Nyugat-Európa német lerohanását nem sokkal megelőzően volt még egy fontos német hadművelet 1940 tavaszán: Norvégia (és Dánia) elfoglalása. Hitler Európa meghódítására vonatkozó terveiben ugyanis fontos stratégiai célpont volt Norvégia. Innen lehetett Angliát sakkban tartani az Atlanti-óceán északi részén, valamint biztosítani a német iparnak szánt svéd vasérc szállítási útvonalát. És Hitler gyorsan le akart számolni a szövetségesekkel.

A III. Birodalom kancellárja be akarta kebelezni Norvégiát. Meg volt győződve, hogy ott is elég erős a nácik iránti szimpátia (Vidkun Quisling megalapította Norvégiában a náci pártot), s hogy tervei nem ütköznek ellenállásba. Ezzel egy csapásra sakkban tarthatta volna Angliát az Atlanti-óceán északi részén, és biztosíthatta volna a Németországba irányuló svéd acél útját. Paradox, hogy a német tervek előtt már a szövetségesek is előkészítették Norvégia elfoglalá- sát, mert az angol-francia vezérkar tudta, hogy ezzel elvágható a Németországba irányuló svéd vasércexport. Terveikben ugyanúgy semmibe vették a norvég semlegességet, mint a III. Birodalom. A szövetségesek azonban néhány nappal később hajóztak ki, mint a németek – ezért már nem a támadó, hanem a megmentő szerepe várt rájuk.

Támadási terv

Március 1-jére elkészült a német terv, a „Weserübung" fedőnevet kapta, s egy hónappal később kiadták a parancsot a hadművelet megindítására. Április 9-én Lütjens tengernagy egységei a Royal Navy-t félrevezetve behajóztak a norvég kikötőkbe. A németek egyetlen éjszaka tízezer főt dobtak át Norvégiába. A szövetségeseknek – noha ők ellenőrizték a tengert – április 7-től tíz napra volt szükségük ahhoz, hogy lord Cork irányításával 13 ezer katonát összpontosítsanak a tengerparton. Az öt német hadosztályt von Falkenhorst tábornok vezette. Különösebb erőfeszítés nélkül sikerült elfoglalniuk öt norvég kikötőt: Oslót, Stavangert, Bergent, Trondheimet és Narvikot. A német katonák között ott voltak Dietl tábornok hegyivadászai is. A 7 német cirkáló és a 14 romboló otthagyta a katonákat a kikötőkben, miközben az ejtőernyősök elfoglalták Oslo és Stavanger repterét. A norvég védelmet a Luftwaffe bombázói zúzták szét.

Német ejtőernyősök az elfoglalt Oslóban, 1940.

A németek másik feladata Dánia bevétele volt. Április 9-én alig négy óra alatt foglalták el az országot. Az ágyában meglepett dán király ellenállás nélkül elfogadta a német ulti- mátumot: országa német gyámság alá került. A Wehrmacht azonnal igénybe vette a dán bázisokat az utánpótlás Norvégiába szállításához.

A szövetségesek viszontagságai

Az angoloknak eközben időt kellett nyerniük. Cork admirális a német flotta üldözésével és megsemmisítésével volt elfoglalva. Jelentős sikereket ért el, többek közt április 13-án tíz német hajót süllyesztett el. Mindamellett az angol hadihajók nehéz pillanatokat éltek át. Az angolok nehezen tudtak védekezni a Luftwaffe bombázói ellen; Norvégia felett a RAF egyetlen gépére 10 német gép jutott. Az angolok ráadásul hazai bázisaikról indultak, és 500 km-t kellett megtenniük, mielőtt az ellenséggel megküzdhettek volna. Az esélyek egyenlőtlenek voltak.

Erhard Milch tábornagy Luftwaffe pilótákkal Trondheimben - 1940. április 23.

Cork admirális két repülőgép-hordozót kért támogatásul: az Ark Royal-t, és a Glorious-t, ezek alig két hét alatt meg is érkeztek Egyiptomból. Az egyiket (a Glorious-t) elsüllyesz- tették a németek, azonban nekik is nagy veszteségeik voltak: a Scharnhorst, a Gneisenau csatacirkáló, valamint a Lützow csatahajó súlyosan megsérült. Annak ellenére, hogy az angolok még kilenc tengeralattjárót is elveszítettek, a művelet nem zárult negatív mér- leggel a Royal Navy számára, ami Cork admirális tevékenységének volt köszönhető.

