A Führernek minden ismert adat és jel szerint nemcsak fizikai, de szellemi állapota is egyre romlott. 1944-1945 folyamán katonai lépéseiben már nem lehet felfedezni a realitásérzék minimumát sem. Képtelen volt szembenézni a valósággal, és attól teljesen elrugaszkodva tervezgette úgynevezett akcióit. De nem őrült meg a vég közeledtével — az általa kezdett játszmát a teljes kilátástalanság ellenére végigjátszotta.

Amikor pedig a berlini öngyilkosságot választotta, saját szempontjából teljesen racionálisan döntött; képes volt azt saját maga előkészíteni és végrehajtani úgy, ahogy neki személy szerint a legjobban megfelelt. Fel tudta mérni, miféle sors vár rá, ha a szövetségesek kezébe kerül, és tudta, mi az egyetlen módja annak, hogy azt elkerülje. Következetes volt önmagához, 1945. április 30-án délután főbe lőtte magát. Testét leöntötték benzinnel és elégették a Kancellária kertjében.

Az első szovjet katonák — a németek távozását követően alig pár órával — 1945. május 2-án reggel jelentek meg a Führer-bunkerben, és természetesen Hitlert keresték. A szovjet hadseregben a kémelhárítás különleges egységeire hárult a feladat, hogy felkutassa a náci birodalom főbűnöseit, és miután kikérdezték az előző nap elfogott német katonákat, az első akciócsoport azonnal a Kancellária területére indult, ahol a Bunker közelében elsőként a Goebbels házaspár megfeketedett, összeégett maradványait találták meg.

Szovjet katona a A Führer-bunker lakószobájában

A holttesteket — a halott gyerekekkel együtt — az egység bázisára, Plötzensee-be szállították, majd folytatták a kutatást. Három nappal később egy bunkerhez közeli bombatölcsérben egy elszenesedett férfi és női holttestet is találtak, amelyekről eleinte csak annyit állapítottak meg: "A holttestek jórészt elégtek, s kiegészítő adatok nélkül az azonosításuk lehetetlen." A kihantolt tetemeket fa lőszeres ládákba tették, és beszállították az egység bázisára, ahol ezekről is film, fénykép készült, majd sor került a boncolásukra.

A Führerbunker bejárata 1945. május 5-én.

Ennek során a szovjet hatóságoknak sikerült megállapítania, hogy Adolf Hitler és Eva Braun maradványairól van szó, és az eredményekről — a boncolási jegyzőkönyveket mellékelve — a legfelsőbb szovjet állami és katonai vezetésnek is jelentést tettek. Ezeket az eredményeket azonban nem hozták nyilvánosságra, ehelyett július 9-én Zsukov marsall a szovjet katonai parancsnokok előtt kijelentette Berlinben: "Nem azonosítottuk Adolf Hitler holttestét, az utolsó pillanatban valószínűleg elrepült Berlinből."

Hitler halálhírét személyesen Zsukov táviratozta meg a gyanakvó Sztálinnak

Később, július 16-án a postdami konferencián Sztálin úgy tájékoztatta szövetségeseit, hogy szerinte Hitler életben van, és valószínűleg Spanyolországban vagy Argentínában menekült. A hivatalos szovjet álláspont szeptemberben jelent meg, és azt állította, hogy sem Hitlernek, sem Eva Braunnak nem akadtak a nyomára. Feltételezte továbbá, hogy

a Führer április 30-án egy kis repülőgéppel távozott a Tiergartenből Hamburg irányába három férfival és egy nővel a fedélzetén. A társaság Hamburg kikötőjét egy tengeralattjárón hagyta el, mielőtt a britek megérkeztek volna.

Winston Churchill 1945. július 16-án a bunker kertjében

A szövetségesek nem hitték el a bejelentést, de nem állt rendelkezésükre bizonyíték, hogy cáfolhatták volna. A szovjetek ugyanis a bunker elfoglalása után az angolszászok szakembereit nem engedték a létesítmény közelébe. A britek csak késő augusztusban kereshették fel az akkor már teljesen kifosztott, kiégett létesítményt, amelyet addigra víz árasztott el. A vizsgálatok lebonyolításával Hugh Trevor-Ropertet, a brit titkosszolgálat tisztjét bízták meg, aki miután kihallgatta az elérhető, brit fogságba esett szemtanúkat — köztük Traudl Jungét, Hitler titkárnőjét is — 1945 novemberében tartott sajtótájékoztatót.

