Vaszilij Ivanovics Csujkov 1900. február 12-én a Moszkvához közeli Szerebrijannyije Prudiban szüle- tett, orosz parasztcsalád nyolcadik gyermekeként. Édesapja – Ivan – kiváló birkózó hírében állt, édes- anyja – Elizaveta – pedig a helyi ortodox egyház oszlopos tagjának számított. Alig tizenkét évesen otthagyta az iskolát, és egy szentpétervári gyárban kezdett el dolgozni, szerelősegédként. 1918 őszén beállt a Vörös Hadseregbe.

A sors különös fintoraként a tűzkeresztségen 1918-ban Caricinnél esett át – annál a városnál, amely később a Sztálingrád nevet kapta. 1919-ben belépett a kommunista pártba és ezredparancsnoki beosztást kapott. 1920-ban előbb Tuhacsevszkij parancsnok- sága alatt Szibériában Kolcsak seregei ellen harcolt, majd az orosz-lengyel háborúban.

Kétszer is kitüntették a Vörös Zászló Érdemrenddel, négyszer sebesült meg – 1920-ban Lengyelországban a bal karján – és ekkor egy szilánkot az orvosok nem tudtak eltávolí- tani; ettől időlegesen megbénul a karja. (Csujkov élete végéig viselte ennek a sérülésnek a következményeit, és végül kilenc hónapos betegséget követően ennek a elfertőződése okozta a halálát.)

1921-ben a Frunze Katonai Akadémián kezdett tanulni, ahol 1925-ben végzett – kiváló eredménnyel. Ezt követően egy évig tanult kínaiul, majd 1926 őszén Kínában vezényelték; szovjet katonai attasé és Csang Kaj-sek katonai tanácsadója lett. 1927-ben bejárta Kínát (Harbin, Changchun, Port Arthur, Dalian, Tianjin és Peking), ekkor már folyékonyan be- szélt kínaiul. 1929-ben kénytelen volt elhagyni Kínát, miután a Szovjetunió megszakította a diplomáciai kapcsolatokat a Kínai Köztársasággal, július 13-án. Habarovszkba helyezik az újonnan alakult Távol-Keleti hadsereg katonai hírszerzéséhez, Vaszilij Konsztantyino- vics Blücher parancsnoksága alá.

1939-ben részt vett a Lengyelország elleni támadásban és a finn-szovjet téli háborúban; Moszkvába való visszatérésekor rövid ideig a honvédelmi minisztériumban szolgált, majd kinevezték a Don nyugati partján állomásozó 64. hadsereg vezérkari főnökévé.

1942 őszén átvette a 62. hadsereg parancsnokságát, erre szeptember 3-án került sor: Hruscsov (akkor a haditanács tagja) és Jerjomenko vezérezredes ekkor leváltotta annak parancsnokát, Alekszandr Lopatyin tábornokot, aki reménytelennek ítélte Sztálingrád megvédését. Helyére nevezték ki Csujkovot, aki korábban már kitüntette magát a véde- kező harcokban. A városba érkezve állítólag kijelentette: „Megvédjük a várost, vagy mind- annyian meghalunk.” A 62. hadseregnek sikerült is megkapaszkodnia a Volga nyugati partján, de október végén már csak egy vékony – alig száz méteres – szakasz volt az övék.

Jó parancsnokként szinte mindig az első vonalban tartózkodott, szívósan és fortélyosan harcolt. Kifejlesztette az „ellenség átölelésének” taktikáját: megfigyelte, hogy a német páncélosok addig nem indítanak támadást, amíg a Stukák a szovjet állások felett vannak, a gyalogság pedig csak akkor indul harcba, mikor a harckocsik már elérték a célt. A meg- oldást a német támadási lánc megszakítása jelentette, bármi áron. Azt is észrevette, hogy a német gyalogság – nagy távolságból kihasználva fegyvereik tűzerejét – inkább kerüli a közelharcot. Megoldása ezért arra épült, hogy a csatákat az ellenséghez minél közelebb nyomulva kell megvívni. A lánc így már az első láncszemnél elpattan, a német gyalogság pedig a lehető legkedvezőtlenebb feltételek között kénytelen harcolni. Csujkov később el is magyarázta katonáinak: " Minden német katonának azt kell érezni, hogy egy orosz puska csöve előtt él ... Ezért aztán nemegyszer gránátdobásnyira leszűkítettük a senki földjét... "

Ugyanakkor kíméletlen, könyörtelenül számító parancsnok is volt: leállította a sztálingrá- di polgári lakosság evakuálását, mivel úgy vélte, hogy a szovjet katonák keményebben harcolnak majd "egy élő városért". Egész egységeket áldozott fel a város védelme során; amikor például Rogyimcev tábomok 13. gárdahadosztálya kimerítő erőltetett menet után megérkezett az arcvonalba – ezer főnek még puskája sem volt, de a többinek is fogytán volt a lőszere – Csujkov azonnal bevetette őket. A tapasztalatlan hadosztály nem rendel- kezett térképekkel, katonái nem ismerték a rommá lőtt Sztálingrád terepviszonyait sem. A hadosztály katonáinak 30%-a, 10 000 katona már az első 24 órában elesett, és mindösz- sze 320 élte túl a sztálingrádi csatát, ami iszonyatos, 97%-os veszteségi arányt jelent. De a legválságosabb pillanatban megmentették a várost. Legnagyobb segítsége a harcok alatt helyettese – a 62. hadsereg törzsfőnöke – Nyikolaj Ivanovics Krilov vezérőrnagy volt, aki- vel tökéletes összhangban tudtak irányítani s egy életre szóló barátság kötötte össze.

A sztálingrádi győzelem után csapatait átszervezték, az immár 8. gárdahadseregnek ne- vezett alakulat parancsnoka maradt a világháború végéig, az I. Belorusz Front részeként "gyalog ment" Berlinig. Harcolt a Donyec-medencében, hadseregével benyomult a Krím félszigetre. Onnan északra, Belorussziába helyezték át, csapatai vezették a Berlin elleni utolsó nagy hadműveletet, katonái tűzték ki a Reichstagra a vörös lobogót. A német fővá- ros ostromakor ő az első szövetséges tiszt, aki tudomást szerez Hitler öngyilkosságáról. Tárgyalt Krebs tábornokkal a békekötés feltételeiről, majd személyesen fogadta a német kapitulációt 1945. május 1-én.

A háború után 1946-tól 1953-ig a németországi szovjet megszálló erők parancsnoka, ezt követően a kijevi katonai körzet élére nevezik ki. 1955. március 11-től a Szovjetunió mar- sallja, 1960-tól 1964-ig a szovjet szárazföldi erők főparancsnoka, a honvédelmi miniszter helyettese. 1961-től haláláig a Szovjetunió Kommunista Pártjának Központi Bizottságának tagja.

A II. világháborúról több könyvet is írt (Erőd a Volga partján; Az évszázad ütközete; A harma- dik birodalom bukása), munkáit a nyugati történészek is objektív, olvasmányos írásoknak tartják. 1982. március 18-án Moszkvában hunyt el, s bár beosztásánál fogva Moszkvában is eltemethették volna, egykori bajtársai közé, a Mamajev-kurgánon helyezték végső nyu- galomra.