A szárazföldön azonban a szövetségesek helyzete katasztrofálisan alakult. Úgy döntöttek, hogy nem a németek által elfoglalt kikötőkben szállnak partra, hanem Namsosban és Aandalsnesben, Trondheimtől északra és délre. Hajóik nehezen jutottak el a helyszínre. A Vilié d'Alger francia szállítóhajó nem tudta elérni a kikötő betonját, mert az túl rövid volt. Amikor pedig a régen várt hajó célba ért, a német bombázók azonnal megsemmisítették. A franciák és az angolok vereséget szenvedtek.

Egy német Neubaufahrzeug tank 1940 áprilisában Lillehammer utcáin

A francia légiósok és az alpesi lövészek, valamint Szyszko-Bohusz tábornok lengyel katonái Narvikban mérték össze az erejüket Dietl tábornok csapataival. Az ütközet egy hónapig tartott, és május 28-án úgy ért véget azzal, hogy a szövetségesek elfoglalták a kikötőt. Senki sem méltányolta azonban kellően ennek a sikernek a jelentőségét. London és Párizs egyaránt félreértésnek tartotta ezt a norvég hadműveletet, a felelős Pierse Mackesy angol tábornok pedig karrierjével fizetett érte. Londonban Chamberlain átadta a hatalmat, Párizsban Reynaud felajánlotta lemondását.

Harc Dániáért és Norvégiáért

A skandináv hadjárat kulisszatitkai mindkét oldalon lenyűgözők voltak. Churchill az alsó- házban 1939. szeptember 19-én olyan javaslatot tett, miszerint a szövetségesek aknákat telepítettek volna el Norvégia felségvizein, hogy megakadályozzák a svéd vasérc Német- országba szállítását. Churchill indoklásként hozzátette, hogy az effajta intézkedések "rendkívül fontosak az ellenség iparának megbénítása szempontjából". Válaszképpen a Foreign Office munkatársai felhívták a figyelmet, hogy az efféle intézkedésekkel durván megsértenék Norvégia semlegességét.

Brit katonák Namsos romjain 1940. áprilisában

Az első lépést a németek tették meg 1939. október elején. Raeder admirális jelezte Hitlernek abbéli aggályait, hogy a norvégok esetleg megnyitják kikötőiket az angolok előtt. Jelentést készített arról, hogy mekkora kényelmetlenségekkel járna, ha a britek bevonulnának Norvégiába. Hitler azonban nem foglalkozott ezzel, mert a nyugati offenzíva megszervezésével volt elfoglalva, és nem akarta erőit azzal gyengíteni, hogy egységeit egy újabb fronton vesse be.

Szovjetunió finnországi inváziója után azonban mindkét oldalon ismét napirendre került a skandináv hadjárat ötlete. A brit alsóházi tagok többségének azonban továbbra is aggályai voltak Norvégia semlegességének megsértésével kapcsolatban, ezért Churchill javaslata ismét megbukott. Megengedték azonban a stáb vezetőinek, hogy előkészítsék a "narviki deszantos akció terveit". Ugyanis Narvikból vezetett a vasútvonal a svédországi ércbányákba, onnan pedig tovább Finnországba. Az expedíció hivatalos indoka az volt, hogy megsegítsék a szovjet hódítókkal küzdő Finnországot. A háttérben azonban a svéd bányák fölötti ellenőrzés megszerzése állt.

Ugyanebben a hónapban fogadták Berlinben Vidkun Quislinget, Norvégia egykori vé- delmi miniszterét, aki egy kis létszámú náci párt vezetője volt. Quisling arról győzködte Raedert, hogy Norvégiát angol megszállás veszélye fenyegeti; pénzt és segítséget kért egy államcsíny megszervezéséhez, valamint a norvég kormány megdöntéséhez. Azt állította, hogy vannak olyan norvég tisztek, akik készek őt támogatni – köztük Narvik parancsnoka is. És megígérte, hogy a hatalom megszerzése után azonnal beengedi az országba a német csapatokat.

