A második világháborúban Magyarország 1941. április 11-ével kezdődően vett részt, csatlakozva a Jugoszlávia elleni német támadáshoz. Ezt követte ugyanezen év június 28; bekapcsolódás a Szovjetunió elleni háborúba. 1941-ben a Kárpát-csoport, a gyorshadtest, 1942-ben pedig a magyar 2. hadsereg harcai jelentették háborús részvételünket.

1944-ben a németekkel valamint a magyar honvédséggel szembeni szovjet katonai sikerek egyre közelebb hozták Magyarországhoz a háborús cselekményeket. Az 1944. március 19-én bekövetkezett német megszállás után a magyar kormány Erdélyt és Kárpátalját hadműveleti területté nyilvánította. A magyar katonai és politikai vezetés teljesen alaptalanul azt feltételezte, hogy a szovjet előrenyomulás a Kárpátok előtt kettéválik déli, illetve északnyugati irányba, és így elkerüli Magyarországot. Az 1944. augusztus 20-án indított szovjet jasi-kisinyovi hadműveletben elszenvedett német és román vereség következtében Románia szembefordult Németországgal.

Szovjet lovasság a Kárpátokban 1944 szeptemberében

A német legfelső hadvezetés azt hitte, hogy a Déli-Kárpátok birtokba vételével sikerül megállítni a Vörös Hadsereg előretörését. Legalábbis ezt kellett volna szolgálnia az 1944. szeptember 5-én az ekkor felállított magyar 2. hadsereg Erdélyben megindított támadá- sának. Az elégtelen erőkkel kezdett, a németek által alig támogatott támadás néhány nap múltán elakadt; a közelgő szovjet, túlnyomó részt páncélosokból álló erőkkel szemben a 2. hadsereg visszavonult a tordai magaslatokra, amelyeket szeptember 13. és október 9. között sikeresen védett. Az akkori magyar határt a Vörös Hadsereg augusztus 26-án lépte át. Ez a magyarországi harcok kezdetének időpontja, amely három szakaszra osztható: tiszántúli harcok, harcok Budapest felmentéséért, végül a második világháború utolsó német támadása a Dunántúlon.

Erdélyt leszámítva, a trianoni Magyarország területén 1944. szeptember utolsó, október első hetében csak kisebb harcok folytak. A szovjet főparancsnokság elgondolása szerint a 2. Ukrán frontnak a Maros vonaláról északnak, a 4. Ukrán frontnak pedig az Északkeleti-Kárpátokon át délnyugatnak kellett támadni, hogy a felső-Tiszánál találkozva, bekerítsék a Romániából magyar területre visszavonult német Dél-Ukrajna, 1944. szeptember 24-től Dél elnevezésű hadseregcsoportot. A Malinovszkij marsall vezette 2. Ukrán front fő erői a támadást a Maros felől október 6-án kezdték meg, a szemben álló magyar 3. hadsereg csapatait könnyedén leküzdve gyorsan haladtak észak felé.

Német Párducok menetben, Debrecenben a Piac utcán

A német hadvezetés azonban csapatokat, főleg páncélosokat irányított ebbe a térségbe, így Nagyvárad, Debrecen és Szajol között ide-oda hullámzó, páncélosokkal vívott harcok alakultak ki, amelyek során számos helység ismételten gazdát cserélt; a teljesen sík, leg- feljebb csatornákkal és vizesárkokkal szabdalt terep eszményi színhelye lett a páncélos és gyorsan mozgó német és szovjet kötelékek harcának. A Dél Hadseregcsoport Wöhler se- regcsoportját, a német 8. és a magyar 2. hadsereget október 21-én a szovjetek elvágták ugyan a Dél Hadseregcsoport többi részétől, de a seregcsoportnak már másnap, 22.-én sikerült átvágni a bekerítő gyűrűt. A Wöhler-csoport így megmenekült ugyan, de a Tiszántúl november 1-re szovjet kézbe került.

Szovjet katonák a Nagykörúton - Budapest ostroma, 1945 januárja

A magyar főváros megtartását, ill. birtokba vételét a legfelső német és szovjet politikai vezetés politikai okokból szinte egyformán fontosnak tartotta. Még véget sem értek a Tiszántúlon a harcok, amikor október 28-án Sztálin rádión utasította Malinovszkijt, hogy a lehető leggyorsabban foglalja el Budapestet.

