RENO-RUSSZKIJ

Az első szovjet harckocsit a Nyizsnij Novgorodi Krasnoje Szormovo gépgyárban készítették. Tulajdonképpen a Renault FT-17 változtatások nélküli kópiája volt, a gyártás alapjául egy 1919-ben Odessza mellet zsákmányolt FT-17 szolgált. A tankoknak nem volt típusmegjelölésük, csak Reno Russzkij vagy Reno szor- movszkovo zavoda nevek alatt emlegették őket. A rajzokat francia szakértők, a szükséges technológiát orosz mérnökök készítették elő. A hajtóművet az AMO autógyárban készítették, egyszerűen lemásoltak egy FIAT motort. Az első szovjet harckocsi az előirányzott 15 darabból 1920 augusztus 31-én gördült le a szalagról. Mind a 15 jármű külön nevet kapott, a legelsőt például Borec za svobodu-tova- riscs Lenin-nek hívták. A tankok a polgárháború harcaiban nem vettek részt, de 1921 és 1929 között a szovjet páncélos haderő fontos részét alkották. Hivatalosan 1930 áprilisában vonták ki őket a szolgálatból.

T-16

A T-16-ost 1925-ben tervezték, és 1927-ben végezték el a teszteket, amelyeken nem ment át. Fegyverzettel soha nem szerelték fel, a sikertelen tesztek után a leningrádi katonai körzetbe szállították és oktatási célokra használták fel. A katonai források 1933 nyarán tettek utoljára említést róla.

MS-1 gyalogsági harckocsi ( T-18 mod. 1927)

A T-16 továbbfejlesztett változata. A T-16-os testét kissé meghosszabbították, fel- újították a hajtóművet és kissé megváltoztatták a futóművet is. A prototípus 1927 májusában készült el. A Moszkva melletti Nyemcsinovkában elvégzett, sikeres tesztek után a harckocsit elfogadta a Vörös Hadsereg szakértői csoportja, és MS-1 néven besorolták a Vörös Hadsereg fegyverei közé. 1928. február 1-én indult a szériagyártás a Bolsevik gépgyárban, itt 1929-1930 között többször modernizálták.

MS-1 gyalogsági harckocsi ( T-18 mod. 1930 )

1930-ban a harckocsit átépítették. Ennek során fő feladat a sebességnövelés volt, de erősebb fegyverekkel is fel akarták szerelni, valamint igyekeztek csökkenteni a gyártás költségeit. A harckocsi számára új, 40 LE-s hajtóművet terveztek, négyfo- kozatú váltóval. Ami a fegyverzet modernizálását illeti, eredetileg egy hosszú csövű 37 mm-es ágyút terveztek beépíteni – emiatt teljesen áttervezték a lövegtornyot is – de az ágyú még nem készült el, így csak hagyományos fegyverekkel látták el. A harckocsi sikeresen átment a teszteket, annak ellenére, hogy a hadsereg szakértői még mindig nem voltak megelégedve a sebességével. A gyártást a Bolsevik és a Motoviliha gépgyárakban futtatták fel. A harckocsi egészen 1938-ig szolgált a had- seregben, sőt néhány darab még a II. világháború első csatáiban is szerepelt.

T-19

A T-19-est 1929-ben kezdték el tervezni a Bolsevik gépgyár tervezői. Egy 7 tonnát meghaladó súlyú, vastag páncélzatú, gyors, légmentesen lezárható belső térrel rendelkező – és mindezek tetejébe – olcsó harckocsi tervein dolgoztak. Ki tudja, mi lett volna belőle, ha időközben nem veszik meg a hattonnás Vickers licenszét Ang- liából. De megvették, és hamarosan rájöttek, hogy felesleges ilyen „forradalmian modern” harckocsi fejlesztésébe ölni a pénzt. A T-26-nak nevezett Vickers ugyanis olcsó volt és viszonylag jó harctéri tulajdonságokkal rendelkezett (az 1930-as évek elején mindenképpen), úgyhogy a T-19 projektet megszüntették.

Kísérletek a T-18 modernizálására

1937-ben már sürgetővé vált az elavult T-18-asok modernizálása. Csakhogy ezek a harckocsik a konstrukciójukból adódóan elég kevés lehetőséget kínáltak erre, a szovjet tervezők azonban mégis megpróbálkoztak vele. Először a T-38 motorjának és néhány további alkatrészének átvételével és beépítésével kísérleteztek, sikerte- lenül. A teszteket követően visszavonták a T-18-asokat a katonai körzetek kiépített erődítéseibe, és beépített lövegtornyokként használták őket. A tornyokat két gép- puskával, vagy egy darab 1932-es mintájú 45 mm-es páncéltörő ágyúval szerelték fel. (Megj.: a 45 mm-es ágyúval felszerelt tornyot egy Moszkva melletti munkatá- borban rabokból összeállított tervezőcsoport készítette el...)