Vidkun Quisling - 1940. április

Quislingnek megígérték a támogatást; február 20-án Hitler magához rendelte Falken- horst tábornokot, és utasította, készítse elő a norvégiai katonai expedíciót. Ezt mondta: "Arról értesítettek, hogy az angolok ott (Norvégiában) akarnak partra szállni. Meg akarom előzni őket! Norvégia elfoglalása az angolok számára stratégiai szándékaik megkoronázása lenne, és eljuttatná őket a Balti-tengerhez, ahol nekünk nincsenek megfelelő egységeink a tengerpart védelmére, így ellenségünk előtt megnyílnék az út Berlin felé, s ez mindkét frontunk szerkezetét megtörné."

Hitler március elsején utasítást adott az invázió előkészítésére. Tervei között szerepelt Dánia elfoglalása is, ez biztosította a német utánpótlási útvonalakat. A következő héten beérkezett jelentések fokozták a németek nyugtalanságát: ezek a hírek arról szóltak, hogy az angol tengeralattjárók Norvégia déli partja mentén vannak.

Március nyolcadikán egy haditanácson Churchill ismertette a szövetséges erők Narvik közelébe történő csoportosításának a tervét. A következő haditanácson, március 12-én döntés született deszantalakulatok Trondheinben, Stavangerben, Bergenben és Narvik- ban történő bevetéséről. A narviki partraszállás után a szövetségi expedíciós hadtest feladata az lett volna, hogy a lehető leggyorsabban behatoljon az ország belsejébe és március 20-ig eljusson a svéd határ közelébe lévő galliveri ércbányához. Azonban Finn- ország március 13-i kapitulációja keresztezte ezeket a terveket. A szövetségeseknek már nem volt ürügyük behatolni Norvégiába, értékes időt vesz tettek. Végül április 5-én dön- töttek a norvég felségvizek elaknásításáról; ezt az akciót a deszantegységek Narvikban, Trondheimben, Bergenben és Stavangerben történő bevetésével egy időben kívánták végrehajtani. Az első kontingensnek március 8-án kellett volna elindulnia Narvikba.

A Legfelső Francia Haditanács azonban nem egyezett bele ezeknek a terveknek a meg- valósításába, emiatt a norvég expedíció újabb három napot késett, így tovább csökkent vállalkozás sikerének amúgy is kicsi esélye.

Sikeres deszant

Hitler április elsején meghozta a végleges döntést. A Norvégia és Dánia elleni invázió április 9-én, hajnali 5.15-kor kezdődik. Az elhatározást siettették azok a jelentések, melyek szerint a norvég parti és légvédelmi ütegek engedélyt kaptak a tüzelésre, azaz a norvég hadsereget harckészültségbe helyezték. A további halogatás csökkentette volna az akció sikerének esélyeit, megfosztotta volna a meglepetés erejétől.

Április 9-én késő este a német egységek partra szálltak Norvégia fontosabb kikötőiben – Oslótól Narvikig – és különösebb nehézség nélkül elfoglalták azokat. A tisztek közölték a helyi vezetőkkel, hogy a német csapatok azért jöttek, hogy megvédjék Norvégiát a szövetséges csapatok megszállásától. A szövetséges szóvivők azonnal cáfolták ezeket a nyilatkozatokat.

Német rombolók Narvik kikötőjében

A Norvégia fővárosát és fontosabb kikötőit elfoglaló német expedíciós hadtest mind- össze két csatacirkálóból, egy zsebcsatahajóból, hét cirkálóból, tizennégy rombolóból, huszonnyolc tengeralattjáróból, néhány kisegítő hajóból és mintegy tízezer emberből állt. A deszantosok létszáma egyetlen támadási ponton sem haladta meg a kétezret. Oslóban és Stavangerben az ejtőernyős zászlóalj elfoglalta a repülőteret – először alkalmaztak ejtőernyővel bevetett egységeket, s a módszer rendkívül eredményesnek bizonyult. Azonban németek sikerének titka döntően a Luftwaffe-ban rejlett: a hadjá- ratban mintegy 800 bombázó és vadászgép, valamint 250 szállítógép vett részt.