A 2. Ukrán front főparancsnoka a szükségesnek ítélt előkészületekre öt napot kért, de Sztálin hajthatatlan maradt, ragaszkodott ahhoz, hogy a 2. Ukrán front másnap kezdje meg a Budapest elleni támadást. Ez így elsietve, a kellő személyi és anyagi előkészítés hiányában indult meg 29-én, és súlyos veszteségekkel járt. Végül Budapest elfoglalá- sához nem napok, hanem hónapok kellettek, a harcok a magyar fővárosért egészen 1945. február 12-ig elhúzódtak.

A felrobbantott Szabadság híd budai hídfője

A magyarországi harcok második szakaszában történt a szovjet csapatok két dunai átkelése is; az elsőt Mohácstól délre, az 1944. november 6-ról 7-ére virradó éjszakán indította meg a szovjet 57. hadsereg. Két hídfőt foglaltak, majd ezeket egyesítették, viszont a kitöréshez még hetek kellettek, november 26-án Mohács, 29-én Pécs került szovjet kézre. A német vezetés a zalai olajmező elleni szovjet támadástól tartott, ekkor már csak ez volt az egyetlen német olajforrás a birodalmon kívüli, és ezért az itt kinyert üzemanyag létfontosságú volt. Azonban a szovjet vezetés vagy nem ismerte fel a magyar kőolaj jelentőségét, vagy nem tartotta fontosnak, holott ennek elvesztésével a német ellenállás talán hetekkel, de több nappal mindenképpen megrövidült volna.

Waffen-SS katonák valahol a Dunántúlon

A szovjet 57. hadsereg azonban nem nyugat, vagy Zala megye, hanem a Balaton felé folytatta támadását. A második jelentős szovjet vezetési hiba az Ercsinél 1944. december 4-e éjjelén indított dunai átkelés volt a Csepel-szigetről. Itt a jól vezetett német ellenállás rendkívül súlyos veszteségeket okozott az átkelő szovjet 46. hadsereg alakulatainak, amelyek tevékenységét a Duna magas nyugati partfala szintén megnehezítette. A 4. gárdahadsereg még december 2-án délben átlépte Fejér megye határát, így nyugatról is elkezdődött Budapest bekerítése.

A magyar főváros körülzárásának hírére Hitler azonnal intézkedett: még december 24-én kiadta a parancsot a Varsótól északra elhelyezkedett IV. SS-páncéloshadtest vasúton Ma- gyarországra szállítására. A hadtest parancsnokát, a Waffen-SS-ben Obergruppenführer (Waffen-SS tábornok) rangot elért Herbert Otto Gillét „katlanspecialistaként" tartották számon; teljesítményeinek elismeréséül 1944. április 19-én a Waffen-SS-ből elsőként ő kapta meg Hitlertől a Lovagkereszthez a gyémántokat. Tőle várta Hitler a Budapesten körülzárt német és magyar erők felmentését.

Német nehézharckocsik a dunántúli ellentámadás idején

A körülzárt Budapesten a szovjet és 1945. január 16-ig a román csapatok először a pesti oldal birtokba vételére törekedtek, ez súlyos utcai harcok árán 18-ára sikerült. A hidakat ekkorra a németek felrobbantották, feleslegesen, mert már a budai oldalon is harcoltak a szovjet csapatok, a Duna pedig befagyott, így át lehetett rajta kelni.

Közben 1945. január 1-én Komárom és Esztergom térségéből megindult a főváros fel- mentésére előbb a Konrád-1, majd a Konrád-2 fedőnevű német támadás, amely azonban nem hozott sikert, annak ellenére, hogy első alkalommal Bicskéig, majd másodszorra egészen Pomázig jutottak. A felmentési kísérletek kudarcba fulladtak, pedig január 5-én Heinz Guderian, a német szárazföldi erő vezérkarának megbízott főnöke is megjelent a Dél Hadseregcsoportnál, melynek naplójába január 6-án ezt jegyezték be:

A hatnapos támadás idején az ellenállás a Vértes hegység és a budai hegyek közötti mélyedésben napról napra erősödött. Gyalogsági és páncéltörő reteszekkel és páncélos csapatokkal, amelyeket a reteszállások között vetett be, az ellenség az Alsó-Galla – Ujbarok – Csabdi – Bicske – Mány – Zsámbék – Kirva – Körteles vonalon épített ki főellenállási vonalat. Erről a vonalról ellenlökéseket kezdeményez és arra kényszeríti a támadó csapatokat, hogy a támpontokat súlyos harcokban, egyenként foglalják el.