Ekkor már fújdogáltak a hidegháború szelei, a titkaikat a felek féltékenyen őrizték, pedig az együttműködéssel gyorsan lehetett volna tisztázni a történteket. Csak meg kellett volna hallgatni Hitler fogorvosát, Blaschke professzort, aki a britek fogságába esett, és dr. Morellt, Hitler háziorvosát, aki viszont az amerikaiak foglya volt, és nála voltak Hitler koponyájának röntgenfelvételei is. Ugyancsak célszerű lett volna összevetni az angol, az amerikai és a szovjet zónában elfogott német foglyok kihallgatási jegyzőkönyveit is, de az oroszok semmiféle együttműködésre nem voltak hajlandók.

Amerikai vizsgálóbizottság a félig-meddig felrobbantott bunker bejáratánál

A kutatások így az elkövetkező években külön-külön folytak tovább, de csak Trevor-Roper tette közzé könyv alakban is (1947) a kutatásai eredményeit, de mivel nem voltak bizonyí- tékai, a világ továbbra is gyanakvással figyelte a Hitler halálával, ill. életben maradásával kapcsolatos híreket. Az ügyben fordulat csak 1955 őszén következett be, amikor Adenau- er nyugatnémet kancellár moszkvai látogatása után a szovjetek hazaengedtek 790 német hadifoglyot, köztük Heinz Lingét, Hitler inasát, aki mint hiteles szemtanú, október 23-án a News Of The Worldben felidézte az utolsó napok emlékeit.

Pár hónappal később szabadult Otto Günsche, Hitler adjutánsa is, aki szintén érdekes részletekkel szolgált. De a perdöntő bizonyítékok birtokában lévő szovjetek továbbra is hallgattak, és ragaszkodtak ahhoz, hogy Hitler túlélte a háborút. A hazugságokat első- ként a hatvanas évek elején Jelena Rzsevszkaja, a kémelhárítás egykori tolmácsa leplezte le, aki a Znamia című lapban Berlini jegyzetek címmel publikálta emlékiratait, amelyekben beszámolt a holttestek megtalálásáról.

1968-ban újabb részletekkel a szintén katonai tolmácsból újságíróvá előlépett Lev Bezimenszkij tette közzé Hitler halála című könyvét, ami Bonnban, Londonban és New Yorkban is megjelent. A mű szenzációt keltett, mert először írta le részletesen az 1945 májusában történteket, és a boncolási jegyzőkönyveket is közölte azzal a konklúzióval, hogy Hitler méreggel — tehát gyáva katonaként — ölte meg magát. A történész szak- értők a könyvben számos nyilvánvaló tévedést, ferdítést fedeztek fel, így a mű több kérdést vetett fel, mint amennyit megválaszolt. A Bezimenszkij könyvében közölteknél több információt azonban a szovjetek nem akartak közölni. A dokumentumokhoz és a megőrzött maradványokhoz (Hitler fogsora) sem férhettek hozzá "illetéktelenek", ezért a Hitler-életrajzokhoz, az időközben megszülető összefoglaló munkákhoz csak azoknak a tanúknak a vallomásait vehették számításba, akik életben maradtak. Ők pedig részben saját szerepüket, részben kenyéradó gazdáik szerepét mentegetve sokszor ellentmondá- sokkal teli nyilatkozatokat tettek; emlékirataik is sokszor ellentmondtak egymásnak.

1979-ben amerikai részről is megszületett a témát összefoglaló mű; James O’ Donnell, a 2. páncéloshadosztály egykori tagja, majd ’45 után a Newsweek berlini tudósítója tette közzé a kutatási eredményeit. Nyomozásai során neki már alkalma volt a Szovjetunióból időközben hazatért hadifoglyokkal is beszélnie, így Trevor-Roperénél informatívabb könyvet állított össze A bunker címmel, de a szovjet archívumokba ő sem jutott be. A Hitler halálával, illetve az 1945 utáni tartózkodási helyével kapcsolatos találgatások ezért a nyolcvanas években is tovább burjánzottak, és még 1992-ben is akadt egy kanadai lap, amely arról írt, hogy Hitler Dél-Amerikában halt meg.