Megkésett reagálás

Miért nem fogták el és süllyesztették el a brit hadihajók a deszant-különítményeket szál- lító gyengébb német egységeket? A számos ok közül a következők a legfontosabbak: a britek által ellenőrzött vízfelület nagysága, a norvég tengerpart sajátosságai, valamint a ködös időjárás. Április 7-én, 13.25-kor angol repülőgépek „számos úszó német egységet fedeztek fel, amelyek a Skaggerak-szoroson keresztül északra, a norvég partok felé tar- tottak". Az admiralitás azonban nemigen akarta elhinni, hogy ezek az egységek Narvik felé igyekeznek, bár ezt megerősítette az a jelentés is, amely Koppenhágából érkezett, és arról adott hírt, hogy Hitler épp ezt a kikötőt akarja elfoglalni.

A brit flotta 19.30-kor indult el Scape Flow kikötőjéből, elsődleges feladatuk a német cir- kálók elfogása és megsemmisítése volt.

Német páncélos és gyalogság harcban valahol Norvégiában

A szövetséges expedíciós hadtest miért késlekedett a deszantosok bevetésével, ami le- hetővé tette volna a német egységek tengerbe szorítását, mielőtt azok még erősítést kaphattak volna a norvég kikötőkben? Amikor az admiralitás tudomást szerzett a német flotta megjelenéséről, parancsot adott Rosyth cirkálórajának, hogy azonnal szállítsa partra a hajókon tartózkodó alakulatokat és a nyílt tengeren csatlakozzék a flottához. Ugyanilyen parancsot kaptak a Clyde-ban horgonyzó, katonákkal teli hajók is.

Vajon miért nem tanúsítottak a norvégok határozottabb ellenállást az ily kis létszámú ellenséggel szemben? Mindenekelőtt amiatt, hogy Norvégiában nem volt mozgósítás. A Berlinben tartózkodó norvég diplomaták figyelmeztetései, valamint a vezérkar sürgetése ellenére mozgósításra csak az április 8-ról 9-re virradó éjszakán, alig néhány órával a né- met támadás előtt került sor. A németek villámgyorsan elfoglalták a stratégiai pontokat, bevonultak az ország belsejébe, s ezzel meghiúsították a mozgósítást. Ehhez járult – még amint azt Churchill fogalmazta –, hogy „a norvég kormány főleg a brit hadmozdulatok megfigyelésével volt elfoglalva". A vizek angol elaknásítása teljesen lekötötte és elterelte a norvégok figyelmét a német deszantakcióit megelőző sorsdöntő napon.

A kis létszámú, és harci tapasztalatokkal nem rendelkező, anakronisztikus szervezettségű norvég hadsereg egyébként sem lett volna képes ellenállni az ellenség modern, „villám- háborúra" felkészült hadseregének. Ha azonban a norvégok ellenállása tovább tart, a hegyekben meginduló hóolvadás sok nehézséget okozott volna a német csapatoknak.

Német csapatok Narvikban

A helyzet azonban másként alakult; a németek, miután hajóik átjutottak a fjordokhoz telepített ágyúk tűzvonalán, könnyedén elfoglalták Trondheimet, és így Közép-Norvégia kulcsa a kezükbe került.

Bergenben a támadók kisebb veszteségeket szenvedtek a tengeren, a szárazföldön viszont már semmiféle ellenállásba nem ütköztek. Az Oslo felé haladó fő erőiket viszont feltartóztatták. A törzskar többségét, valamint a Gestapo leendő oslói személyzetét szállító német Blücher cirkálót az oscarborg-i erődből torpedókkal elsüllyesztették. Nem erőltették tehát tovább az erődítmény kapitulációját – erre csak az ugyanezen a napon bekövetkezett bombázások nyomán került sor. Így azok az ejtőernyősök, akik Fornebu repülőterén szálltak le, elfoglalták Norvégia fővárosát. A kis késedelem lehetővé tette a király és a norvég kormány számára, hogy északra meneküljön, és ott szervezze az ellenállást.