Szovjet T-34/85 közepes harckocsi Tatánál, 1944/1945 telén

A Váli-vízen át tudtak kelni a támadó németek, délebbre elfoglalták Dunapentelét, de nem sikerült birtokukba venni Bicskét, amely közúti és vasúti csomópontként bázisul szolgált a szovjet ellentámadásokhoz. Január 26-án a német támadások végleg elakadtak, Buda magukra maradt német és magyar védői még két hétig próbáltak eleget tenni Hit- ler megismételt parancsainak, a város mindenáron való megtartásának. A védők német parancsnoka, Karl von Pfeffer-Wilderbruch SS- és rendőrtábornok február 11-én este a következő rádióüzenetet küldte az elöljáró német seregcsoportnak:

Az élelem elfogyott, az utolsó töltény a csőben. Választani lehet a megadás vagy Budapest őrségének harc nélküli lemészároltatása között. Ezért az utolsó harcképes német csapatokkal, honvédekkel és nyilaske- resztesekkel támadni fogok. Február 11-én a sötétség kezdetekor kitörök. Kérem fogadtatásunkat Szomor és Máriahalom között. ha fogadtatás ott nem lehetséges, előretörök a Pilis-hegységbe, kérem fogadtatásunkat Pilisszentlélek térségében.

Szovjet katonák a rommá lőtt Apponyi téren 1945-ben

Az üzenet leadása után a rádiókészüléket felrobbantották, nehogy ellenparancsot kapjanak, majd megkezdődött a kitörés. A szovjetek csak erre vártak, az induláskor még közel 30 000 főből nyolcszázan sem érték el a német vonalakat.

A budapesti harcok elhúzódása miatt Sztálin állítólag kérdőre vonta Malinovszkijt, aki erre azt jelentette, hogy a magyar fővárost 180 000 német és magyar katona védte, holott a védők a valóságban feleannyian sem voltak. Ebből az állítólagos 180 ezerből aztán 110 ezret foglyul ejtettek. A foglyok tényleges létszámát nem tudni, viszont tény, hogy számuk növelésére sok, az utcán vagy a munkahelyén elfogott budapesti civilt „minősítettek át” fogolynak és hurcoltak el munkatáborokba.

Josef (Sepp) Dietrich (a kép bal szélén), a 6. SS-páncéloshadsereg parancsnoka

Hitler rendkívül fontosnak tartotta nemcsak Budapest, hanem a Dunántúl birtoklását, nem egyszerűen a terület, hanem az itt fellelhető ásványkincsek, a kőolaj, a bauxit és a mangán miatt. Sokat nyomott a latba az is, hogy amíg a Dunántúlon folytak a harcok, addig azok nem terjedtek át Ausztria területére. Ilyen meggondolások alapján adott Hitler parancsot a “Frühlingserwachen” (Tavaszi ébredés) fedőnevű nagy támadásra. Ehhez a nyugati arcvonalról Magyarországra rendelte négy SS-páncéloshadosztályból álló 6. SS-páncéloshadsereget; a támadás március 6-án indult meg a Dunántúlon északnyugat, nyugat és délnyugat felől.

A szovjet ellentámadás hadműveleti vázlata

A szívós szovjet ellenállás azonban megakadályozta a kitűzött cél teljesítését, a Duna elérését. Tíz nap múlva, március 16-án a Velencei-tótól északra szovjet ellentámadás kezdődött, ami azzal fenyegette a délebben harcoló német és magyar erőket, hogy elszigetelődnek. Ekkor olyasmi történt, ami korábban egyszerűen elképzelhetetlen lett volna; a harcedzett SS-alakulatok Hitler parancsa ellenére megkezdték a visszavonulást az ismétlődő, és egyre erősödő szovjet támadások közepette.

Ezt követően a 2. Ukrán front Bécs irányába előretörő alakulatai 1945. március 29-én Kőszegtől északra átlépték a magyar-német határt. Kisebb harcok Vas megyében ugyan még április 12-ig elhúzódtak, de a magyarországi harcok véget értek.