Traudl Junge Hitler egyik titkárnője volt, és végig a berlini bunkerben maradt. Visszaemlékezése értékes adalék Hitler utolsó óráinak pontos rekonstruálásához. 2001-ben hunyt el

A mendemondáknak 1993-ban egy szovjet filmrendezőnő vetett véget: 1992-ben Ada Petrova filmet szeretett volna forgatni Sztálin halálával kapcsolatosan. Anyaggyűjtés céljából felkereste a moszkvai Különleges Hadizsákmányok Archívumát, ahol megkapta az engedélyt a kutatásra, és nagy meglepetésére addig ismeretlen, Hitlerre vonatkozó dokumentumokra (6 dosszié), valamint tárgyi bizonyítékokra (Hitler fogsora, golyó ütötte koponyájának egy darabja) bukkant. Felfedezéseiről az Izvesztyijában számolt be, majd Peter Watson társaságában könyvet is publikált felfedezéseiről. A Hitler halála című könyv 1995-ben jelent meg, és elsőként közölte a Führer halálával és végnapjaival kapcsolatos dokumentumokat, illetve annak a vizsgálatnak (Mítosz hadművelet) az eredményeit, amelyet 1945 májusa, a holttestek megtalálása után folytattak le. Ezekből a jelentésekből kiderült, hogy az előző évtizedekben a szovjet katonai és politikai vezetés nemcsak végig hazudott a világ közvéleményének, de nagyon jelentős erők mozgósításával elvégezte, majd lezárta a kutatásokat.

Mi lett Hitler tetemének sorsa?

A dokumentumokból kiderült, hogy a szovjetek német területre lépve több — 15-15 főből álló — különleges egységet hoztak létre, amelyeknek az volt a feladata, hogy a Hitler ha- lálával, esetleges menekülésével kapcsolatos dokumentumokat megszerezzék, a tanúkat kihallgassák, a vizsgálatokat lefolytassák. Az akció során 800 embert hallgattak ki, majd a náci vezér közvetlen környezetéből 70 embert — köztük Hitler adjutánsait, kutyatartóit, sofőrjeit, irodistáit, telefonkezelőit — kivittek a Szovjetunióba, ott tovább vallattak, majd a kiválasztott tíz legfontosabb tanút 1946. február 16-án átszállították a moszkvai Mutyrka börtönbe, ahol  tovább folytatták a kihallgatásokat, amelyeknek az anyagát mindennap átküldték a SZMERS* főhadiszállására.

Viktor Abakumov (1908-1954) a kancellária kertjében, 1945. május végén

A kihallgatások végén a két legjelentősebbnek ítélt tanút, Lingét és Günschét egy cellába zárták, és újra le kellett írniuk az utolsó napok történetét. Ezután 1946. április 9-én a fog- lyokat egy napra átszállították Berlinbe, ahol rekonstruálták a történteket.

*SZMERS (Smersh) a Vörös Hadsereg kémelhárító szerve. A Honvédelmi Népbiztosság 1943.ápr. 14-én alakított Kémelhárító Főigazgatóságát rövidített neve, Sztálin személyes kívánsága alapján. Jelentése: szmerty spionam (halál a kémekre). Vezetője: V.S. Abakumov helyettes honvédelmi népbiztos volt, előzőleg a Belügyi Népbiztosság hasonló rendeltetésű Különleges Ügyosztályának vezetője. 1946 májusában beolvadt az Állambiztonsági Minisztériumba.

Bár az akciót titokban tartották, valaki értesítette James O’ Donnelt aki a New York He- rald Tribune tudósítójával, Marguerite Higginsszel együtt megjelent a helyszínen, de a szovjetek pisztollyal kergették el az amerikaiakat. Ők távolabbról mégis végignézték az eseményeket, de információk hiányában nem tudtak mit kezdeni a látottakkal. A Mítosz hadművelet irataiból az is kiderült, hogy a szovjetek nemcsak a kertben, de a bunkerben is alapos vizsgálatot tartottak. Hitler szobájában olyan vérnyomokat találtak a heverőn, a falon, amely megegyezett a Führer vércsoportjával — a rekonstrukció, valamint a bonco- lási jegyzőkönyvek alapján nagy valószínűséggel tudni lehetett, hogy Hitler fejlövéssel, és egyidejűleg ciánkapszula elharapásával végzett magával.