Dánia elfoglalása

Koppenhága elfoglalásának Oslo megszállása után kellett bekövetkeznie. Dánia fővá- rosát könnyen meg lehetett közelíteni a tenger felől, hajnali 5 óra előtt három szállító- hajó a légierő fedezete mellett behajózott a koppenhágai kikötőbe. A hajókat elhagyó német csapatok nem ütköztek ellenállásba, egy német zászlóalj levált a többiektől, hogy elfoglalja a laktanyákat, ugyanekkor más német alakulatok – rövid tűzharcban – elfog- lalták a Jütland félsziget szárazföldi határát. Dánia megszállása ezzel befejeződött.

Német csapatok Koppenhágában, 1940. április 9.

Ez lehetővé tette a németek számára, hogy ellenőrizzék a saját kikötőikből induló, Norvé- gia déli partjáig húzódó tengeri folyosót, továbbá használhatták a még északabbra fekvő repülőtereket, ami megkönnyítette Norvégiában működő csapataik légi támogatásának megszervezését.

Igaz ugyan, hogy a dánok nagyobb ellenállást is tanúsíthattak volna a megszállókkal szemben, de az is tény, hogy az ország tehetetlen volt a túlerővel és a modern fegyve- rekkel szemben. A németek meggyengítésére ekkor már csak egy mód maradt, még- pedig hogy elvágják az ellátásukat biztosító útvonalakat. Ez csakis a Norvégia és Dánia közötti Skaggerak tengerszoros lezárásával lett volna lehetséges. Csakhamar kiderült azonban, hogy a brit admiralitásnak a német légitámadásoktól való félelmében esze ágában sem volt a Skaggerak-szoroshoz másféle hajókat, mint tengeralattjárókat küldeni. Ezzel a döntéssel szembeszállt Churchill, aki továbbra is a háború skandináviai kibővítését szorgalmazta, amiben azonban senki nem támogatta. Ily módon a Norvégiá- ban harcoló németek ellátmányát biztosító utánpótlási útvonalak nyitva maradtak.

Egy héttel a német invázió után angol deszantegységek szálltak partra Trondheimtől északra és délre, Namsosban és Aandalsnesben. A britek ilyen deszantakciókkal kívánták előkészíteni a fő erők támadását, ezeket a terveket azonban meghiúsította az őket sújtó sajnálatos események sora. A deszantegységek parancsnokává Hotblack tábornokot nevezték ki, aki megkapta a szükséges instrukciókat, majd távozott az admiralitás épületéből. Néhány órával később eszméletlenül találtak rá, minden jel arra mutatott, hogy a tábornok merénylet áldozata lett. Másnap kijelölték az utódját, aki repülőgéppel indult útnak. A gép azonban leszállás közben lezuhant.

Időközben a vezérkar és az admiralitás parancsnokai hirtelen megváltoztatták vélemé- nyüket. Az április 17-én elfogadott tervet már másnap módosították.

A vezérkar parancsnokai utasítást adtak a nanson-i és aandalsnes-i egységek megerősí- tésére, valamint egy Trondheim körüli bekerítő hadmozdulat végrehajtására. Ez az akció elméletileg sikerrel kecsegtethetett, hiszen ebben a szektorban kevés német egység tar- tózkodott, míg a szövetségesek 13 ezer katonával rendelkeztek. A Nansonból déli irányba haladó menet előrejutását azonban akadályozta az a német kommandó, amely a trond- heimi fjordok mellett szállt partra, és amelyet a környéken lévő egyetlen német romboló támogatott.

Gebirgsjägerek a hadművelet befejezése után

Az Aandalsnesben lévő egységeknek pedig ahelyett, hogy észak felé, Trondheim irányába indultak volna, hamarosan védekezniük kellett azokkal az Oslo felől érkező német csapa- tokkal szemben, amelyek korábban a norvégokat távolították el az útból.

A Luftwaffe bombázói által folyamatosan támadott szövetséges egységek, akiket már a saját légierejük sem támogatott, megkezdték az evakuálást. Május 1-jén és 2-án mindkét különítmény hajóra szállt, és Norvégia déli és központi részét átengedte a németeknek. A szövetségesek most már minden figyelmüket Narvikra összpontosították, de inkább csak becsületből, mintsem azért, hogy hatalmukba kerítsék a svéd ércbányákat.

Aztán május 10-én hajnalban megindult a német támadás Nyugat-Európa ellen, s onnan- tól már nem volt megállás.

(H.K.)