Az előző két posztban (Málta, a Földközi-tenger stratégiai pontja; Földközi-tenger stratégiai jelentősége) már szóba került a Regia Marina – Olasz Királyi Haditengerészet – erejéhez mérten meglepően bátortalannak bizonyuló tevékenysége a Földközi-tengeren. Ennek egyik kiváltó oka a tarantói olasz haditengerészeti támaszpont elleni brit támadás volt, amely mint később kiderült, alapvetően határozta meg az itt folyó harci cselekményeket és az olasz flotta tevékenységét.

1940 októberében, amikor az olasz csapatok megtámadták Görögországot, az angol hadiflotta egyik fontos feladata az volt, hogy Egyiptom és Görögország között biztosítsa a csapatok és a haditechnikai eszközök szállítását. Nyilvánvalóvá vált az, hogy célszerű lesz mielőbb végrehajtani a már rég tervbe vett hadműveletet; az olasz hadiflotta Tarantóban összpontosított főerőinek a megsemmisítését. Az angol felderítés megállapította, hogy a támaszpont védelme, különösen légvédelme, nem elég erős, a hajók összezsúfolódtak a kikötőben, tehát kitűnő célt nyújtanak a repülőerők számára.

A tarantói haditengerészeti támaszpont elleni hadműveletben részt vett csaknem a teljes földközi-tengeri angol flotta (5 csatahajó, 1 hordozó, 8 cirkáló, 22 romboló). 1940. novem- ber 11-én este az angol flotta befejezte erői szétbontakoztatását. A főcsapást a hordozó csoport hajtotta végre, amely az Illustrious repülőgép-hordozóból és a közvetlen biztosí- tás nyolc hajójából (4 cirkálóból, 4 torpedórombolóból) állt. 1940. november 12-re virradó éjszaka a brit flotta alakulata megtámadta a tarantói főtámaszpontján állomásozó olasz flottát – a kikötőt a HMS Illustrious hordozóról felszállt 21 Fairey Swordfish támadta.

A korai Swordfish végsebessége csupán 230 km/h volt – ez lényegesen lassabb volt, mint a többi korabeli bombázóé és vadászgépé, de mivel hajók elleni harcra és felderítésre szánták, ez nem jelentett komoly problémát.

A torpedó- és bombatalálatok elsüllyesztették a Conte di Cavour csatahajót, zátonyra fu- tott a Giulio Cesare csatahajó – és ugyanez lett a sorsa a három torpedótalálatot kapott vadonatúj Littorio csatahajónak is. A bombáktól megsérült még egy éppen épülő repülő- gép-hordozó, 1 csatacirkáló és 1 romboló; az olasz flotta vesztesége igen érzékeny volt. Egyetlen támadás gyakorlatilag megfelezte a bevethető nagyméretű olasz hadihajók szá- mát, miközben az angolok mindössze két Swordfish repülőgépet vesztettek. (A támadás olasz részről 56 halottat és 600 sebesültet követelt.)

A tarantói támaszpont elleni támadás után megszilárdult Angliának a nagy felszíni hadi- hajókban mutatkozó fölénye a Földközi-tengeren. Ez lehetővé tette a brit admiralitás számára, hogy haditengerészeti erőinek egy részét áthelyezze az Atlanti-óceánra.

Az elsüllyesztett Conte di Cavour a kikötő sekély vizében

Az olasz hadihajókra Tarantóban mért csapás azonban nem jelentette az olasz flotta tel- jes szétzúzását. Ezért az angol flotta jelentős erőit a Földközi-tengeren hagyták. Egy ha- dihajócsoport a konvojokat kísérte, egy másikat a part mentén tevékenykedő hajórajhoz osztottak be, amely rendszeres tűztámogatást nyújtott az észak-afrikai angol csapatok tengerparti szárnyának. Ebbe a feladatba esetenként bevonták a földközi-tengeri flotta Alexandriában elhelyezett főerőit is. 1941. január 3-án például egy 3 csatahajóból, egy repülőgép-hordozóból és egy torpedóromboló-flottillából álló angol hajóraj hatalmas tüzérségi tüzet zúdított a Bardia körzetében levő olasz csapatokra és védelmi létesítmé- nyekre. Ez meggyorsította az olasz csoportosítás kapitulációját.