időjárási viszonyok miatt Göring 1940. augusztus 8-ra, majd 13-ra módosította a dátumot. Az angolok miden lehetséges védelmi eszközt felhasználtak a várható légicsapás kivédésére. Alaposan felmérték a veszély nagyságát. Tudták, hogy a következő néhány nap sorsdöntő lesz Nagy-Britannia számára.

Légi megfigyelő Londonban

A támadásra a Luftwaffe átcsoportosította erőit. A Kesselring tábornok által irányított 2. légiflottát Északkelet-Franciaország, Hollandia és Belgium repülőterein helyezték el. Az ő területük Anglia délkeleti partvidéke és London. Speerle tábornok 3. légiflottája Párizs környékén és Bretagne-ban állomásozott. Célterületük elsősorban Délnyugat-Anglia volt, ahol olyan városok vannak, mint Southampton, Bristol és Plymouth. Őket támogatta Stumpff tábornok Norvégiában állomásozó 5. légiflottája; feladatul azt kapták, hogy a Brit-szigetek északi partvidékére mérjenek csapást. A német Me-109-es vadászgépeket korlátozott hatósugaruk miatt az angol partokhoz a lehető legközelebb helyezték el, a Calais-i szorostól induló gépek azonban így is csak tíz percet tölthettek London fölött. A Luftwaffe bombázóit a Me-110-es csatarepülők védték, ezeket azonban nehézkességük miatt a Me-109-eseknek kellett fedezniük. A Luftwaffe a Stukák mellett rendelkezett még Do-17-es, Do-215-ös, Ju-88-as és He-111-es, 1,5-2,6 tonna teherbírású közepes és nehéz- bombázókkal. A három légiflotta összesen 4780 repülőgépre számíthatott, amelyből 1100 volt vadászgép.

A duxfordi 19. vadászszázad Spitfire-ei alakzatban

Nagy-Britanniát a Luftwaffe légi csapásaitól a Hugh Dowding marsall által irányított vadászrepülőkből álló RAF Fighter Commandnak kellett megvédenie, amelynek a fő- hadiszállása a London melletti Stanmore-ban volt. Ez négy nagy csoportból állt, amelyek mindegyike pontosan meghatározott, szektorokra osztott területen tevékenykedett. A vadászrepülők alapvető taktikai egysége a teljes harckészültségben lévő, 12-15 repülővel, valamint 6-8 tartalék géppel rendelkező, 2 rajból álló vadászosztály volt. Körülbelül 25 pilótával rendelkeztek, a karbantartást a földi személyzet mintegy 150 tagja látta el.

1940 nyarán, az angliai csata előestéjén a brit légierőnek a Luftwaffe-nál jóval kevesebb vadászrepülője volt: mindössze 756 — és ezek egyharmadát is tartalék állományba helyezték. A brit Spitfire és Hurricane típusú repülők azonban modernebb gépnek számítottak, sebességük elérte a német vadászgépekét, viszont emelkedési sebességük, fordulékonyságuk és fegyverzetük jobb volt ezekénél.

A vadászrepülők parancsnokságához tartozott az ország teljes légvédelme, ideértve a felderítő szolgálatot, a záróléggömböket és a légvédelmi tüzérséget is. Az angolok rendkívül fontos eredménye volt a rádiólokátoros rendszer kidolgozása és rendszeresítése. A közeledő Luftwaffe-rajok korai lokalizálásával a brit parancsnokság idejében átcsoportosíthatta vadászosztályait, egyszersmind a légvédelmi tüzérség hatékonysága is megnőtt.