A szétlőtt kancellária kertje, baloldalt látható a bunker bejárata

Ezt a feltételezést megerősítette, hogy a kertben az ismételten felásott bombatölcsérben a ruhamaradványok, női cipősarok, kutyanyakörv mellett egy koponya két megégett da- rabjára bukkantak, és az egyiken golyó ütötte kimeneti nyílás volt látható. Ezek az újabb bizonyítékok több mint elégségesek lettek volna egy újabb boncoláshoz, de a vezetés úgy döntött, hogy senkinek nem érdeke, hogy a Sztálin és Zsukov által tett bejelentések után revideálják a szovjet álláspontot.

A tetemek így továbbra is a SZMERS birtokában maradtak, amely az egység áttelepülései alkalmával többször el-, majd kiásta a faládákban tárolt holttesteket, Ratenowban még fenyőfákat is ültettek az alkalmi sír fölé. A már csaknem teljesen elrothadt maradványok végül 1946 februárjában a szovjet megszálló csapatok 3. hadseregének főhadiszállásán, Magdeburgban találtak "végső nyughelyet". Az akkori Westernstrasse 36. sz. alatti ház udvarán hantolták el a ládákat. Az utca nevét később Klausenerstrasséra változtatták; a tetemek csaknem negyedszázadig itt nyugodtak. A szovjetek később, Sztálin halála után sem szorgalmazták álláspontjuk felülvizsgálatát, hiszen komoly bonyodalmakat okozott volna, ha kiderül, hogy szándékosan félrevezették a közvéleményt.

Hitler parancsnoki szobája. A bunkert az SS részben felégette, hogy megsemmisítsék a fontos iratokat.

A fennmaradt dokumentumok szerint a Mítosz hadművelettel kapcsolatos utolsó irat 1948. augusztus 6-án kelt; az ügy szovjet részről nyugvópontra jutott. 1970-ben azonban olyan kiélezett politikai helyzet adódott, amely a maradványok német kézre kerülésének lehetőségét is felvetette. A magdeburgi bázis parancsnoka ezért sietve írt Andropovnak, a KGB akkori vezetőjének, aki 1970. március 26-án — mielőtt a titkosszolgálatok átadták a szóban forgó területet az NDK kormányának — elrendelte a tetemek elégetését, majd a hamvak szétszórását; a parancs végrehajtására az Archív hadművelet keretében került sor. Mivel a maradványok jóval az aszfalt alatt nyugodtak, kihantolásuk nem volt problé- mamentes: a szovjetek nagy sátort állítottak a helyszín fölé, és azt híresztelték el, hogy a nácik 1945-ben dokumentumokat rejtettek el az udvaron, ezeknek a keresése folyik.

A szovjetek által felrobbantott bunker 1947-ben

A maradványok kiemelése 1970. április 4-én fejeződött be. Az öt lőszeresláda ekkor már csak kocsonyás masszát és néhány nagyobb csontot tartalmazott. A földdel elkeveredett maradványokat a szovjetek még egyszer átvizsgálták, majd teherautón elszállították. A hamvasztásra április 5-én reggel Magdeburgtól 11 km-re, Schönebeck közelében került sor, majd a hamut az Elba mellékfolyójába, a Biederitz-be szórták. Így Hitler teteméből csak a fogsora maradt meg, és azok a koponyadarabok, amelyeket 1946-ban találtak. A koponyáról készült röntgenképek, illetve a vallomások alapján egyértelmű, hogy a fogsor Hitleré, a koponyáról pedig a szakértők azt derítették ki, hogy feltehetően egy 45–55 éves vegetáriánus férfié, aki gyakori fejfájástól szenvedett, és ugyanolyan űrméretű fegyverrel lőtték meg, mint amit öngyilkosságához Hitler használt. (Folyt. köv.)