Hitler egész uralma alatt tartott egy lázadástól, amelyet a háború okozta lemondások és szenvedések okozhattak volna. Emlékezett azokra a sztrájkokra és zavargásokra, amelyek 1917-ben megrendítették az első világháborúban részt vevő Németországot. Aggályai nem voltak egészen alaptalanok. Nagy-Britannia ugyanis azért kezdte el a német városok rendszeres bombázását, mert azt remélte, hogy az a lakosságot a hatalom ellen fordítja

Eltekintve a háború okozta lemondásoktól, a német hatóságok igyekeztek biztosítani állampolgáraiknak a viszonylag elfogadható életkörülményeket, és ez egészen 1942-ig meglehetősen jól sikerült is nekik. Ugyan már 1939 augusztusában bevezették az élel- miszerjegy-rendszert, de a fejadagok a legnagyobbak közé tartoztak akkor Európában. 1942 tavaszán a német állampolgárnak hetente 2 kg kenyérre, két és fél kiló burgonyára, negyed kiló cukorra, harminc deka húsra, valamint 205 g zsiradékra volt jogosult.

Ugyanekkor egy francia polgár csak 1925 g kenyeret, illetve lisztet, 930 g burgonyát, 115 g cukrot, 150 g húst és 95 g zsiradékot kapott. Jóval kisebb élelmiszeradag jutott a meg- szállt Lengyelországban: 1490 g kenyér és liszt, két és fél kiló burgonya, tíz deka cukor, 130 g hús, és 30 g zsiradék. Ily módon egy átlag német naponta 2020, egy francia 1230, a lengyel pedig — elméletileg — 1290 kalóriához jutott.

A párizsiakat meglepte az élelmiszer-jegyrendszer bevezetése.

A folyamatos németországi ellátás érdekében a megszállt országokat kifosztották, elvittek minden élelmiszert. Franciaországban, amely a németek számára igazi „gabona- raktár" volt, a begyűjtéssel megbízott szolgálatok a franciáktól az egy főre eső napi 300 g kenyérnek megfelelő gabonát szedtek be, valamint a heti 200 g húsadagot 19 millió ember után.

1942 áprilisában azonban váratlan fordulat következett be. A hadműveletekben számos arcvonalon egyszerre elkötelezett III. Birodalom átállította gazdaságát a hadszínterek kiszolgálására. Elkezdődött a lemondások és korlátozások korszaka. Az élelmiszer-ellátás hiányosságai a városok legszegényebb lakóit érintették leginkább, bár a napi átlag 2000 kalória körüli élelmiszeradag egészen 1945 végéig megmaradt. A napi használati tárgyak hiánya egyre több kellemetlenséget okozott; a ruházati ellátás egyenesen katasztrofális volt. 1943 augusztusáig a németek belátásuk és ízlésük szerint vásárolhattak korlátozott mennyiségű ruházatot a kijelölt üzletekben. 1943 közepétől kezdve ruházatot csak a helyi gazdasági lehetett beszerezni, és cserébe le kellett adni a használt ruhát.

Az olyan luxuscikkek, minta kozmetikumok, ékszerek, szőnyegek a kereskedelemben forgalmazhatatlan cikkek listájára kerültek. A könyvek, virágok, esernyők, bőráruk forgalmazását jelentősen korlátozták, miközben 1943 első hat hónapjában 120 000 üzletnek kellett bezárnia. Drákói szigorításokat vezettek be a lakóházak fűtésénél, a németeknek nem volt szabad túllépni a megszabott hőmérsékletet. Tilos volt bármiféle szén-, gáz-, vagy elektromos kiegészítő fűtés használata. Berlinben, ahol pedig jobban ügyeltek az elviselhető életkörülmények biztosítására, mint máshol, télen a tüzelőanyag hiánya miatt bezárták az iskolákat.

1942-től a német szókincs a „kombinálni" kulcsszóval bővült, ami azt jelentette: „boldogulni a hivatalos forrásokon és csatornákon kívül". Fölvirágzott a feketepiac. A gazdagabbakat emiatt nem érintették olyan érzékenyen azok a korlátozások, amelyeket a nép nagy része naponta élt meg. A főváros munkáskerületeiben nőtt a társadalmi és politikai elégedetlenség, amely elsősorban az elegáns házakban lakó gazdagok, állami funkcionáriusok, a fogyasztási javakat elosztó hivatalnokok, és a piaci spekulánsokkal szemben túl elnéző bírák ellen irányult.

Messerschmitt gépek gyártása 1943-ban

Ugyancsak 1942-től kezdték növelni a német munkások számát a hadi termékeket előállító üzemekben. Egyre több katonára volt szükség, és egyre több munkásra, hogy fegyvereket gyártsanak számukra. A Wehrmacht közvetlenül a sztálingrádi vereség után 2 millió katonát akart mozgósítani, miközben az ipar 800 000 munkást követelt, noha a gazdaság egyéb szektoraiban további 700 000 dolgozó hiányzott. A kötelező munkáról 1943 januárjában kiadott rendelet a 16-65 éves korú férfiakra vonatkozott, minden mun- kanélküli férfinak, minden 16-45 év közötti nőnek nyilvántartásba kellett vétetnie magát. Ez csak a gimnáziumi tanulókra, a kisgyermekes anyákra és azokra nem vonatkozott, akiknek legalább két 14 évesnél fiatalabb gyermekük volt.

Német étkezési jegy kenyérhez, vajhoz és húshoz.

Összesen 1,2 millió nőt találtak munkavégzésre alkalmasnak. Bár sokuknak — különösen az ún. felsőbb társadalmi rétegekhez tartozó nőknek, vagy a magas rangú állami tisztvi- selők feleségeinek — sikerült kitérni a gyári munka alól. A munkavégzésre kötelezett nők száma tanúskodik az iparban dolgozók létszámának kiegészítésére irányuló akció mére- teiről. A termelő üzemekben növelték a munkaidőt és fölemelték a normát.

A bérezés viszont a háború első éveiben bekövetkezett emelkedés után az 1939-es szint alá süllyedt. Például a Daimler-Benz gyáraiban a munkások hetente 60-70 órát dolgoztak, bérüket azonban csoportosan állapították meg, ami a lógósokat ugyan arra kényszerítet- te, hogy felvegyék a diktált munkatempót, a jobban dolgozók keresete viszont csökkent.

A csúcson lévők nem tartották be a szabályokat, így soha nem éheztek.

Falun rendkívül nehéz volt a munka. Az állam által támogatott mezőgazdasági termékek ára természetesen nagyon kedvező volt a parasztok számára, akik keresetüket kiegészí- tették a feketepiacon élelmiszerkereskedelemmel, a folyamatos munkaerőhiány azonban túlzott erőfeszítésre késztette az idősebbeket és a nőket. 1942-ben Frankónia prefektusa tett említést hivatalos jelentésében a gyermekeket is érintő fizikai, idegi kimerültségről, valamint a gyógyszerfogyasztás jelentős növekedéséről.

Ettől eltekintve a német munkásoknak sikerült elkerülniük a legnehezebb munkákat. A leghálátlanabb feladatokat a földeken csakúgy, mint az üzemekben a hadifoglyokra, vagy a Németországba irányított és rabszolgaként kezelt kényszermunkásokra bízták. Mind- ezen korlátozások és lemondások ellenére 1942 és 1943 fordulóján Németországban az életfeltételek határozottan jobbak voltak, mint a megszállt országokban. A német gazda- ság csak 1945 tavaszán omlott össze végleg.

A berliniek olvassák a hivatalos utasításokat légitámadás esetére.

A civileket leginkább az angol és amerikai légierő folyamatos bombázásai érintették. Ez minden ellátási gondot és munkahelyi problémát háttérbe szorított. 1942. május 30-ról 31-re virradóra 868 repülőgépről 1500 tonna bombát dobtak Kölnre. Sok száz ember halt meg, és 45 ezren váltak hajléktalanná. 1943-ban 135 ezer tonna bombát dobtak német városokra, ebből Berlinre hullott 50 000 tonna, ami a földdel tett egyenlővé 28 km2-t, és százezernyi embert fosztott meg otthonától. A tetőpont Drezda lerombolása volt 1945 februárjában — a város romjai között 135 000 ember pusztult el, több mint Hirosimában.

Összességében Németországban félmilliónál több civil vesztette életét a szövetségesek bombázásaiban, nyolcszázezer pedig megsebesült. A német városoknak mintegy 40%-a pusztult el, de Kölnnek például 70%-a semmisült meg. A bombázásokban a halál minden- napossá vált, a lakosság összeroppant. A hitleri felderítőszolgálat jelentéseiből kiderül, hogy 1943-tól a német lakosság többsége már nem hitt a III. Birodalom győzelmében, és békét kívánt. Göring és Goebbels lett a leggyűlöltebb személy. Már csak Hitler lelkesítő és erőt sugárzó beszédei tartották a németekben a lelket.

Égő berlini utca

A német városok elleni légitámadások teljesen szétzilálták a lakosság életét; addig ismeretlen mértékű belső vándorlás kezdődött. Mintegy kilencmillió ember hagyta el a városokat és keresett menedéket falun. Berlin lakosainak száma 1945-re négymillióról 2,8 millióra csökkent. Kölnben 1945 márciusára alig 120 000 lakos maradt; egy évvel korábban még félmillióan voltak. Az elvándorlás méretei a különböző társadalmi osz- tályoknál különbözött. A Berlin előkelő negyedét, Charlottenburgot, a lakosság 40%-a hagyta el, míg a III. Birodalom fővárosának munkások lakta külvárosait csak 15%.

Falun sem volt könnyű az élet. A városiak nehezen értettek szót a falusiakkal. A háború hosszú évei túlerőltették a németeket összekötő szolidaritás szálait. Württembergben a gazdag polgárok botrányosan viselkedtek, tétlenül henyéltek a szállodákban, mint az üdülők. A kisgyermekes anyák, akiknek nem kellett dolgozniuk, mert állami segélyt kap- tak, irigységet ébresztettek a falusi nők körében. A katolikus délen a bajor parasztok azt vetették a Hamburgból menekült protestánsok szemére, hogy nem járnak templomba, és ez Németországra hozza isten haragját. Badenban a kölni menekültek helyzete olyan rossz volt, hogy a hatóságok kénytelenek voltak őket Sziléziába küldeni.

1944 őszén a bombázások elől menekülő tömeghez csatlakoztak a III. Birodalom keleti határvidékéről a Vörös Hadsereg elől elmenekültek is. Minthogy vasútra nem szállhattak, poggyászukat kocsikra rakták, és hosszú oszlopokban indultak nyugat felé, órákon át ha- talmas dugókban vesztegeltek, az ellenséges repülőkről tüzeltek rájuk, sokan meghaltak vagy fogságba estek. A végeláthatatlan emberfolyamban együtt meneteltek a katonák, hadifoglyok, civilek, külföldi kényszermunkások: a III. Birodalom egyre nagyobb káoszba süllyedt...